Mesék

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek A rászedett ördög

ordog1.gif



Benedek Elek



A RÁSZEDETT ÖRDÖG


Volt egyszer egy szegény ember. Ez aszegény ember ősz idején el akart menni cséplőbe, mert
hát nagy volt otthon a nyomorúság, s hacsépléssel nem szerez gabonát, bizony felkopik az
álla azon a hosszú, hideg télen.
Azám! Csakhogy nagy volt a baj. A szegényember nem talált társat, aki vele menjen csépelni,
márpedig a gazdaemberek egy cséplőt nemállítnak a csűrbe. Úgy megy vígan a munka, ha
legalább kettő veri ki a búza szemét. Mértnem akadt társa, ugyan mit gondoltok? Azért nem,
mert egész nyáron rázta a hideg, s úgyelment az ereje, hogy egy léggyel sem bírt volna el.
Mit csináljon? A maga falujában nem talált társat:elmegy a szomszéd faluba. Hátha ott akad
egy bolond.
Még a fele útját meg sem tette, találkozikaz ördöggel.
Köszöntik egymást illendőképpen, s kérdi azördög:
- Hová mégy, te szegény ember?
Feleli a szegény ember:
- Én bizony, édes ördög barátom, elindultamcséplőbe, de nem találok magamhoz való elég
erős embert.
- Ejnye de jó - örvendett az ördög -, nolásd, én is csépelni szeretnék, s én sem találok
magamhoz elég erős társat.
- Hát akkor jól van - szólt a szegény ember-, próbáljunk egyet: legyünk társak. Hozd el a
csépedet énhozzám, majd ott kipróbáljuk,mit tudsz.
Az ördög elment a csépje után, a szegényember pedig visszafordult a falujába. Otthon
bodzafából csépet csinált, s úgy várta azördögöt.
Megjött ez is nemsokára. Hozott egy akkoravascsépet, hogy elég lett volna emelni tíz embernek.
- Na, próbáljuk meg - mondá a szegény ember-, hadd lám, átal tudod-e dobni a házon a
csépedet?
Az ördög meglódította a csépjét, s úgykeresztülrepítette a ház tetején, hogy csak úgy
surrogott-burrogott a levegő.
Most már a szegény emberen volt a sor. Ő isfogta az ő bodzafa csépjét, s fellódította.
Szerencséjére, éppen nagy szél volt, a szélfelkapta a bodzacsépet, s úgy elvitte, hogy többet
nem is látták.
- Na, ördög barátom - dicsekedett a szegényember -, így lódítsd át, ha tudod! Hanem jól van,
én meg vagyok elégedve a te erőddel, csakaztán ki ne dőlj a cséplésből.
Mindjárt elindultak, s a szomszéd falubanbeállottak egy helyre, ahol a legtöbb asztag volt. A
szegény ember hamarosan csépet csináltbodzafából, s megkezdették a cséplést. Először a
szegény ember ütött rá egy kévére.
Mondta az ördögnek:
- Látod, ördög koma, így üss rá a kévére,hogy a földre lapuljon.
Az ördög egész erejéből ráütött a kévére,de az felszökött vagy kétölnyire.
- Ohó - kiáltott a szegény ember -, az nemütés! Úgy üsd meg, hogy a földhöz ragadjon a kéve!
Az ördög megmérgelődött, s most mégerősebben ráütött a kévére.
Bezzeg hogy felszökött a kéve egész akakasülőig.
Az ördög igazán elhitte, hogy a szegényember erősebb, mint ő, s hogy valahogy el ne csapja
magától, olyan lelkiből csépelt, hogy egynap kivert egy egész asztagot.
Hát végivel aztán, mikor kikapták arészüket a gazdától, azt mondja a szegény ember:
- Hallod-e, ördög koma, itt van két csomóbúza. Látod-e?
- Látom - felelt az ördög.
- No, ha látod, hát azt mondom neked, hogyén megelégszem a kisebbik csomóval, legyen a
tied a nagyobbik.
Örült az ördög, s elfogadta a nagyobbcsomót, pedig az csupa polyva volt. De hát ő ehhez nem
értett, s nevetett a „bolond” szegényemberen.
Aztán hazamentek.
Telt-múlt az idő, s az ördög egyszer elmenta szegény emberhez. Ez megkínálta kenyérrel, s az
ördög nem győzött eleget enni a jóbúzakenyérből.
- Hm - mondta az ördög -, ezt már csakugyannem értem, koma! A te kenyered olyan, mint a
kalács, s az enyémet nem lehet megenni.Pedig egy búzából sütik.
- Hm, komám - mondá a szegény ember -, nemtud a feleséged kenyeret sütni! Majd megtanítanám
én a feleségemet, csak ne sütne nekem jókenyeret!
Hazament az ördög, s otthon jól elverte afeleségét, amiért nem süt jó kenyeret.
De hiába verte, azután sem sütött jobbat.
Egy hét múlva, kettő múlva, ismét elmentekcséplőbe, a szegény ember meg az ördög. Most
már rozsot csépeltek. Mikor osztásra kerülta sor, azt mondta a szegény ember:
- Na, komám, most válaszd te a kisebbcsomót, legyen a nagy az enyém. - Az ördög
beleegyezett a bolond fejével. Pedig hátúgy van az, hogy a rozsnál kisebb a polyvás csomó,
mint a tiszta rozs. Éppen megfordítva, minta búzánál.
Bezzeg hogy az ördög felesége megint olyankenyeret sütött, hogy a kutya sem ette meg.
Mérges volt az ördög, s úgy elverte afeleségét, hogy az szegény feje haláláig sem felejtette el.
Harmadszor is elmentek csépelni. Most márelegy búzát kaptak, de ennél is a polyvából lett a
nagyobb csomó. Az ördögnek mintha kezdettvolna már megjönni az esze, s azt ajánlotta:
- Tudod mit, komám, osszuk kétfelé mind akét csomót.
A szegény ember beleegyezett, de a nagycsomóból ott hagyta a részét, s csak a kicsit vitte
haza. Az ördög mind a két csomóbólhazavitte a részt, de először a kisebbikből süttetett kenyeret.
S hát milyen kenyér lett belőle! Jobb akalácsnál. Még a király is megehette volna. Most már
látta az ördög, hogy a szegény emberrászedte, de csúnyán. Szégyenlette is a dolgot erősen.
Olyan nagyon szégyellte, hogy többet nem ismert a szegény ember felé menni.
Azóta kerüli az ördög a szegény embert.Mondja is a példaszó: „A szegény embert még az
ördög is kerüli!”
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek Kacor király

kacor_kiraly.jpg




Benedek Elek

KACOR KIRÁLY


Volt egyszer egy szegény özvegyasszony,s annak volt egy macskája. Ez a macska olyan
kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény
asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen
kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki:
- Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat!
No, szegény macska mehetett világgá.Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre arra,
mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott
üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával
játszani. Megijed a róka, visszafordul,nézi a macskát, nem tudja elgondolni, mi az isten
teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is,
mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mind a kettő megijedt a másiktól.
No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve:
- Ki légyen az úr?
„Ahá! - gondolja magában a macska. -Úgy látszik, fél tőlem.”
Mindjárt nekibátorodott, s mondotta is nagy büszkén:
- Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat,
aki ne félne én tőlem.
- Ejnye, ejnye - mondotta a róka -,igazán szégyellem, hogy még a híredet sem hallottam.
Egyszeribe meghívta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az ő
szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús,lúdhús vacsorára, s minden, ami kitelik tőle.
- Jól van - mondotta Kacor király -,hát elmegyek veled.
Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött-forgott, felvetette a konyhát, sütött
mindenféle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt:
- Egyék felséged, egyék, ne éhezzék,mint otthon.
Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király
meghagyta, hogy csend legyen a háznál,nehogy valaki megháborítsa az ő nyugodalmában.
Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza
felé se közelítsen.
Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott:
- Szaladj innét, te szerencsétlen, nemtudod, hogy nálam alszik Kacor király? Ha felébreszted,
vége az életednek!
Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak,uccu neki, szaladt árkon-bokron által, mintha szemét
vették volna. Amint szaladt, szembejő vele egy medve, s kérdi:
- Hát te hova szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?
- Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram! A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondta róka
koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az
életemnek.
- Hm, hm - mondja a medve -, nahallod-e, öcsém, sok országot s világot bejártam, de Kacor
királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom
róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király!
Elmegy a medve róka komához, s hát,róka koma még mindig ott jár-kel a háza előtt, s amint
meglátja a medvét, kiált neki:
- Jaj, lelkem medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének,
vége az enyimnek is!
De bezzeg megijedt a medve is,megfordult, s futott keresztül az erdőn, mintha szemét vették
volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül
mindenféle állatok, szárnyasok és szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az
állatok rémüldöztek.
- Jaj, Istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király felébred, s elindul az erdőben?!
Volt ott mindenféle állat: farkas,szarvas, őz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak
ijedve, nem tudták, hogy mitcsináljanak. Azt mondta egyszer a nyúl:
- Mondok én valamit. Álljunk össze,ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk
meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is.
- Biz az jó lesz - mondotta a varjú -,én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s
meghívom Kacor király őfelségét.
Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka
komához, köszön illendőképpen, mondja, hogy mi jóban jár.
- Jól van - mondja róka koma -,mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt-e, s elé mondom
a kívánságotokat.
Bemegy róka koma, s hát éppen akkordörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik,
hogy ropog belé a csontja.
- No, mi hír, barátom? - kérdi Kacorkirály.
- Felséges királyom - mondja róka koma-, itt van egy varjú. Minden rendű és rangbéli állatok
küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára.
Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának:
- Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak,hogy elmegyek.
Visszarepül a varjú nagy örömmel atöbbi állathoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uram
teremtőm, egyszeribe nagy tüzet raknak az erdő közepén! A medve hozott ökörhúst, a farkas
lóhúst, a sas mindenféle apró madarat;a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat,
sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállták a tüzet, úgy várták Kacor király őfelségét.
Aközben Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka
komával a vendégségbe. Elejükbe jött avarjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden
kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejéről a másikra, s úgy
károgta:
- Erre, erre!
Egyszer meglátják Kacor királyt, amintjő róka komával. Hát, uram teremtőm, ahány állat ott
volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága!
- Jaj, jaj - kiabált a nyúl -, ott jő Kacor király, még felszúr a bajuszára!

- Szaladjon, ki merre tud! - kiáltott amedve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak,
annyifelé.
Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Gaál Mózes Hóvirág

10592001_058abc2a9e46c4d6d66106a5c2402e29_s.jpg


Gaál Mózes
HÓVIRÁG

Volt egyszer egy hatalmas és szigorú király, annak volt egy szép leánya, de az nagyon-nagyon el volt kényeztetve, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Egyszer éppen nagy tél volt, hó borította a gyönyörű királyi kertet, ahol a fák és a bokrok mind-mind téli álmukat aludták. A királylány kinézett az ablakon, azután összeráncolta a homlokát, és így kiáltott:
- Miért nem nyílik most egy szál virág se a kertben?
Azt felelték neki:
- Tél van, felséges királykisasszony! Megfagynának most a gyönge virágok!
Akkor a királylány toppantott a lábával, és így kiáltott:
- Az én apám a leghatalmasabb király! Én azt akarom, hogy nekem télen is virág nyíljon a kertben!
Mikor a király ezt hallotta, maga elé hívatta a kertészt, és így szólt:
- Holnap reggelre, mire a királylány felkel, nyíló virággal legyen tele a kert!
A kertész elsápadt, és így felelt:
- Felséges királyom, micsoda magvat vessek el, amelyik a hóban is terem virágot?
A király arca elsötétedett a haragtól, és így kiáltott a kertészre:
- Én vagyon a leghatalmasabb király a világon, és az én szolgáim még annyit sem tudnak, hogy télen virág nyíljon a kertemben? Vess, amit akarsz, de ha csillagfényt kell vetned, akkor is virág nyíljon holnap a kertemben, különben vége az életednek!
Azzal a kertész elment, nem szólt egy szót se, de nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy vége az életének. Végigkérdezgette a város leghíresebb kertészeit, de egy se tudott tanácsot adni. Mikor aztán leszállt az éjszaka, kiment a kertbe. Szép tiszta téli éjszaka volt, a csillagok tündököltek. A kertész fiatal legény volt, és szeretett volna még élni. Levette a kalapját, és felnézett az égre. Nagyot sóhajtott, és azt mondta:
- Ti, szép csillagok ott fenn, segítsetek rajtam! Mutassátok meg, hol találok olyan csodamagot, amely a hóban is kivirít!
És amint ott állt, egyszerre valami csoda finom, ragyogó por kezdett szállingóznia kalapjára, de olyan könnyű volt, mintha nem is lett volna egyéb, csak csupa csillagfény. Úgy pergett, szitált a magasságból, mint a gyémánteső, amíg meg nem telt vele a kalapja.
A kertészlegény megköszönte a csillagok ajándékát, s még azon éjjel elhintette a hóba, bevetette vele az egész
királyi kertet. Hát hajnalra, amikor a nap felkelt, és a királylány az ablakhoz lépett, milliónyi fehér virágcsillag nyílt a hóban. Halványzöld száracskájuk áttörte a vastag hóleplet, s virágmező borította a királyi kertet.
A királylány tapsolni kezdett örömében, kacagva szaladt ki a kertbe. A szolgálólányok ijedten futottak utána; vitték a vastag prémes bundát, hogy meg ne fázzék, de a királylány ledobta magáról a bundát, és úgy táncolt a virágok közt, mintha ragyogó tavast lett volna. A király elküldött
a kertészért, hogy megjutalmazza, de a legény nem volt sehol. Eltűnt az országból, de akik utoljára látták, azt mondták, hogy szomorú volt. A virágok nyíltak és ragyogtak, a királylány pedig szaladgált köztük, és kacagott. Akkor egyszerre a nagy hegyek mögül előjött egy felhő. Az a felhő jéghideg szelet fújt a királylányra. Megborzongott, a szívéhez kapott, és beszaladt a palotába.
Mennyezetes ágyhoz száz orvos sietett, de egy se tudott rajta segíteni. A szél megölte a királylányt, de ugyanakkor eltűntek a
kis fehér virágok is, és a tél újra bekerítette a királyi kertet fehér fátyolával.
Azontúl a csodálatos virágok minden évben újra kinyíltak a havas kertekben és mindenütt a réteken, de senki se hisz nekik, mert azokat nem a tavasz küldi: ők a csillagok gy
ermekei...
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Fésús Éva A fogfájós nyuszi

nyuszi.gif



Fésűs Éva
A fogfájós nyuszi


Képzeljétek gyerekek, mi történt! ... Egy nyuszikának a mezőn megfájdult a foga.
Valószínűleg úgy esett meg ez a nagy baj, hogy kemény káposztatorzsára harapott.
Panaszosan makogott a nyuszi, és nem tudta, mitévő legyen. A pofácskája hamarosan dagadni
kezdett, s amikor a barázdabillegető meglátta, ijedtében még billegni is elfelejtett.
Lekonyult a füle bánatában , és csak üldögélt a rét közepén, gyógyfüvecskék kínálták
magukat orvosságnak a fájós fogára, vadvirágok legyezgették a daganatot. De hát mindez
nem sokat használt.
Észrevette a nyuszi, hogy egy mókus mogyorót ropogtat az erdőszéli fán. Elkezdett vele
beszélgetni.
- Mak-mak, de jó neked, mókuska!
- Mi a bajod van nyulacska?
– Fáj a fogam. mókuska!
- Ki kell húzni nyulacska.
- Ki húzná ki, mókuska?
– Harkály doktor nyulacska.
- Nem fog fájni, mókuska?
– Csak egy kicsit, nyulacska.
Gyáva volt a nyuszi, de a foga már annyira fájt, hogy mégis elindult az erdőbe. Messziről
hallatszott Harkály doktor kopácsolása. Amint közeledett hozzá, egyre jobban inába szállt a
bátorsága.
- Sárgarépás jó napot!- toppant eléje hirtelen a róka. - Mi lelte azt a szép nyúlpofikádat, hogy
ekkorára dagadt?
– Éppen most megyek fogat húzatni – reszketett a nyuszi-, de nagyon félek, mert harkály
doktornak éles a csőre.
- Ó, ó- sopánkodott a róka-, nem kell ahhoz harkály. Ide süss, nyulacska! Majd én rákötök egy
vékony indát a rossz fogadra, megrántom, és úgy kihúzom, hogy egy csöppet sem fog fájni.
Valójában azt gondolta a ravasz róka, hogy a fogára kötött indánál fogva szépen hazavezeti
az ostoba nyulacskát a rókalyukban várakozó fiainak. Azoknak ma éppen ilyne gyönge
nyúlhúsra támadt kedvük.
A nyuszi ezt nem tudta, ezért izgatottan mozgatta a bajuszát.
- Komolyan mondod, Róka bácsi?
– Úgy ám füles öcsém! Sohasem fog többé fájni a fogad! No gyere csak közelebb, ne félj,
nem bántalak. Tátsd ki szépen a szád! ... Így ni! Biz’ ez csúnya fog, de már rajta is a hurok.
No gyere szépen velem, amerre vezetlek.
Vitte a róka a megszeppent nyulacskát és már majdnem a rókalyuknál voltak,s be is húzhatta
volna oda szépen, de akkor az egyik rókafi, a legéhesebbik, kidugta a fejét, és elkiáltotta
magát:
- Hozza papa a pecsenyét!
Ettől a nyuszi úgy megijedt, hogy hátrarántotta a fejét, s nyomban kirepült a szájából a fájós
fogacska. A róka meg, aki húzta az inda másik végét, hanyatt bukfencezett, és legurult a
domboldalon, bele a jéghideg patakba.
Felröppentek a madarak a fákról, összeszaladtak az őzek, és makkot dobáltak egymásnak a
mókusok, úgy örültek, hogy ravaszdi pórul járt.
A nyuszi pedig ahogyan hátrarántotta a fejét, megszabadult a fájós fogától, s ma is vidáman
ugrál a mezőn.
Aki nem hiszi, menjen ki a mezőre és kérdezze meg tőle!
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Györke Seres Klára A gólya és a békák

Fuzfa_golya_beka_thumb.jpg







A GÓLYA és a BÉKÁK

Gólya áll a vízparton.
Békára les szótlanul.
Megpillant egy nagy békát
Napon süttetve hasát.
Most elkaplak csúf varangy!
Egy pillanat, s bekaplak!
Vízbe lábal a gólya
Kelep –kelep csattogja
Jó ebéd lesz, gondolja..
Ám a béka nem alszik!
Vízbe csobban eltűnik.
Csalódottan áll a gólya
Nem figyel hínáros tóra.
Mozdulna, de megakad
Lábát fogja az iszap…
Szárny csapkodva kelepel
Ki segíthet most nekem?
Felbukkan az „ellenség”
Kéne talán segítség?
Mit adsz érte cserébe?
Békák megmentésére?
Ijedt gólya ígérget
Lábát hínár köti meg.
Öreg béka kuruttyol
A tó tükre megmozdul.
Békacsapat – félve bár,-
Gólyalábat menti már.
Kiszabadul a madár
És remegve lábra áll.
Kelep-kelep köszöni
Békáknak megígéri,
Ezentúl a kerek tavat
Mindörökre feledi!

Kérdés mi a tanulság?
Addig keresd,míg
Szívedben rá találsz!

Györke Seres Klára
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Asztalos István A kisdobos

Szolnok alatt táborozott Damjanich vörös-csákós serege, és a holnapi csatára készülődött. A katonák a tábortűznél ültek. Egyikük levelet írt, más a puskáját pucolta, sokan meg beszélgettek.
Egyszer csak az egyik katonának megakad a szeme egy kis mezítlábas, tizenkét éves forma fiúcskán, aki zsebredugott kézzel állingált a tábortűz mellett, s hallgatta őket.
– Hát te mit keresel itt? – szólt reá a katona. – Mész azonnal haza! Anyád eddig sírva keres.
A fiú azonban nem mozdult.
– Nincs anyám – mondta halkan, és lesütötte a szemét.
– Akkor apád üt agyon, ha ilyen későig tekeregsz.
– Apám sincs – válaszolta a gyermek.
A katona most már sajnálkozva kérdezte:
– Akkor ki tart el téged?
– Szolgálok a gazdáknál.
– S minek jöttél ide?
– Megvédeni a hazát! – egyenesedett ki a gyermek, s látszott a tűz fényénél, hogy fellobog a szeme.
A katonák nevettek ugyan, de tetszett nekik a válasz. Egyik nagybajuszú, öreg őrmester odament mellé.
– Na fiam, ezentúl a haza a te édesanyád! – s egy vörös csákót nyomott a fiúcska fejére.
Nagy volt a csákó, füléig szaladt, de a fiúcska viselte boldogan, s ott is maradt a Damjanich seregénél kisdobosnak. Sok csatában részt vett, tüzes szívvel dobolta harcra a honvédeket. Egyik csatában aztán mellén találta egy osztrák golyó.
Lerogyott a gyermek, s az öreg őrmester ijedten szaladt oda:
– Mi van veled, kisfiam?! – hajolt le hozzá, s vette ölébe a fejét.
– Itt, itt! – suttogta a gyermek, s a mellére mutatott. Aztán mélyet sóhajtott, és vér buggyant ki a száján.
Így halt meg a hazájáért és népe szabadságáért a kis szolgafiú.
Kisdobos_Hejce1.jpg
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
A szárnyasok királyválasztása népmese

rp2-0874.jpg





A szárnyasok királyválasztása


A szárnyasok összegyűltek, hogy királyt válasszanak. A sas elgondolta, hogy majd ő lesz a király, de a többiek azt mondták, hogy az legyen a király, aki a legmagasabbra felszáll.
Az ökörszem a sas szárnya alá bújt. Mikor aztán a nagy madarak felszálltak annyira, hogy már nem bírtak feljebb szállni, akkor az ökörszem kiszállt a sas szárnya alól, és fölszállt a legmagasabbra, ő lett a király.
Mikor megtudták a madarak, hogyan nyert az ökörszem, elkezdték zavarni, hogy majd agyonütik a hamisságáért: szégyellték, hogy a legkisebb állat a király.
Addig kergették, amíg az ökörszem talált egy rózsabokrot. Amilyen kicsi volt, be tudott bújni a tövisek közé. Oda a többiek nem bírták követni. Azt mondták:
- Elég lesz, ha csak egy lesi. Ha meglátja, hogy kijön, fogja meg, vagy adjon hírt a többinek!
Odaállították a legnagyobb szeműt, a baglyot.
A bagoly őrködött is egy jó darabig, de azután nagyokat pislantott, s elmerészkedett onnan. Mikor az ökörszem kiszállt, nem látta meg.
Most meg már a baglyot akarták megverni, mert elszalasztotta az ökörszemet. A bagoly elbújt, s azóta nem mer nappal járni, mert ha a többi madár meglátja, megveri.



népmese
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Móra Ferenc A húsvéti tojások

Móra Ferenc

A húsvéti tojások


Az erdő közepében, egy vén cserfa alatt kicsi házikó állott. A házikóban lakott Tapsi úr a feleségével meg a két gyerekével. Rendes, jóravaló erdei nyulak voltak Tapsiék, és bár hosszú volt a fülük meg kurta a farkuk, senkinek az erdőben panasza nem lehetett ellenük.Egy reggelen, éppen újév reggelén, Tapsiné azt kérdezte az urától:- No, édes apjukom, mit főzzek ma ebédre? Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
- Jó lesz egy kis takarmányrépa. Ha meg találsz a piacon édes káposztatorzsát, hozhatsz belőle a gyerekeknek.
A gyerekek nagyon szerették a káposztatorzsát, és örömükben mindjárt ugrálni kezdtek az asztal körül. Tapsiné asszony, pedig a cseléddel elment a piacra.Hanem jó félóra múlva már vissza is jött megint, átfázva a nagy hidegtől, tüsszentve, és üres kosárral.- Hol van a répa? - kérdezte az öreg nyúl.- Hát a káposztatorzsa? - kérdezték a kicsinyek.- A káposztatorzsának már elmúlt az ideje, a répáé még meg se jött. A vásáros kofák a nagy havazás miatt be se jöhettek a falvakból, még csak gyönge fahéjat sem tudtam venni. Egy pár fiatal fának szóltam ugyan visszajövet, de ők azt mondták, hogy ebben a kegyetlen hidegben nekik is kell a héjuk. Az öreg nyúl megvakarta erre hosszú fületövét, a kicsinyeknek, pedig sírásra állott a szájuk. Kevés szecska volt ugyan még a kamrában, de ilyen napon, újév napján, még a mezei egér asztalán is különb ebédet tálalnak föl.Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta: - Baj, hát baj, de azért nem kell ám mindjárt sírni!Aztán odafordult nyúlné asszonyhoz, hogy öltöztesse fel jó melegen a gyereket. Az asszony fel is öltöztette őket, meleg kendőt is kötött mindegyiknek a nyakára, hogy köhögést ne kapjanak a reggeli ködben. - Gyerekek - mondta az öreg nyúl -, menjetek át a tisztásra az erdész bácsihoz. Köszöntsetek rá illedelmesen, mondjátok, hogy boldog újévet és jó egészséget kívántok neki, és hogy jó szívvel venném, ha valami kis finom főzelékfélével segítene rajtunk.A gyerekek mindjárt szaladni akartak, de az apjuk utánuk szól: - Azt mondom, ne bácsikázzátok az erdész urat, hanem szólítsátok tekintetes úrnak.Az anyjuk, pedig azt mondta: - Meg ne álljatok a jégen csúszkálni! Ha meg azokkal a bolondos vizslakölykökkel találkoztok, kerüljétek el őket okosan, hogy fogócskát ne játsszanak veletek megint. A gyerekek kézen fogva mentek az erdőn át, az erdészlak felé. Meglehetősen jól viselték magukat, csak néha böktek meg alattomban egy-egy havas bokrot, hogy egy kis havazást csináljanak. Az erdész urat a kert alatt találták a három kisfiával. A kisnyulak elmondták a mondókájukat, az erdész meg tüstént beküldte a fiait az erdészméhez, hogy adjon valamit a nyulaknak. Adott is négy-négy nagy répát. A kisnyulak a répákkal hazafelé mentek. Mikor az ismerős erdőbe értek, jókedvük kerekedett, és futkosni kezdtek. Azzal ijesztettek egymásra, hogy "Jön a róka!? Aztán nagy versengéssel iramodtak házuk felé. Aznap nyúléknál igen jó ebéd volt. Első fogásuk répaleves, aztán pirított répa répamártással, a harmadik fogás répafőzelék, végül kirántott répa. A télnek vége lett, és a nyulak egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy a hó elkotródott a házuk tájékáról, és hogy régi ismerőseik, a vándormadarak megint ott csicseregtek a fák között, csodálatos dolgokat mesélve idegen országokról, hol a télen jártak.A nyulaknak most már nem kellett többé az erdészhez fordulniuk, ha megéheztek, mert az erdő tele volt bársonyos fűvel és illatos herével. Hanem azért nem feledkeztek meg erdészékről. Az öreg nyúl azt mondta:- Ilyen nagyúrral jó fenntartani a barátságot, és nem lehet tudni, mi lesz a jövő télen.Éppen húsvét éjjelén volt, mikor a legnagyobb csendben furcsa egy társaság sompolygott az erdészék kertjébe. Tapsiék voltak meg a rokonságuk. Elől Tapsiné ment, egy-egy piros tojást vitt a hóna alatt. Aztán Tapsi úr jött, ez meg akkora húsvéti tojást hentergetett maga előtt, amelynél nagyobbat és szebbet sose láttam. Kék bársonyból volt ez a húsvéti tojás, arany abronccsal. Aztán jöttek a többiek, ők meg kosárban, pici szekérben hozták a sok húsvéti tojást. Mikor a kertbe értek, serényen munkához láttak. A kicsinyek ügyes fészkeket raktak a fűben, a bokrok alatt, az öregek meg óvatosan elosztogatták a tojásokat a fészkekben. Mikor elvégezték a munkájukat, usgye!... visszairamodtak az erdőbe.Másnap az erdész már korán reggel lent járt a kertben. Később leszólította a gyerekeket is: - Gyerekek - mondta -, nekem úgy rémlik, mintha nyomokat látnék a kertben. Ha itt jártak, akkor itt is hagytak valamit. Jó lesz egy kicsit körülnézni a bokrok alatt.
A gyerekek szétfutottak a kertben, aztán itt is, ott is hallatszott az örömkiáltásuk, amint egy-egy húsvéti tojással megrakott fészekre bukkantak. Az a kékbársonyos, aranyabroncsos tojás, melyet Tapsi úr maga görgetett be a kertbe, tele volt cukorral. Én is megkóstoltam, mert éppen akkoriban vendégségben voltam az erdészéknél, és egész komolyan mondom, hogy alig ettem még ennél édesebb cukrot.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
A kásásfazék

fazek-img006.jpg



Grimm


A kásásfazék


Volt egyszer egy szegény, jámbor leány, aki kettesben élt az anyjával. Egyszer elfogyott az ennivalójuk, a leány kiment az erdőbe, és találkozott egy öregasszonnyal, aki meghallgatta a panaszát, és megajándékozta egy kis fazékkal. Erre: - Fortyogj, kis fazék! – finom, édes köleskásával telt meg, ha pedig azt mondták neki: Állj, kis fazék! – abbahagyta a fortyogást.
A leány hazavitte anyjának a fazekat, megszabadultak a szegénységtől és az éhségtől, és annyiszor laktak jól édes kásával, ahányszor kedvük tartotta. Egyszer a leány kiment valahová, az anyja pedig rászült a fazékra:
- Fortyogj, kis fazék!
A fazék fortyogni kezdett, ő eddig jóllakott, most azt szerette volna, hogy a fezék hagyja már abba, de elfelejtette a szót, amitől eláll a fortyogás. A fazék tehát tovább fortyogott, a kása kifolyt a peremén, de mégsem hagyta abba, a konyha, majd az egész ház megtelt kásával, azután a szomszéd ház is, az utca is, mintha az egész világot el akarná árasztani a kása. Nagy volt a veszedelem, de senki sem tudott segíteni. Végre, mikor már csak egy ház volt hátra, hazajött a lány, és így szólt:
- Állj, kis fazék!
Erre aztán a fazék abbahagyta a fortyogást, de aki vissza akart térni a városba, annak előbb át kellett rágnia magát a kásahegyen.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Anana grúz népmese

hagyma_png.png




Anana


Igaz volt-e, vagy se, nem tudni, de élt állítólag egyszer egy királyfi. Ennek a királyfinak a kertjében volt két veteményes ágyás, amelyekről saját maga gondoskodott. Az egyik ágyásban hagyma, a másikban meg kapor termett. A királyfit még reggelizni se tudták becsalni addig, míg veteményesét meg nem öntözte.
Egyszer, amikor éppen az ágyásai mellett sétálgatott, meglátott a földön egy papírdarabkát. Felemelte, nézegette, valami volt a cédulára írva, de egyetlen szót se tudott róla elolvasni. Le is dobta a fűbe – de akkor, ahogy a cédula a földre esett, lánnyá változott. De milyen gyönyörűségessé! Sehol sem találnátok párját a világon!
Megtetszett a királyfinak a lány, örömmel feleségül is vette volna.
Megkérdezte tőle:
- Mondd meg nekem, te lány, miféle nemzetségből származol, és hogy hívnak?
Mire a lány:
- Apai ágon a hagymától, anyain meg a kaportól származom. Egyszerű lány vagyok, Ananának hívnak.
- Származásod bizony nem nemesi – mondta a királyfi, és elfordult a lánytól.
Mást vett feleségül. Pedig Anana már régtől szerette a királyfit, szíve majd elepedt érte.
Hazahajtott egyszer Anana a hegyekből egy csorda szarvastehenet, megfejte őket, tejüket beleöntötte egy katlanba, forralni kezdte a tejet, maga meg beleült. A tej forr, habzik – Anana meg fürdik benne.
Meglátta királyfi, hogyan fürdik Anana a forró tejben. Azt mondta a feleségének:
- Hallottad már, mit csinált Anana? Szarvasteheneket hozott a hegyekből, megfejte őket, a tejet katlanba öntötte forral
.A tej forrt a katlanban, Anana megfürdött benne!
Mire a királyné:
- Azt hiszed, hogy én erre nem lennék képes?
Megparancsolta szolgáinak, hogy hajtsanak le a hegyekből egy csorda tehenet. Megfejte őket, tejüket katlanba öntötte, forralni kezdte, maga meg beleült a tejbe. Bizony meg is főtt benne. A királyfi megözvegyült.
Megy Ananához, kérdi tőle:
- Áruld le nekem, milyen nemzetségből származol?
Mire Anana:
- Apai ágon a hagymától, anyain meg a kaportól. Bizony egyszerű lány vagyok én!
- Bizony nem vagy valami nemezi származás – mondja a királyfi. Elfordult tőle, otthagyta, és megint mást vett feleségül.
Felment Anana a vártoronyba, leült, és hozzálátott selymet fonni. Egyszer csak kicsúszott kezéből az orsó, leesett a földre. Levágta erre Anana a saját orrát, ledobta a földre és utánaszólt:
- Menj, orrocskám, hozd vissza az orsómat!
Erre az orr lement, felhozta az orsót, aztán visszament a helyére.
Meglátta ezt a királyfi, mondja a feleségének:
- Anana egészen csodálatba ejtett. Felment a vártoronyba selymet fonni. De közben kiesett kezéből az orsó. Erre levágta az orrát, ledobta a földre, és utánaszólt: Menj orrocskám, hozd vissza az orsómat! Az meg visszavitte az orsót, aztán visszaillesztette a helyére!
- És mi ezen a csodálatos? – kérdi az ifjú királyné. - Azt hiszed, hogy én nem lennék rá képes?
Felment a királyné is a tetőre, fonni kezdett. Neki is kiesett a kezéből az orsó. Levágta az orrát, ledobta és utánaszólt:
- Menj, orrocskám, hozd vissza az orsómat.
Csakhogy az orr az orsót nem hozta vissza, sőt maga sem ment vissza a helyére. A királynénak elfolyt mind a vére, és meghalt.
A királyfi újra megözvegyült. Ment Ananához, kérdezte tőle:
- Áruld el nekem, milyen nemzetségből származol?
Mire Anana:
- Apai ágon a hagymától, anyain meg a kaportól származom. Bizony, egyszerű lány vagyok én!
A királyfi elment tőle. Kiment a hegyekbe, felkereste ott a disznópásztort. Vett tőle egy disznót, és azt mondta neki:
- Öld meg ezt a disznót, a húsát hagyd meg magadnak, a vérével meg önts le, hogy úgy nézzek ki, mintha megöltek volna. Aztán vigyél haza királyi palotámba, Anana szobácskájába..
A pásztor úgy tett, ahogy azt az ifjú parancsolta.
Amikor Anana meglátta a csupa vér királyfit, felkiáltott:

Napocska, jó anyám, holdacska jó apám,
Csillagocskák, nővéreim,
Hidacskámat bocsássátok alá,
mert szívem megszakad fájdalmában!

Alighogy ezt kimondta, megnyílt az égbolt, leereszkedett belőle a hidacska.
Anana már-már felszállt volna rajta, de ekkor a királyfi felugrott fektéből, megölelte, megcsókolta Ananát.
Csaptak hetedhét országra szóló lakodalmat, és aztán vidáman éltek boldogságban, szerelemben.

grúz mese
 

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag
Kormos István A kortyondi király

25_14724_198608_95f0e0c4ad501ed91dfbfc99658af966_3db696_301.jpg



Kérésre.


Kormos István A kortyondi király meséje



Volt egy iszosházi király.
Volt neki szép három lánya,
egy pendelyes fiacskája,
egy országa,
koronája,
de hiába -
mert csak azon járt az esze,
hogy az udvari kocsmába
a pult mellé vele ki áll?
Illogatni,
a pohárba pillogatni.

folyt.
 

Csatolások

  • Kormos István A kortyondi király.pdf
    12.5 MB · Olvasás: 64

Oriana

Állandó Tag
Állandó Tag
Tompa Mihály: A pitypang meséje

Tompa Mihály
A pitypang meséje


A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.
A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres - mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.
A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.
A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani; a liliom élesebb kardokat kért, az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.
A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.
Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte:
- Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?
A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.
- Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?
Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de amikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult:
- Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?
- Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni - mondta a pitypang. - Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat. S ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének! De hát azoknak sincs szárnyuk!
Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatevő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái - a termésbóbiták - ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszarepülhet a rég elhagyott hazába is.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Eliza Beth: Tündér Anyák napja

Mi lesz a tanulással? – kiáltott Petra után az anyukája.
– Később, anyu! Ma szombat van! – felelte a kislány, és kiszaladt a kertjük mögött elterülő rétre.
Petra második osztályba járt, de nem szeretett tanulni, hacsak tehette, elmenekült a könyvek közül. Inkább a réten futkározott Buksival, a méltóságteljes kuvasszal. Vidám kacagása összekeveredett a kutya lusta vakkantásaival. Hirtelen furcsa hangokat hallott. Körülnézett, honnan jöhetnek. A réten se közel se távol nem járt senki rajtuk kívül. Vagy mégis? Ott mintha mozogna valami! Egy szép zöld fűcsomón apró lények ültek, csilingelő hangon verset szavaltak:


Május első vasárnapja, ez a legszebb ünnep,
Minden házban édesanyját köszönti a gyermek.
Elébe áll, úgy kiabál – van…

– Ti meg kik vagytok? – lépett oda hozzájuk Petra.
A kicsi emberkék félbehagyták a költeményt. Heten voltak, kisebbek, mint Petra tenyere. Most ijedten bújtak össze, szárnyuk rebbent, de elrepülni sem mertek, mert Buksi orra ott szimatolt közöttük, s ők rémülten bámulták a hatalmas állatot.
– Te látsz minket? – szólalt meg végre az egyik lény összeszedve bátorságát. Aranypettyes szárnyacskáit félénken megrezegtette, szeplői izgatottan virítottak az arcán.
– Látlak. Talán nem lenne szabad? – kérdezte Petra.
– Kevés ember lát minket, főleg a gyerekek. Néha a felnőttek is, csak nem hisznek a saját szemüknek. Mi ugyanis tündérek vagyunk, és csak azért jöttünk át az emberek világába, hogy titokban készülhessünk Anyák napjára. Bárhová mentünk volna gyakorolni, mindenhol meghallotta volna valaki.
– Nagyon szép vers! – dicsérte meg a kislány.
– Én írtam – szerénykedett a vörös hajú tündérlányka. – Lili a nevem, és az anyukámnak fogjuk elszavalni.
– Meg az én anyukámnak is! – mondta kórusban a többi tündérke.
– Elmondanátok újra? Az előbb nem fejeztétek be.
A tündérek rázendítettek. Néha belezavarodtak a szövegbe, de Lili eléjük állt, és mutogatni kezdett. Széles taglejtésekkel eljátszotta a verset, így könnyebben megjegyezték. Időnként Petra is bekapcsolódott, Lili játéka nyomán benne is egyre jobban megmaradt a szöveg. Néha Buksi is belevakkantott, ilyenkor nagyot nevettek, és újra kezdték a verset, mert elfelejtették, hol tartottak.
– Lili! Ha nagyon szépen kérlek titeket, az én anyukámnak is elszavaljátok?
– Miért mi? – nyitotta nagyra zöld szemeit a tündérke. – Te is megtanultad, elmondhatod neki. Biztos jobban örülne, ha tőled hallaná.
– De én nem merem! Félek, hogy elhibázom. Eddig még mindig elhibáztam a verseket. Az iskolában folyton kinevetnek, mert elfelejtem, hogyan van tovább.
– Kinevetnek? De hát az iskola azért van, hogy ott tanuljunk meg mindent! Mi még a csillámpor-hintést, a bűbájigéket, sőt a varázslást is a tündériskolában tanuljuk.
– Tudtok varázsolni? Igaziból?
– Még nem mindent, de már tudunk kisebb varázslatokat – felelte Lili, a kis tündértanuló. – A harmadik osztályba járunk, még sokat kell tanulnunk, hogy olyan ügyesek legyünk, mint a felnőtt tündérek.
– Azt meg tudnátok tenni, hogy ne akadjak el a versmondásban?
A tündérkék összedugták fejecskéiket, megtanácskozták a dolgot. Végül úgy döntöttek, segítenek Petrának.
Anyák napjának reggelén a tündérek ébresztették Petrát. Elmesélték, hogy ők már jó korán meglepték a tündéranyukákat. Mindannyian azt mondták saját mamájuknak, hogy a tündérkirálynő kéreti őket a palotájába. Természetesen odamentek, mert a királynő meghívását illik elfogadni, és akkor ők előadták a versüket. Egy másik tündérlány-csoport pedig dalokat tanult, és énekeltek. A nagyobb tündértanulók terülj-terülj asztalkát varázsoltak mindenféle tündérfinomsággal. Aztán átadták saját kezűleg készített ajándékaikat, melyekhez szigorúan tilos volt bűbájt alkalmazni. A végén mindannyian táncra perdültek, és még most is ott táncolnának, ha meg nem ígérték volna Petrának, hogy segítenek neki.
Ekkor a kislány kiszökött a kertbe, és anyukája féltett virágai közül leszakított egy szál hófehér jácintot. Óvatosan vitte be, ő akarta felébreszteni a mamit, de Buksi megelőzte, és beszaladt előtte a nyíló ajtón szülei hálószobájába. Boldog csaholására anya felült az ágyban. Apa csak a szeme sarkából figyelte az eseményeket.
Petra odaállt anyukája ágya mellé, ellenőrizte, hogy a tündérek mellette vannak-e. Épp akkor szálltak le hárman a bal vállára, hárman a jobb vállára. Lili előttük repdesett, ő volt a súgó. Ahogy begyakorolták, most is elmutogatta a szöveget, nehogy elakadjanak.
– Figyelj, Petra! – vezényelt. – Egy, kettő, és…
Anya ámulva nézte az ő édes kicsi lányát, ahogy ott áll, jácinttal a kezében, és boldogan, hibátlanul verset mond. Nem számított, hogy ő másnak szánta a virágot, maradt még ott az ő édesanyjának is. Az sem számított, hogy Petra nem őrá néz, hanem valahova kettőjük közé a semmibe. Az számított, ahogy átszellemült hangocskája visszacsengett az ablak üvegéről, Buksi vakkantásából, apa mosolyából.


Május első vasárnapja, ez a legszebb ünnep,
Minden házban édesanyját köszönti a gyermek.
Elébe áll, úgy kiabál – van, aki csak suttog:
– Édes, drága anyucikám, legyél nagyon boldog!

Kaptam tőled szeretetet, szidást és jutalmat,
Attól függőn, hogy melyikre adtam én alkalmat.
Tanítottál türelmesen minden szépre-jóra,
Lázadoztam, szót fogadtam – elszállt sok-sok óra.

Jó voltam vagy rosszalkodtam? Megöleltél gyorsan,
Hozzád bújtam, megnyugodtam két meleg karodban.
Nincsen senki a világon, ki így szeret téged,
Ha megnövök, én vigyázom minden egyes lépted.

Egyetlen nap van az évben – ma én adok néked,
Szívem minden melegével köszöntelek téged!
Húsvét elmúlt réges-régen, elvitte a nyuszi,
Minden fehér hajszáladért jár neked egy puszi!

Ezzel Petra anyukája nyakába vetette magát, és összevissza puszilta. Majd végre átadta a virágot is. Közben boldogan tekintgetett jobbra-balra, és köszönömöt suttogott.
– Mit köszönsz? – kérdezte apukája értetlenül az ágy másik felén.
– A tündérek segítségét – válaszolta Petra. – Nem látjátok? Itt repkednek körülöttünk.
– Én csak egyetlen tündért láttam – felelte anya mosolyogva.
– Én kettőt látok – ölelte át őket apa.


jacint_es_tulipan_csokor_158723_43391.jpg
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Döbrentey Ildikó A hajómanó meséje

hajo.jpg



Döbrentey Ildikó
A hajómanó meséje




Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajómanó. Egy óriási óceánjáró hajón élt, amely árut szállított egyik kikötőből a másikba. Óriási volt az óriási hajón minden: óriási a kémény, óriási a kormánylapát, óriási a zászló, óriási a fedélzet, óriási a vasmacska, óriási a hajtókar, óriásiak a láncok, óriásiak a huzalok.



Bámult is minden hajó, mikor befutottak a kikötőbe! Laposan nézett a bálnavadász hajó, féltékenyen lesett a sétahajó, elismerőn ámult a vitorláshajó, ijedten pislogott az utasszállító hajó, kacéran kacsingatott a kisasszonyhajó, komolyan figyelt a tengerfelettjáró, rövidlátón hunyorgott a tengeralattjáró.

– Óriási! Az én hajóm a legóriásibb! – ujjongott a hajómanó. – Ezer hordó gépolaj!

Peckesen kiállt a hajóhídra, s onnan nézte, hogy a rakodómunkások ezer hordó gépolajat gurítanak le az óriási hajóról. A hordók helyébe kétezer láda banánt rakodtak, aztán felszedték a horgonyt, és továbbhajóztak új vizek felé.

Büszkén lobogott a hajózászló, biztosan kormányzott a kormánylapát, diadalmasan füstölt a hajókémény:

– Így füstölnek lám a nagyok! Én egy fontos, nagyon fontos kémény vagyok! – és pöffentett egy óriási füstpamacsot.

– Semmit félbe én nem hagyok! Én egy fontos, nagyon fontos lapát vagyok! – és északnak fordította az óriáshajót.

– Selymem feszül, fénylik, ragyog! Én egy fontos, nagyon fontos zászló vagyok! – és óriásit csattant a szélben.

– Óriási! – lelkendezett a hajómanó. – Ezen a hajón mindenki tudja a dolgát!

Ebben a pillanatban halk sóhajtás hallatszott. Mintha valaki finoman ásított volna egyet.

– Ki ásítozik itt?

– Bocsánat... Én vagyok, a csöppnyi csavar.

– Csöppnyi csavar?! Itt, ahol mindenki óriási?!

– Én csöppnyi vagyok. És fölösleges...

– Jegyezd meg, hogy ezen a hajón senki sem fölösleges! Itt mindenki hasznos! Mindenki fontos! Mindenki dolgozik!..... Hol vagy hát?!!

– Az orrod előtt. A hajtókar könyökében.

– Ó...! Valóban csöppnyi vagy, de akkor se fölösleges! Ha idecsavartak, akkor óriási szükség van rád!

– Ha-hahhhh....

– Ne ásítozz!

– De ásítozom! Mert unatkozom! Itt senki sem törődik velem!

– És én?! Én senki vagyok?! Siránkozás helyett inkább végezd a dolgodat!

– Akkor mondd meg, hogy mi a dolgom!

– Azt nem tudom! De az biztos, hogy óriási!

– Óriási dolguk a többieknek van!... A kémény füstöl! A kormánylapát kormányoz! A zászló lobog! A gépek zakatolnak! A láncok csörögnek! A huzalok feszülnek ... De én?! Én nem csinálok semmit! Csak kuporgok itt! Elegem van az óriási dolgokból!

– Nyugalom, csöppnyi csavar, óriási nyugalom! Holnap újból meglátogatlak!

Másnap szörnyű vihar tört ki a tengeren. Rázkódott az óriási hajó. Rázkódott a kémény. Rázkódott a kormánylapát. Rázkódott a zászló.

– Fontos feszül, nagyok, ragyog, fontos félbe, fontos félbe, zászló vagyok!...

– Semmit hagyok, füstbe ragyog, fontos fénylik, fontos fénylik, lapát vagyok!...

– Selyemzászló nagyon ragyog, fontos feszül, fontos feszül, kémény vagyok!…

Egyszer csak: nyekk! – megállt a hajó. A vihar is elült. Csend lett.

– Mi történt?! – rohant elő a hajómanó. – Kétezer láda zöld banán, mi a baj? Miért nem füstöl a kémény? Miért nem kormányoz a kormánylapát? Miért nem lobog a zászló? Miért nem zakatolnak a gépek? Miért nem csörögnek a láncok? Miért nem feszülnek a huzalok? Minden a helyén, mindenki munkára kész, miért nem megyünk mégsem? Miért áll a hajó?

…És akkor megpillantotta a hajtókar könyökén a lyukat: a csöppnyi csavar kirázódott a helyéről, s most ott hevert a hajópallón.

– Csöppnyi csavar! Csak nem alszol?!

– Nem, csak teljesen kicsavarodtam.

– Miattad nem megy a hajó!

– Miattam?! Te ugratsz engem...

– Most nagyon figyelj! – azzal a hajómanó fölcsippentette, és helyrecsavarta a csöppnyi csavart.

Nyomban működni kezdett a hajtókar, megfeszültek a huzalok, csörögtek a láncok, munkába lendültek a gépek, lobogott a zászló, kormányzott a kormánylapát, és füstölt a kémény, mintha abba se hagyta volna!

– Óriási! Miattam megy a hajó!

A csöppnyi csavar azóta is ott szolgál a hajtókar könyökében. Továbbra sem törődik vele más, csak a hajómanó. A csöppnyi csavar mégis olyan erősen kapaszkodik, mintha óriási lenne!

– Nem fáradok, nem nyughatok! Én egy fontos, nagyon fontos csavar vagyok!

A hajómanó pedig peckesen jár-kel az óriási hajón:

– Hiába, ahol én vagyok a hajómanó, ott mindenki tudja a dolgát!
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Varga Domos György A gólya és a béka

Soha%2Bne%2Badd%2Bfel!.gif



Varga Domokos György

A gólya és a béka


A gólya éppen a béka mellett fékezett le az iszapos tóparton. Emez eddig csodálattal figyelte, milyen gyönyörűen suhan a hatalmas test a levegőben, majd billen egyszeriben hátra, repdesnek méltósággal a kitárt szárnyak, s az előre meresztett lábak hogyan vetik meg magukat a puha fövenyen.

– Most megvagy! – kelepelte a gólya.

– Most meg – brekkentett a béka.

– Nem is próbálsz menekülni?

– Már miért?

– Hogy mentsed a bőröd.

– Semmi esélyem.

– Akkor is meg kellene próbálnod! Így megfoglak, bekaplak, véged. Úgy meg, ki tudja, mi minden történhet még. Lehet, hogy megbotlok. Lehet, hogy meglátok egy másik békát. Egy sokkal kövérebbet.

– Na, azért én sem vagyok olyan sovány!

– Éppenséggel nem vagy, de biztos, hogy van a világon nálad kövérebb.

– Biztos.

– No, akkor ugrasz?

– Nem.

– És miért nem?

– Nem tudom... Valahogy… nem látom értelmét.

– Mert hitetlen vagy!

– Ezt nem hinném. Inkább csak rosszak a ösztöneim. Minden normális, úgy értem, egészséges béka, ha lát egy gólyát a magasban körözni, beugrik a vízbe, elbújik a nád közé, a sás közé, a hínárosba, vagy épp egy kő alá. Én meg még a számat is tátva felejtettem. Tulajdonképpen csodálatos teremtés vagy! Ilyen gyönyörű látványt! Legfeljebb csak a naplemente fogható hozzád!

A gólya becsukta szemét. Hosszasan, mint aki sütkérezik. Aztán megrebbentette szárnyát.

– Megtennél egy szívességet?

– No? – emelte fel tekintetét a béka.

– Ne mondjál nekem ilyen szépeket! Nekem fiókáim vannak! És ugorj legalább egy kicsikét. Ilyen pindurkát! – Kitátotta csőrét úgy fél arasznyira. – Nem úgy, mint neked, nekem nagyon is jól működnek az ösztöneim. Ha olyan jámborul viselkedsz, mint egy döglött hernyó, képtelen vagyok bekapni téged!

– Sajnálom. Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

– Hogy mondod?

– Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

– Aha. Saját?

– Nem éppen. Egy nagy magyar költőtől vettem.

– Aha. – A gólya nagyot sóhajtott. – Hát akkor nekem kell erőt vennem magamon.

Kihúzta magát, jó feszesre, peckesre, s fenyegetőn lépdelt erre meg arra. Megkerülte a békát. Amikor a háta mögé ért, jó erősen összecsapta csőrét. Békák ugrottak rémülten itt is, ott is a tóba. A mi békánk reszketett, mint a nyárfalevél, ám meg nem mozdult.

A gólya a csőrét csóválta.

– Tulajdonképpen mi a becsületes neved? Remélem, varangy…

– Dehogy. Kecskebéka.

– Na, még ez is!

Égnek emelte a csőrét, s olyan nekikeseredve kelepelt, ahogy a faluvégi kutya tudott nagy bánatában vonítani.

– Ha neked jobban esne úgy, hívhatsz varangynak – kvartyogta ekkor a béka. S ha éppenhogy csak, ha egy hangyányit is, de megmoccant. A gólya azonban nem vett tudomást róla, annyira magával ragadta az önfeledt kereplés. A béka megrendülten hallgatta. Aztán halkan, átszellemülten kvartyogni kezdte:



Kémény tetején kelepel a gólya,

Fészkét gallyakból, kis ágakból hordja.

Belseje néhány puha-pihe szalma,

Gólyafiókák kicsi birodalma.



A gólya dermedten állt, égnek tátott csőrrel. Mikor a kvartyogás abbamarad, kissé oldalra billentette fejét. A béka bátortalanul közelebb ugrott hozzá. Tekintette végigszaladt a két vörös nádszálon, a fehér és fekete tollak fedte domboldalon, a magasba meredő kígyónyakon, fel, egészen a elpárásodó gyöngyszemig. Akkor újra éneklésbe fogott.



De mikorra aztán vége van a nyárnak,

Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak.

Messzire szállnak, napsütötte délnek,

Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.*



A gólya méltóságteljesen bólintott.

– Ez már csak így van. Mindig visszatérünk.

A béka köhintett.

– Nagy jót tennél velem, ha elfogadnád az áldozatom. Muszáj megélned, s fiókáidnak is muszáj megélniük a holnapot! Hogy vissza tudjatok majd jönni. Hozzánk.

– Ugyan, hol lennél te már akkor?! Százszor megeszlek, százszor kiköplek.

– Úgy értem, a békákhoz. Békák itt akkor is lesznek, ha én már nem leszek.

– Hogyan is volt a második strófa?

A béka hátraugrott, fejét megemelte, így énekelt.



De mikorra aztán vége van a nyárnak,

Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak.

Messzire szállnak, napsütötte délnek,

Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.



Kvartyogása bejárta az eget és a földet. A gólya becsukott szemmel hallgatta, aztán szaporán lépett néhányat napsütötte délnek. Szárnyát meglebbentette, s mintha meleg légfuvallat reppentené fel, már fenn is volt a magasban. Ott körözött, éhesen, boldogan.

A béka révülten várt egy darabig, aztán apró sóhaj kíséretében kinyitotta szemét. Pislantott néhányat, mint aki nem jól lát. Felszökkent, a levegőben megfordult, háttal érkezett vissza. De úgy sem látott senkit.

Placcs, beugrott a tóba, egyenest a nádas sűrűjébe. Szaporán beásta magát az iszapba, megbújt egy jókora kő alá.

Aztán megéhezett.

Kievickélt s bekapott néhány kövér szúnyogot.


A gólya nem merte szemügyre venni, levelit, vagy mit visz fiókáinak.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Rónay György A róka és a gólya

roka_es_golya.jpg



Meghívta a gólyát a róka egyszer ebédre,
s egy lapos tányért tett, színig levessel, elébe.

A gólya éhes volt, de hosszú csőre
miatt egy jóízű kortyot belőle nem ehetett.
A róka nézte, falt és nevetett.

Aztán a gólya másnap visszahívta a rókát.
Palackban gőzölgött a sokféle ritka finomság.

A róka éhes volt, de csak szagolta
az ételt: nem fért a palackba az orra.
Éhen maradt, s a gólyáé lett a sok finom falat.

A lakoma végén, mikor fölálltak:
"Remélem –szólt a gólya-,

éppoly jónak találtad ebédem,
mint én tegnap a tiédet, barátom;

konyhádon tanult főzni a szakácsom."
A róka csak nézett, s korgó gyomorral elszaladt."
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
A libapásztor

liba.JPG
A libapásztor (tréfás mese)

Gyerekkoromban libát őriztem, de elaludtam a jó napon, és a libát közben elhajtotta valamelyik becsületes szomszéd*asszony. Otthon anyám alaposan elnadrágolt, és rám parancsolt, hogy keressem meg akárhol is a libát, anélkül ne merjek a szeme elé kerülni.
No én aztán kereshettem, mert azóta bizonyosan megsütötték, tán meg is ették, akik elhajtották, hazamenni nem mertem, hát nekivágtam az erdőnek, és mentem az orrom után nagy búsan.
Egyszer csak közrefogott két betyár, az egyik meg akart ölni, de a másik azt mondta, hogy kutassák át előbb a zsebeimet. Át is kutatták, de mind lyukas volt, semmit sem találtak, hát beültettek egy hordóba, hogy legyek ott, ne tudjam őket elárulni. Sokáig leskelődtek az úton, de nem jött arra pénzes ember, hanem egy farkast fogtak. Puskájuk nem volt, nem tudtak vele mit csinálni, hát a farkát belógatták az én hordómba a csaplyukon, és odébbálltak.
Én nem voltam rest, megmarkoltam a farkas farkát, az meg szaladni kezdett velem, szaladt, mint a megvadult ló, hazáig meg sem álltunk.
Így érkeztem haza. Aki nem hiszi, keresse meg a hordót, mert elgurult, amikor a farkasnak sikerült kirántania farkát a csaplyukon.
Gallér híján köpönyeg, hazudtam, mert volt, kinek.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
A félignyúzott bakkecske tréfás mese

kecske1.jpg


A félig nyúzott bakkecske

Volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony, s azoknak volt három gyermekük meg egy kecskéjük. Azt a kecskét el kellett vinni legeltetni. Az öregember elküldte a legnagyobb gyermeket - Feri volt a neve -, hogy legeltesse meg a kecskét. A gyermek meglegeltette, hazavitte. Az öregember kérdezte:

- Ettél-e, kecske, ittál-e?

A kecske azt mondta:

- Se nem ettem, se nem ittam.

Akkor az ember elküldte a középső gyereket - Gyuri volt a neve -, hogy etesse meg, itassa meg a kecskét. Az is elvitte, megetette, megitatta jól, és hazavitte.

Megint kérdi az öreg:

- Ettél-e, kecske, ittál-e?

A kecske megint azt felelte:

- Se nem ettem, se nem ittam.

Akkor az ember elküldte a harmadik gyereket, Pistát, hogy megetesse a kecskét.

Megetette, megitatta jól, és hazavitte. Megint kérdi az öreg:

- Ettél-e, kecske, ittál-e?

A kecske megint azt felelte:

- Se nem ettem, se nem ittam.

Akkor elküldte az öregasszonyt, hogy legeltesse meg azt a kecskét. Az is elvitte, megetette, megitatta jól, és hazavitte. Megint kérdezte az öreg:

- Ettél-e, kecske, ittál-e?

A kecske megint azt felelte:

- Se nem ettem, se nem ittam.

Akkor az öreg megharagudott.

- Megállj, kecske, én is elviszlek, megetetlek, megitatlak, lássuk, nekem is így felelsz-e, hogy se nem ettem, se nem ittam!

Akkor az öreg megetette, megitatta és hazavitte. Kérdezte otthon:

- No, ettél-e, kecske, ittál-e?

De a kecske neki is azt felelte:

- Se nem ettem, se nem ittam.

Az öreg vett egy kötelet, s megkötötte egy fához a kecskét, és féligre megnyúzta. Akkor elengedte a kecskét, hogy menjen világgá. A kecske mendegélt, kiért egy erdőbe. Talált egy borzházat, és bement abba.

Mikor a borz hazament, kérdezte, ki van benn a házban. Akkor a kecske azt felelte:

- Én vagyok, a féligre nyúzott bakkecske.

A borz nem tudta, hogy mit csináljon, hogyan csalogassa ki a kecskét, hogy ő tudjon bemenni.

Akkor elment, s elhívta a farkas komáját, és így szólt neki:

- Gyere, komám, segíts, csalogassuk ki valahogy azt a kecskét a házamból.

A farkas elment, de az se bírta a házból kicsalogatni a kecskét. Akkor a borz elment a róka komához, s azt mondta:

- Gyere, komám, csalogassuk ki valahogy azt a kecskét a házamból.

Elment a róka, de az se bírta kicsalogatni. Akkor összetanakodtak, hogy még kit hívjanak oda segítségnek. A róka körülnézett, felnézett a fára, és meglátott egy szúnyogot a fa tetején. Így szólt neki:

- Gyere, szúnyog komám, hogy csalogassuk ki a féligre nyúzott bakkecskét a borz koma házából.

Akkor azt mondta a szúnyog:

- Csak csendbe legyetek, én mindjárt odaszállok.

A szúnyog beszállott a borz házába, és belecsípett a kecske hátába. Mindjárt kiment a házból a kecske. Úgy elszaladt, hogy még máig is szalad, ha meg nem állott.

Ha a kecske el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.


Icinke-picinke Móra Ferenc Kiadó 1972
 
Bihari Klára: Április
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy égig érő hegy. Annak a hegynek a tetején fénylett egy csudálatosa szép aranypalota. Abban a palotában lakott a vén Esztendő király hat fiával és hat leányával. Töméntelen sok dolga volt a fehér szakállú királynak, mert télen ő rázta ki puha, szürkén gomolygó felhőkből a hópelyhek szálló, libegő, sziporkázó csillagocskáit. Tavasszal ő borította el levéllel a fák csupasz ágait. Nyáron az ő léptei nyomán nyíltak, illatoztak a virágok, és ősszel ő érlelte meg az ízes, dús nedvű gyümölcsöket. Ha kellett, esővel öntözte a földet, ha kellett szikkasztotta, egyszóval pillanatnyi pihenője sem maradt. Így telt-múlt az ideje addig, mígnem annyira megöregedett, hogy már mozdulni is alig bírt.Sokáig tűnődött, melyik gyermekére bízza munkáját, s végül úgy határozott, hogy elosztja valamennyi között, akkor egyiknek sem lesz túlságosan sok tennivalója. Mikor ezt elvégezte magában, így szólt:Kedves gyermekeim, holnap reggel keljetek korán, mert beszédem lesz véletek. Elérkezett az ideje, hogy megmutassátok, ügyesek, életrevalóak vagytok-e, és mennyire tudjátok megkímélni vén apátokat.Bizony, édesapánk megérdemli a pihenést * szólalt meg December, a legidősebb fiú.Ígérjük, édesapám, mindent megteszünk, amit csak kíván * mondta kedvesen Augusztus, a legnagyobb leány.Jól van, gyermekeim, holnap mindenki megtudja, mit bízok reá, mit kell elvégeznie * felelt a vén Esztendő király. * Feküdjetek le, aludjátok ki magatokat, és amint meghagytam, napkeltével járuljatok elébem.De bizony hiába kötötte gyermekei lelkére, hogy aludjanak. Csak úgy lobogott bennük az öröm, hogy végre segíthetnek apjuknak, és elvégezhetik helyette a munka nehezét. Ahelyett, hogy behunyták volna a szemüket, szüntelenül beszélgettek, sugdosódtak. Azt találhatták, kinek mi lesz a teendője. Ki rázza meg a hópelyhekkel teli vastag felhőket, és ki bontja ki a bimbók szirmait. Csak éjfél felé nyomta el őket az álom. De a legkisebb királyleány, apja kedvence, a vörös hajú, sötét szemű, szeplős kis Április nem álmosodott el. Még akkor is nyitott szemmel merengett, amikor testvérei már javában elaludtak mellette. Szüntelenül azon járt az esze, milyen sokat vállal majd apja munkájából, hogy az minél többet pihenhessen aranyos trónszékén. Elhatározta, hogy ébren várj meg a hajnalt, mert elsőnek akart a trónteremben megjelenni.Egy ideig győzte is a virrasztást, de nem addig, amíg eltervezte. Éppen akkor szunnyadt el, amikor világosodni kezdett az ég alja, s amikor a testvérei sebbel-lobbal kiugrottak pelyhes ágyukból. és öltözködni kezdtek. Oly mélyen aludt, hogy a többiek hiába költögették, nem ébredt fel – így azután nélküle mentek a trónterembe.Végignézett az agg Esztendő király gyermekein, s mindjárt észrevette, hogy kedvence. a kis Április hiányzik. Nagy haragra gerjedt, s így kiáltott fel:Ez a haszontalan leány, akit a legjobban dédelgettem, azzal hálálja meg a szeretetemet, hogy a mai napon is délig hever az ágyban! Az lesz a büntetése, hogy nem kap tőlem munkát, s akkor is lustálkodnia kell, mikor semmi kedve hozz!Sajnálták a többiek fitos orrú húgocskájukat, de semmit sem tehettek érte. Így történt, hogy az öreg király tizenegy egyenlő része osztotta szét a maga töméntelen tennivalóját. Decemberre, Januárra és Februárra bízta a fagyos szélviharokat, a kristályosan tündöklő jégcsapok készítését, s azt, hogy hópelyhek miriádnyi csillagával árasszák el a világot. Márciusra, Májusra az olvadást, a folyók, patakok medrének rohanó vizét, a szikkasztó szeleket, a nap első langyos, gyöngéden simogató sugarait, a meleg, nagy cseppekben hulló esőt, a rügyek, hajtások, palánták dajkálását. Júniusra, Júliusra és Augusztusra a nap lángoló tüzét, a kertek, erdők, mezők díszítését, a virágok szirmainak kibontását, a gyümölcsök és a búza érlelését. Szeptemberre, Októberre, Novemberre a víg szüretet, a fáradt földet itató csendes esőzést, hervadást, a harmat gyémántcseppjeinek széthintését, a köd szürke fátyolát s az első, táncolva kerengő, semmibe tűnő hópelyheket.Mikor már mindent széjjelosztott a király, akkor érkezett futva a kis Április. Hosszú vörös haja lebegőn úszott utána. Letérdelt apja elé, és így könyörgött:Drága édesapám, bocsássa meg, hogy elaludtam. Virrasztva akartam megvárni a hajnalt, hogy én keljek fel legkorábban, de elnyomott az álom. Kegyelmezzen nekem, mert ha nem bíz rám semmit, boldogtalan leszek egész életemben.Megesett a szíve kedvenc gyermekén a királynak, de mit tehetett volna, hiszen már egész évi munkáját szétosztotta a többi tizenegy között. Ekkor előállott Augusztus, a legidősebb leány, megsimogatta húgocskája fejét, és így szólt hozzá:Ha édesapámnak nincs ellenére, adok neked a magaméból egy kis napfényt. Áraszd szét te, hadd legyen dolgod.Hogy az öreg Esztendő semmit se szólt, csak mosolygott, a testvérek fellelkesülve sorba előléptek. Egyik forgószéllel, másik langyos szellővel, a harmadik hirtelen támadó záporral, negyedik korai gyümölcsök virágával ajándékozta meg a kis Áprilist. Mindegyiktől kapott valamit. Még egy kis hó is jutott neki December vastag, puha fellegeiből.Nem sírt már Április, hanem nevetett, kacagott örömében. S amikor az ideje elérkezett, vidáman, két kézzel szórta szét mindazt, amit testvéreitől kapott. Meleg napfényt, forgószelet, Záporesőt, táncoló hópelyheket, színes virágszirmokat. Csodálkoztak is az emberek a földön, hogy április havában egyik napon tél van, a másikon meg tavasz. El is nevezték a legkisebb királyleányt szeszélyesnek, s azóta is mindenki csak így emlegeti, ha szó kerül róla: az a bolondos, szeszélyes április!
 
Oldal tetejére