Mesék

Grimm

Szamárbőr királyfi

Élt egyszer egy király meg egy királyné. Szépek voltak, gazdagok voltak, mindenük megvolt, amit csak
kívántak; csupán egy híja volt a boldogságuknak: nem volt gyermekük.
A királyné mindegyre csak emiatt búslakodott, s napjában százszor is elmondta:
– Szomorú az én sorsom, olyan vagyok, mint a meddő szántóföld.
Addig-addig epekedett, míg végül is teljesedett a kívánsága. Hanem a kisded, akit a világra hozott,
nem emberi csecsemő volt, csak egy kis csacsi.
Szegény királyné csak akkor kezdett igazán jajveszékelni, amikor a magzatát meglátta.
– Inkább ne is lett volna gyermekem, mint hogy ilyen csúfságot ringassak!
És kiadta a parancsot: vessék a csacsit a vízbe, hadd falják föl a halak.
A király azonban közbeszólt:
– Nem! Akármilyen, mégiscsak a fiam. Ha meghalok, övé lesz a trónom és a koronám!
Fölnevelték hát a kis szamarat. Szépen gyarapodott, szép nagyra nőtt a füle is. Vidám kis jószág volt,
sokat ugrándozott, sokat játszadozott, különösen a zenét szerette.
Egyszer aztán fogta magát, elment egy híres-neves muzsikushoz.
– Taníts meg a művészetedre – mondta neki. – Én is szeretném olyan szépen pengetni a lantot, mint te.
– Jaj, kedves úrfi – szabadkozott a muzsikus –, nehéz lesz az neked, nem arra valók a te ujjaid; kissé
nagyok hozzá, attól tartok, elpattannának alattuk a húrok.
De hiába volt minden, a csacsi mindenképpen meg akarta tanulni a lantpengetést. Szorgalmasan,
kitartóan nekilátott a gyakorlásnak, és a végén már olyan szépen muzsikált, hogy a mester sem különben.
Egyszer az úrfi tűnődve sétálgatott a városban. Odaért egy kúthoz, belenézett, és meglátta benne
a két nagy szamárfület. Ezen aztán úgy elbúsult, hogy bánatában világgá ment. Nem is szólt senkinek,
nem vitt magával senkit, csak egyetlen hűséges szolgája mehetett vele.
Jártak-keltek, vándoroltak a világban, végül eljutottak egy messzi országba. Ott egy öreg király uralkodott,
s annak volt egy világszép lánya.
– Ide betérünk – mondta a szamár, és bekopogtatott a palota kapuján. – Nyissátok ki – kiáltotta –,
vendég jött, be akar menni!
De nem nyitották ki. Erre leült, fogta a lantját, és gyönyörűségesen játszani kezdett rajta a két elülső
lábával. A kapuőrnek kerekre nyílt a szeme ámulatában, szaladt a királyhoz, s azt mondta:
– Uram királyom, egy fiatal szamár ül a kapu előtt, s olyan szépen pengeti a lantját, hogy egy mester
sem különben!
– Hát akkor engedd be azt a muzsikust – szólt a király. Ahogy a szamár belépett, mindenki kikacagta
a fura lantost.
Csakhamar eljött az ebéd ideje. A hopmester a szolgák meg az inasok asztalához akarta ültetni a csacsit,
annak azonban sehogyan sem tetszett a dolog.
– Nem közönséges jószág vagyok én, hanem előkelő szamár – mondta.
– Hát, ha az vagy – mondták –, ülj a katonák közé!
– Nem – felelte –, én a király asztalánál akarok enni.
A király jót nevetett rajta; értette a tréfát, hát azt mondta:
– Jól van, csacsi, legyen úgy, ahogyan kívánod; gyere ide az asztalomhoz!
A királyfi odament, s várta, hol lesz a helye, hová ülhet. A király ránézett, azt kérdezte tőle:
– Hogy tetszik a lányom, csacsi?
A szamár a királykisasszony felé fordult, jól megnézte, és kedvtelve bólintott:
– Nagyon tetszik; olyan szép, hogy még sosem láttam ilyen szépet.
– Akkor ülj mellé – mondta a király.
– Magam is úgy szerettem volna – szólt a szamár, s leült a királylány mellé. Együtt evett-ivott a királyi családdal, és szép csendesen viselkedett
az asztalnál. Így éldegélt egy ideig a király udvarában. Lantolgatott, sétálgatott; a királyi palotában lakott, a királyi asztalnál étkezett, s olyan
kedvesen viselkedett, hogy
hamarosan mindenki megszerette.
Hanem egy idő múlva egyre szomorúbb lett, s egy szép napon azt mondta magában
„Hiába minden, csak haza kell mennem!”
Jelentkezett a királynál, megköszönte neki a szívességét, és kérte, hadd mehessen az útjára. A király
azonban nagyon kedvelte, és szerette volna ott tartani.
– Mi bánt, csácsikám? Egy idő óta olyan savanyú képet vágsz, mintha vadalmába haraptál volna.
Mondd meg, ha valami kívánságod van; mindent megadok neked, csak hogy a kedvedre legyek. Aranyat
akarsz?
– Nem – felelte a csacsi, és a fejét rázta.
– Ékszert, drágaságot?
– Nem.
– Fele országomat?
– Azt sem.
– Csak tudnám, mivel szerezhetnék örömet neked – tűnődött a király. – Talán a lányomat akarod
feleségül?
– Azt már igen! – felelte a csacsi, s egyszeriben jókedve kerekedett, hogy így kitalálták a titkos gondolatát,
mert hát ez volt a szíve vágya.
A király nem sokat teketóriázott, hozzáadta a lányát, és megtartották a fényes lakodalmat.
Mikor leszállt az este, bevezették az ifjú párt a hálószobájukba. A király azonban ki akarta tudni,
vajon a csacsi ott is illemtudóan, pallérozottan viselkedik-e, ezért elbújtatta egy függöny mögött az egyik
szolgáját.
Ahogy az újdonsült házaspár a szobába ért, az ifjú férj gondosan bereteszelte az ajtót, körülnézett, és
mert azt hitte, csak magukban vannak, egyszeriben ledobta magáról a szamárbőrét; hát egy szépséges
királyfi állt az ámuló királylány előtt!
– Most megtudhatod, ki vagyok, és láthatod, hogy nem vagyok méltatlan hozzád – mondta.
A királylány nagyon megörült neki, hogy az ura ilyen szép legény; nyomban tiszta szívből megszerette,
megcsókolta.
Másnap, ahogy megvirradt; a királyfi ismét magára húzta a szamárbőrt.
Alig bújt bele, máris kopogtatott az ajtón az öreg király.
– Ejha! – kiáltotta meglepődve, amikor beengedték. – A csacsi már fölkelt?– és a lányához fordult, halkan azt kérdezte tőle:
– Ugye, bánkódol miatta, hogy nem ember formájú a férjed?
– Dehogy bánkódom, édesapám! – felelte a lánya. – Úgy megszerettem, mintha a legszebb legény
volna a világon, el sem hagyom életünk fogytáig!
A király elcsodálkozott, de a szolga, akit elbújtatott a szobában, hamarosan mindent elmondott neki.

folyt

– Ez nem lehet igaz – mondta a király.
– Ha nem hiszed, uram, virrassz ott magad ma éjjel, s látni fogod tulajdon két szemeddel. S tudod
mit, királyom? Csend el az irháját, és vesd a tűzbe; akkor nincs mit tennie, az igazi formájában kell megmutatkoznia.
– Ez jó tanács – mondta a király, és este, mikor a házaspár lefeküdt, beosont a hálószobájukba. Odasurrant
az ágyukhoz, és a holdfényben látta, hogy egy gyönyörűséges ifjú fekszik benne, a szamárbőr
meg az ágy mellett hever a földön. A király gyorsan fölkapta, nagy tüzet rakatott az udvaron, és az irhát
a lángok közé dobatta. Nem is mozdult el a tűz mellől, míg az egész hamuvá nem égett.
De a király is látni akarta, mit művel majd a megrablott ifjú, ha nem leli a szamárbőrt; hát fönnmaradt
egész éjjel, virrasztott és leskelődött.
A királyfi jól kialudta magát, hajnalhasadáskor fölébredt, és föl akarta ölteni az irháját, de sehol nem
találta. Megijedt, azt rebegte félve, nagy búsan:
– Most aztán egy-kettő, el kell tűnnöm innét!
De ahogy kilépett a szobából, elébe toppant a király.
– Édes fiam, hová olyan sietve? Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte. – Maradj csak itt, ilyen szép legényt
el sem engedek magam mellől. Máris legyen a tiéd fele királyságom; holtom után megkapod az egészet
– Ami jól kezdődött, jó véget is érjen: itt maradok – mondta az ifjú.
Az öreg neki adta a fele királyságát. Egy esztendőre rá meghalt, s ráhagyta a másik felét is.
Telt-múlt az idő, évre év múlott, s egy szép napon követség érkezett, s jelentette, hogy meghalt Szamárbőr
királyfi édesapja is. A trón megürült, s az egész ország egyhangúlag őt akarja királyának.
A királyfi elfoglalta azt a trónt is, két országon uralkodott, és zavartalan, napsugaras boldogságban élt
a feleségével.
Talán még ma is él, ha meg nem halt.

SESZTALOV

Az élet vize

VOGUL MESE

„Meg kéne keresni az élet vizét!"

Hajnalodott.

 Meg kéne keresni az élet vizét! – mondja EKVA-PIGRISZ.

 Mióta világ a világ, még senkinek sem sikerült megszereznie az élet vizét, sem

nyílvesszővel, sem acélszablyával! Hacsak bölcsességgel nem... De hát honnét lehetne


benned, suttyó legénykében annyi bölcsesség? - aggodalmaskodik Nagyanyó. - De van

valahol egy szent tó. Mindent elmagyarázok neked. Figyelj reám. Napnyugtakor nézd

meg: melyik vállára bontja ki a Napocska arany hajfonatát. Abba az irányba indulj.

Sokáig tanítgatta Nagyanyó az unokáját, hogyan kell átmennie az életen. A fiú figyelmesen

hallgatta. Tudta, hogy meg kell fogadni az idősebbek szavát.

Meghallgatott mindent, megokosodott és elindult, hogy a maga útját, a maga sorsát

megkeresse.

Siklott sebes sítalpain, amelyek ragyogó vidraprémmel voltak bevonva, száguldott ágas-bogas

szarvasokkal, úszott tutajokon és könnyű ladikokon, olykor gyalogolt is. Hétszer ért nyomába

a fagyos tél, hétszer folyt el előtte tavaszi áradás, vízcsobogással, madarak dalával, hétszer

tikkadt el a nyár forróságában, hétszer hallotta őszi lomb zizegését. Átélt minden

balszerencsét, magába szívott minden örömöt...

Megérkezett napnyugatra. Tündöklött előtte a tó. Egyik fele aranyosan ködlött az égben,

másik fele zöld tüzű hullámokkal csillogott a föld felett. Közelebb merészkedett a parthoz, a

bozótban elrejtőzött, csudálja a csodát.

A tó körül pedig óriás Menkvek járkáltak föl és alá. Fejük, megannyi nap, fényt sugárzott.

Kezükben feszes íjak, fényes nyilak. Lábuk alatt hegymagas madár-, vadállat- és

embercsonthalom. Sokan jártak már itt az élet vizéért, de soha senkinek nem sikerült egy

cseppnyit sem elvinni innét. A legénynek eszébe jutott Nagyanyó tanácsa, így gondolkodott:

„Ezek bizonyára nagy zajjal jöttek. Dübörgő lábbal, fegyvert csörtetve. És erőszakkal akarták

elvinni a szent vizet. Nem bölcsességgel."

A Nap nyugovóra tért. Alább s alább ereszkedett az égen, végül a szárnyas szarvas nehezen

fújtatva dobogni kezdett patáival a parton. Lehetetlen volt ránézni. Vakított. Patái, szarvai

aranylánggal égtek. És ebben a fényben a zöld fű is, a tüskés bozót is, a távoli fák is áttetszővé

váltak.

Ekva-Pigrisz ijedten ugrott fel, majdnem elszaladt. De Nagyanyó intelmeire gondolt, az

állhatatosságra, s fogát összeszorítva, még erősebben lapult a földhöz, hogy legyőzze

magában a rémületet.

Az óriások, kezükben nyilaikkal, járnak körös-körül...

A Nap leszállt szarvasáról, s szétbontva arany hajfonatait, szarvasával együtt fürödni kezdett a

színt játszó eleven vízben. Fürdés után kimentek a partra. A Nap szeme még csillogóbb lett s

még gyönyörűbb.

„Bárcsak ilyen tüzes szemű leányt találhatnék magamnak!" - de rögtön elhessegette

kívánságát, hiszen Nagyanyó intette, hogy a csalóka álmok veszedelmesek: eltéríthetnek

kitűzött céljainktól. Elűzte a csábító gondolatot, s örült, hogy legyőzte magát.

„Amíg egy dolgod véghez nem vitted - másikba ne kapj bele! Tartsd féken addig minden

egyéb vágyad."

Figyelmesen szemléli a tavat, a szarvast, az óriásokat.

Kibontott haját megrázta a Nap - és a tó fölött, a távoli erdők fölött elömlött a vérvörös esti

sugárzás. Kicsapta szarvasát csillaglegelőre a tündöklő Nap, s lassan elvonult az arany ködbe,

amely a föld felett gomolyog. Megcsikordult a ködajtó, a Nap még egyszer visszapillantott a

világra, s aludni tért.

A föld besötétedett. Elaludtak a halak, vadak, elhallgattak a madarak, csöndesebbekké váltak

az óriások léptei.

Cobolynál halkabban kezdett kúszni a tó felé. Nem látták meg őt. „Biztosan eljutok oda! -

vélte a legény. - Ők a zajhoz szoktak. Mégiscsak úgy lehetett, akik eddig az élet vizéért itt

jártak, zajjal, haddal jöttek."

A tóhoz ért. Elővett egy kis bőrzacskót. Megtöltötte vízzel, zsebre vágta, majd lassan,

cobolyhalkan visszalopakodott.

„Ne gondolj mellékes dologra. Ne riadj meg véletlen zajtól. A csöndes éjszaka törvényeit meg

ne szegd, úgy haladj célod felé" - hallotta Nagyanyó szavát.

Nagy messzi volt már a szent vizű tótól. Ballagott, ballagott, elérkezett a cár városához.

„Benézzek a cárhoz? Vagy egyenesen menjek Nagyanyóhoz?"

Mégis belépett a palotába. Ül a cár a trónján. Hegyes kis szakálla fehérebb a sirálynál, feje

holdként ragyog. Szűk kis rés a szeme párja.

Kérdi a szolgáit:

 Kit hoztatok ide?

 Ekva-Pigrisz vagyok. Elhoztam az élet vizét.


A cár még összébb hunyorította szemét, s csudálkozva nézett a jövevényre.

 Aztán hol van az a víz?


A legény kihúzta zsebéből a bőrzacskót, kibontotta, s egy picit kinyitotta. A cári palota vakító

fénybe borult.

 Hű! - kiáltottak a szolgák, és szétfutottak.

 Hó! - kiáltott fel a cár, szemét eltakarva. - Te nem is az élet vizét hoztad, hanem


mérgezett követ, ami a szemet megvakítja. Az élet vize nem ragyog így!

 Ugyan már, hatalmas cár, nem láttál még harmatos reggelt, mikor a harmatcseppek


kristályokként csillognak a fűszálakról és levelekről? Vajon nem tudod, hogy egyes

napokon a Nap különösen fényes, s minden szikrázik és tündököl? Ez az élet vizének

földre hullott cseppjeitől van. Tőlük nyílnak ki a virágok, duzzadnak meg a cirbolya

tobozai. Ezt még a kisgyerekek is tudják.

Csudálkozott Ekva-Pigrisz a cár butaságán, zsebre vágta a zsákocskát, és a kijárat felé indult.

 Állj meg! Állj meg! Ha ez igazán az élet vize, mosakodj meg benne!


Elővette a legény a bőrzacskót, bevizezte arcát az élet vizével - fehérebb lett az a hónál!

Megmosta szemét a ragyogó vízzel - fényesebb lett az a holdvilágnál.

Sok évet megélt a cár, de ilyen szépséges daliát még sohasem látott.

Odaugrott a cár a vizes zacskóhoz, ráugrott, mint farkas a zsákmányra. Ott tolongtak már a

cárfiak is, a szolgák is. Vadállati tombolással rángatták ide-oda a zacskócskát. Már kések,

kardok pengéje villant... Bámulta őket a legény: „ És ezek itt emberek."

Végül már holtan feküdtek a földön a cár, a cárfiak s a szolgák. Megölték egymást

mohóságukban. A zsákocska is a földön hevert. Ekva-Pigrisz fölkapta, s már ment, ment vele

hazafelé.

Megérkezett házikójukhoz - nem ismer rá! Három sarka összeomlott. A negyedik sarokban, a

kihűlt tűzhely mellett összetöpörödött, kiszikkadt gyökérmanóként kuporog Nagyanyó. Ránéz

az unokájára, de nem ismeri meg.

Fogta a zacskót a legény, az élet vizéből hintett Nagyanyóra - s az öregasszony

megfiatalodott, szeme fölragyogott, úgy, mint ifjúkorában.

És boldogan éltek, míg meg nem haltak...

Mészöly Miklós
A hiú cserép-királykiasszony

A rét alatti rét mögött, a domb mögötti domb alatt élt egyszer egy fazekas.
Volt ennek a fazekasnak egy takaros kis háza meg egy piros arcú, gömbölyű felesége. Mint a juharfán a galambok, úgy éltek kettecskén, olyan boldogan.
Az asszony a konyhán sürgött-forgott, az ember meg a ház végiben, a kicsi műhelyben. Ott formázta, simítgatta a szebbnél szebb csuprokat, karcsú bokályokat, hasas köcsögöket. Ha piros mázas kellett – csinált piros mázast. Ha füles fazék kellett, csinált füles fazekat. Mindenkinek azt, amire szüksége volt. Nem is szűkölködtek soha életükben. Még a folyón túlról is fölkeresték őket, ki szekéren, ki gyalogszerrel, s vitték a portékát, no meg a jóhírét az öreg gölöncsérnek.
Mert azt se hallgassuk el, hogy ami kikerült a keze alól, azon máknyi hibát nem talált senki emberfia. De nem is raktak bele akármit az égetőkemencébe, csak azt, amire mindketten jólélekkel mondhatták:
– No, anyjuk, no, apjuk, ez nem csempe cserepecske, se nem ócska csuprocska – ragyog ez, mint a napocska!
És ha mégis csámpásra sikeredett egyik-másik, nagy baj akkor sem történt, mert rajta volt a szemük, és mindjárt így dörmögtek:
– No, anyjuk, no, apjuk, nem cserép ez, nem csuprocska, csúfabb az, mint a rocska – hajítsuk csak menten sutba!
Így aztán mindig tudták, melyik lett csúnya, melyik szép, melyik repedt, melyik ép – és soha semmi hiba nem volt.
S lám, egy nap mégis nagy galiba történt.
A gömbölyű kis asszony beállított a műhelybe, és így szólt:
– Hallod-e te apjuk, ez a pákosztos macska összetörte a legszebb tejesköcsögömet. Csinálj nékem egy újat, de akkurát olyat, mint a régi volt.
– Meglesz, anyjuk, meglesz, akkurát olyan lesz, csak még annál is szebb – mondta a fazekas.
És máris forgatni kezdte a kicsi fakorongot.
Reácsapta az agyagot és gyúrta, formázta nagy szakértelemmel: hüvelykujjával belül, tenyerével kívül, annak rendje-módja szerint.
Szépen haladt a munka, még pipára is gyújtott közben. Hanem úgy belefeledkezett a köcsögcsinálásba, hogy a pipája kialudt, s csak szortyogott az istenadta, de füstöt nem eresztett.
Elkezdte hát a gyújtót keresni.
Nadrágzsebben, kabátzsebben, lajbizsebben – de sehol nem találta.
– Hol vagy hát, ha sehol se vagy? – fakadt ki végül mérgesen.
És felállt, hogy akár a bótból is, de valahonnét előkeríti a gyújtót.
Hanem csak ezt ne tette volna!
Alig lépett kettőt, máris megtorpant a lába, fölmeredt a szeme, mint aki manót lát gatyában.
De ő még annál is különbet látott.
A kicsi fakorong, melyet az imént még ő maga hajtott, most egyes-egyedül pörögni-búgni kezdett. S ha még csak ennyi – üsse kő! De rajta a köcsög, az is úgy pörgött eszeveszetten, mintha szélvész bújt volna belé. Megpuffadt a hasa, megnyúlt a nyaka és csak nőtt, csak nőtt, csak nőtt – hajszál híja, hogy a mennyezetet ki nem ütötte.
– Hé, te, hé! Megállj, a házat összedöntöd! – kiáltott a fazekas, azaz csak hitte, hogy kiált, mert ijedtében szólni sem tudott.
És a köcsög csakugyan megállt.
De nem hasonlított már se köcsögre, se csuporra, se fazékra, semmire – csak éppen nagy volt, rettentően nagy, és úgy villogott-ragyogott, mint egy érett tök.
– Vigyen ördög, tartson pokol, te aztán jól kinőttél a gazdád markából! – csóválta fejét az öreg. – Ha meglát az asszony, tudom, nem dicsér meg.
Hát abba bizony belérekedt a lélegzet a bösztöhő cserép láttán.
– Jaj nekem, teremtőm! – rémüldözött. – Ezt mind kend csinálta?
– Dehogyis csináltam – kesergett a fazekas. – Magától lett ilyen. Én csak a lajbizsebbe nyúltam bele gyújtót keresni.
– Jaj, jaj, jaj, bár sose nyúlt volna bele. Most aztán mihez kezdek evvel? Hisz ez se nem fazék, se nem csupor, se nem köcsög, se nem tál – csak tudnám, hogy micsoda?
Éppen jókor kérdezte, mert nyafka hangon megszólalt a cserép:
– Miért legyek én fazék vagy köcsög? Miért legyek olyan, mint a többiek? Én ilyen vagyok, mert ilyen akartam lenni.
De a kicsi asszony nem hagyta feliben a szót, nyomban pörölni kezdett.
– Azt látjuk, hogy milyen lettél, inkább azt mondanád meg, mire lehet használni téged.
– Engem? Semmire! – jött a hetyke válasz. – Engem majd csodálnak az emberek, hogy milyen szép vagyok, milyen nagy vagyok. Én a Cserepek Királykisasszonya vagyok!
Azzal pördült egyet, és sértetten még egy arasznyit nőtt.
– Jaj, ne berzenkedj vele anyjuk! – ijedt meg az öreg. – Képes ez még a falat is meglékelni, amilyen büszke forma. Inkább azt találd ki: mit cselekedjünk vele?
Hamarjában ki is sütötték, hogy legjobb lesz, ha mielőbb elviszik a vásárba, a többi portékával együtt. Megfordul ott sokféle népség, hátha megtetszik valakinek. Ha nem pénzért, hát ingyen – csak kint legyen a házból.
Úgy is lett. Mikor eljött a vásár napja, már hajnalban nekiláttak a készülődésnek. A szekeret puhára tömték szalmával, óvatosan ráfektették a Cserép-Királykisasszonyt, köribe meg az apróbb edényeket; még a kaskába is jutott belőlük.
Aztán napkeltével útnak indultak.
A két fürge lovacska vidáman lépte a nagyot, s még fel se száradt a harmat, mikor megérkeztek a folyó túlsó partjára. S akkor már helyben is voltak, mert az árusok ott szoktak sátrat verni, egy zöldellő nagy réten, minden holdújságkor.
Voltak ott csizmadiák, takácsok, kovácsok, bognárok, szíjgyártók, papucsosok, kötelesek, kosárfonók, bűvészek, csepűrágók – s ki tudja, kik még, tengernyi sok jóravaló-tűzrevaló ember.
A fazekas meg a felesége egy sudár nyárfa alatt telepedtek le.
Szép sorba kirakták a köcsögöket, bokályokat, füles fazekakat a fűre, a Cserép-Királykisasszonyt meg a fa mellé állították. És vártak. Várták, hogy mi lesz.
Hát lett is olyan csődület egykettőre, hogy még a komédiások is megirigyelték. Mindenki a behemót cserepet akarta látni – csak éppen megvenni nem akarta senki. A sok kicsi edény mind egy szálig elkelt, de a Cserép-Királykisasszonynak nem akadt gazdája.
Csak nézték, mustrálgatták, hogy lám, miféle kakukkfiók ez, miféle fészekaljból költ ki?
S akkor még jó is, ha csak ennyit szóltak, mert akadt olyan is, aki nem ilyen csínján beretvált a nyelvével. Hanem csipkedték, gúnyolták az öreget, hogy így meg úgy, ez ám a gölöncsér! van neki cserepe égig érő, nincsen vége, nincsen hossza, olyan mint a gúnár nyaka, vastag mint a hordó hasa, nem is pénzért, ingyen adja!
S ez így ment álló nap. Mindenki csak őket nevette.
Egészen addig, míg meg nem mérgelődött a fazekas, és dörmögni nem kezdett:
– Ládd-e, anyjuk, mi sok baj van ezzel a rusnya cseréppel! Mind csak engem csúfolnak, engem böcsmélnek miatta. Mintha bizony én tehetnék arról, hogy ilyennek sikeredett. Ő akart ilyen lenni, hát kínálgassa magát. Én nem kínálgatom.
De a cserép nem szólt egy mukkot se. Kényesen, büszkén hallgatott.
A fazekas épp indulni akart már, hogy a lovakat befogja, a cókmókot felrakja – mikor egyszerre éktelen kiabálás ütötte meg a fülét. Hát amint jobban odanéz, látja ám, hogy egy szamaras ember közeledik feléjük, borosflaskával a kezében. Arca olyan volt, mint a darázsfészek, orra mint a megveresedett uborka – és folyvást ezt kiabálta:
Itt a zsibárus! Itt a zsibárus!

Asszonyok! Férfiak!

Gatyamadzag, pöndölmadzag,

Vastag madzag, széles madzag,

Keskeny madzag, fehér madzag,

Sárga madzag, nem dicsérem,

Jól megmérem, tessék kérem!

Itt a zsibárus! Itt a zsibárus!

Az asszonynak egyszeribe földerült az arca.
– No, ha ez se veszi meg a cserepünket, akkor maga Belzebub se!
És mindjárt elibe is állt a szamaras embernek, mondván:
– Adjon isten jó napot! Részeg kend vagy józan?
– Én mind a kettő! – hangzott a becsületes válasz.
– Hát akkor látja, ugye, ezt a ménkű cserepet itt?
A zsibárus odanézett, s olyat csuklott, hogy a kalapja is csáléra billent.
– Hijnye a kirelejzumát! – szólt szemmeresztve. – Ebbe aztán sok bor beleférne!
– Hát ez a cserép eladó! – mondta az asszony. – Egy peták nem sok, annyi az ára.
– Kend mondta, úgy legyen! – kurjantott a zsibárus, és kezét nyújtotta. – Csak még megtöltetem ezt a flaskát, aztán megkötjük a vásárt.
Előbb azonban a szamarát kötötte ki a fához, a Cserép-Királykisasszony mellé. Ezt biztonság okából cselekedte. Gondolta, ahol majd óbégat a szamár, oda menten visszatalál.
S azzal eldülöngélt.
De biza nem jött vissza se mindjárt, se hamar, még egy óra múlva sem, pedig már a sátrakat is mind lebontották, és az első csillag is fönt világolt.
Az asszony hiába noszogatta a csacsit, az nem volt hajlandó megszólalni. A fazekas végül is elunta a várakozást.
– No, anyjuk – dörmögte –, nincs nekünk szerencsénk. Még ez a boroshordó is lóvátett minket. Én nem várok tovább. Egy peták úgyse pénz, gyere, hagyjuk itt ezt a szörnyűséget. Éljen meg a maga szépségiből.
S mivel ennél okosabbat az asszony se tudott kitalálni, szekérre ültek, és elindultak haza.
A szamár meg a Cserép-Királykisasszony pedig ott maradtak a fa alatt, egyedül.
Ám a békesség nem tartott soká.
Kis idő múltával a szamár ugyancsak nyugtalankodni kezdett, és akkorát óbégatott, hogy még a szél is felébredt, s halkan dudorászva foltozgatni kezdte magát.
No hiszen, több se kellett a Cserép-Királykisasszonynak!
Nyafli hangon azonnal ráripakodott a szegény szamárra:
– Nem tudsz halkabban kiabálni? Csúf a hangod, csúf a képed, jobb lesz, ha továbbállsz innét.
A szamár elcsodálkozott, és csapintott egyet a bojtos farkával.
– Csúf a hangom? Csúf a képem? S ezt éppen te mondod nékem? Ki vagy te, aki így fönt hordod az orrod?
– Ilyen butát is csak egy szamár kérdezhet! – nyafogta a cserép. – Hát nem látod, milyen nagy vagyok, hogy mindenkinél szebb vagyok? Én a Cserepek Királykisasszonya vagyok!
A szamár cseppet sem hatódott meg, hanem így szólt:
– Hogy szép vagy-e, nem tudom, hogy királynő-e, azt se. De hogy hozzád dörzsöljem a hátam, arra talán jó leszel.
És máris a cserép mellé farolt, hogy azt tegye, amit mondott.
De alig érintette meg a Cserép-Királykisasszonyt, az menten feldőlt, a fűre zuhant, mint egy zsák, s amilyen nagy volt, olyan kicsi lett most: ezer darabra tört.
Még arra sem volt jó, hogy egy szamár hozzádörgölőddzék.
Csak az a szegény öregasszony vette mégis hasznát, aki arra jártában fölszedett egy darabot belőle, hazavitte, földbe ásta – és azóta is kiskacsák isznak belőle.
A zsibárus pedig, hát ő még a mai napig sem tudja, hogy álmodott-e vagy igazat látott, örüljön-e vagy bosszankodjék, hogy megmaradt az egy petákja.

Szepes Mária
A bűvös kert

Nagypapa már alig várta, hogy elmondhassa Palkónak saját kedvenc történetét.
Mikor unokája mesehallgató korba serdült végre, az ágya mellé ült egy este, és belekezdett a mesébe:
- Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy bűvös kert . . . - De nem jutott tovább, mert Palkó félbeszakította:
- Az nem bűvös kert volt, hanem kacsalábon forgó varázs-garázs!
- Ezt honnan veszed?! - kérdezte nagypapa meglepődve.
- Onnan, hogy bűvös kert nincs, de garázs van. Igazánból! És a tetején repülnek ki belőle a piros autók.
- Az autók nem repülnek! - csattant fel nagypapa sértődötten.
- Helikoptereket akartam mondani! - intette le Palkó türelmetlenül.
- Egyik helikopterből mindjárt átszálltam rakétára a Böbe majommal együtt. Nála volt a lyukasztó, nálam meg Muhunka bácsi szerszámládája. Azután az ablakon át kimásztunk az űrbe, és lógattuk rnagunkat. Nem féltünk, hogy leesünk, mert nem tudtunk leesni. Nem volt levegő, csak a fejünkön levő űrsisakban. Sokáig forogtunk, úsztunk a televízióban, és mindenki tapsolt meg kiabált örömében. Mert én megcsináltam közben egy-két csőrepedést. Böbe pedig kilyukasztotta a menetjegyeket.

folyt.

Mosonyi Alíz
Szekrénymesék - A Birsképű Herceg

Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrényben, egy lyukas cipőben bujdosott a Birsképű Herceg. - Ki szeret engem? Senki - sóhajtozott. - Ki gondol rám? Senki. Ki mondja nekem, "kedves, kedves, kedves"? Senki.
Egy nap levelet kapott: "Kedves, kedves, kedves Birsképű Herceg! Csak rád gondolok. Szeretlek." - Tréfa - gondolta a Birsképű Herceg, és még jobban sóhajtozott, és még jobban elbújt a lyukas cipőben. De másnap megint levelet kapott: "nem tréfa." - Nem? - gondolta a Birsképű Herceg. És ahogy ezt gondolta, már meg is kapta a harmadik levelet: "De nem ám!"
Akkor a Birsképű Herceg előjött a cipőből, hajóra szállt, és elhajózott. Bejárta az egész világot, járt Kínában, Indiában meg Párizsban, de hiába, azt, aki a levelet írta, sehol nem találta. - Sehol nem találom - mondta végül, hajóját lehorgonyozta, és mászott volna vissza a lyukas cipőbe. De akkor megint kapott egy levelet: "Itt vagyok." Körülnézett a Birsképű Herceg, és meglátta a Szerelmes Hercegnőt -, ült a szekrény sarkában, kezében toll. - Itt vagyok - mondta a Birsképű Herceg. - Végre - mondta a Szerelmes Hercegnő. - Épp kifogyott a levélpapírom.

Honnan kapta erejét az indián harcos?
(indián népmese)


Valamikor régen egy bátor legényke, a Varjú indiánok törzséből, elment sasra vadászni. Jó messze ment a falu határától, hogy harci fejdíszéhez sastollat szerezzen. A Varjú indiánok szokása szerint felkapaszkodott a domb tetejére, ahol a sasok tanyázni szoktak, ásott egy mély gödröt, és azt zöld levelekkel borította be. A tetejére egy darab húst erősített egy karóhoz, majd levette ruháját, és leült a gödör fenekére. Türelmesen várta, mikor veszi észre valamelyik sas a csalétket. Gondolta, hogyha odarepül, ő majd elkapja a lábánál fogva.

Az ifjú vadász egész nap várakozott kényelmetlen rejtekhelyén, de bizony a szerencse elkerülte. Amikor leszállt az éj, egyszerre csak távoli, de jól hallható dobolásra lett figyelmes. Kíváncsi volt, honnan jön a hang. Kimászott hát a gödörből, és elindult a dobolás irányába. Egy tóhoz ért. Megállt, mert biztos volt benne, hogy a dobolás onnan hallatszott. De közben feljött a nap, és a dobolás elhallgatott. A vadász egész nap ott ült a víz partján, és balszerencséjét siratta.

Éjszaka azonban újból hallotta a dobolást: olyat, amilyennel a törzsbélieket szokás gyűlésre összehívni. És íme, a dobszóra megszámlálhatatlan állat és madár jelent meg úszva a tó tükrén.

Négy teljes napot töltött el az ifjú a tó partján, míg aztán a fáradtságtól és az éhségtől kimerülve elaludt.

Amikor felébredt, hatalmas sátorban találta magát. A sátor madár- és állatbőrökbe öltözött emberekkel volt tele. Némelyikük vidám táncot járt, a többi a fal mellett ült. Az ifjú indián ezeket a lényeket látta a víz színén úszni, csakhogy most emberi alakjukat vették föl. Az egyik, aki fontos személyiségnek látszott, hozzálépett, és így szólt:

- Barátom, hallottuk panaszodat, és segíteni akarunk rajtad. Látod ezeket a lényeket? Ezek mind állatok. Én vagyok a kutya. Nagy hatalom birtokában vagyok, és ezt átadom neked, hogy te is képes légy mindarra, amire én. Megtanítalak egy táncra. Ha hazamégy a te törzsedhez, ez a tánc mindig biztosítani fogja a jó vadászatot és a szerencsédet a harcban. -Miután a kutya átadta tudományát a fiatal indiánnak, társaihoz fordult:

- Testvéreim, én megtettem a magamét. Szánjátok meg ti is ezt a bátor fiatal harcost, és segítsetek rajta!

Egy pillanatig csend volt. Senki sem szólt, mintha nem is hallották volna a főnök felhívását. Végül is a bagoly állt fel:

- Segítségedre leszek – mondta az ifjúnak. – Én jól látok a sötétben, akármilyen fekete is az éjszaka, és akármilyen veszedelmes is az út. Ha éjjeli vadászatra mégy, mindig ott leszek melletted, és te is látni fogsz az én szememmel. Vedd ezeket a tollakat, és kösd a hajadba! – Ezekkel a szavakkal a bagoly átadott egy köteg tollat, és leült a helyére.

Csend lett a sátorban, majd a bölénybika kelt fel, hogy átadja a fiatal indiánnak az erejét és kitartását a harcban, ügyességét az ellenség legyőzésében. Talizmánul egy bölénybőrből készült, vállra akasztós tarisznyát adott neki, hogy azt viselje, ha harcba megy.

Kettő nagyon régi mese.
Diafilmen jelent meg, ez annak pdf-változata.

Tordától nem messze, az Aranyos vize mellett van egy hegy, Tündér a neve. Ennek a hegynek a tetején réges-régen egy fényes, nagy vár volt, Tündérvár volt a neve, de ma csak a romladékát lehet látni.
Sok száz esztendeje lehetett annak, még ezernél is több esztendeje, Erdélynek a földjén egy hatalmas király lakott. De hiába volt a nagy hatalma, nem volt boldog, mert Isten nem áldotta meg gyermekekkel. Sokat tűnődött azon, hogy kire hagyja az országát.
Egyszer csak mit gondolt, mit nem, a szomszéd királynak több fia volt, egyet fiának fogadott. Telt-múlt az idő, dali szép legénnyé nevekedett a fogadott fiú, s szerette volna, ha időnek előtte kezére kerül az ország. Azt mondja egyszer az apjának:
- Apám, engedd meg, hogy építsek egy várat a Tündér-hegyre.
- Jól van, fiam, építs, én nem bánom.
Belefog a királyfi a vár építésébe. Ezer meg ezer ember hordotta a nagy köveket a hegy tetejére, hét álló esztendeig folyton hordották, rakták, s állott a vár, melyhez hasonlatos nem volt messze földön. Akkor a királyfi elment az apjához, s mondotta:
- No, apám, felépítettem a várat, hét esztendeig tartott az építés, most engedd meg, hogy hét esztendeig pihenjek.
- Jól van, fiam, pihenj - mondotta a király.
Hanem a királyfi nem pihent, nagy titokban gyűjtötte, toborozta a katonákat, tele volt a vár fegyveres emberekkel. Az volt a szándéka, hogy amint lesz elegendő katonája, kicsap a Tündérvárból, s erővel elveszi a nevelőapja országát.
Csakhogy nem maradt titokban gonosz szándéka, hírül vitték azt a királynak. Szörnyű haragra lobbant a király, s körülfogta a várat. De az a vár erős volt, erősebb a sziklánál. Hét álló esztendeig vívták, s mégsem tudták bevenni. Mikor látta a király, hogy hiábavaló minden erőlködése, lassanként elpusztul minden embere, mégsem tudja megbüntetni a háládatlan fiút, követeket küldött hozzá.
Felmennek a követek a várba, mondják nagy alázatosan:
- Felséges királyfi, a királytól jövünk üzenettel. Látja, hogy nem tudja bevenni a váradat, nem is vívja többé. De arra kér téged, hogy küldj neki két galambot a te nagy vitézséged emlékezetére.
- Hiszen ha csak galamb kell - mondotta a királyfi -, vigyetek akár tizenkettőt, van a vár udvarán elég.
Nagy hirtelen összefogdostak tizenkét galambot, viszik a követek a királyhoz. Mondja a király az embereinek:
- Na, most kötözzetek ezekre a galambokra mindenféle gyújtószerszámokat, s aztán eresszétek el!
Úgy tesznek, amint a király parancsolja, s eleresztik a galambokat, azok felszállnak a magas levegőégbe, kerengenek ottan, azután hirtelen berepülnek a várba, s égő szárnyakkal lebuktak szegények a házak födelére. Rettentő nagy tűz támadott, s lángba borult az egész vár, jajgatva s ordítva menekültek ki a katonák az égő várból. De ott várták a király katonái, s levagdalták őket, hogy még hírmondónak sem maradott közülük. Megölték a királyfit is. Porrá-hamuvá lett a Tündérvár. Csak valami romladéka látszik, de az emléke megmaradott, meg is marad örökkön-örökké.

Grimm

A LIBAPÁSZTORLÁNY
Egyszer egy királynénak váratlanul meghalt a férje, s attól fogva egyedül éldegélt a leányával.
Teltek-múltak az évek; a királyné lassan megöregedett, a lány pedig gyönyörû hajadonná serdült. Szépségének messze földre elhatott a híre, úgyhogy egy szép napon követei útján megkérte a kezét egy távoli országban lakó királyfi; az öreg királyné meg, mert sok szépet és jót hallott a kérõrõl, odaígérte neki a lányát.
Mikor aztán közelgett az esküvõ ideje, és a menyasszonynak útra kellett kelnie abba a messzi országba, öreg édesanyja ellátta õt arannyal-ezüsttel, ékes serlegekkel, pompás ékszerekkel, egyszóval mindennel, amit egy királykisasszonnyal hozományba illik adni; aztán kiválasztotta szolgálólányai közül a legszebbiket, s azt komornának rendelte mellé.
- Te kísérd el a nagy úton - hagyta meg neki -, te add át a võlegénynek.
És hátaslónak megkapták az udvari istálló két legjobb paripáját. A királylányét Faladának hívták, s olyan ló volt, hogy beszélni is tudott. Elkövetkezett a búcsú perce. Az öreg királyasszony bement a hálószobájába, szekrényébõl elõvett egy kis vászonkendõt, aztán belemetszett kiskésével az ujjába, s a kibuggyanó vérbõl három csöppet rácsöppentett a kendõcskére.
- Ezt tedd el jól, édes gyermekem - mondta, hasznát veszed majd az úton.
A királylány keblére rejtette a kendõcskét, megölelte, megcsókolta az édesanyját, felült a lovára és útnak indult, nyomában a komornájával.
Jó órája lovagoltak, mikor a királylány megszomjazott a melegben. Oda szólt a komornának:
- Nálad van az aranypohárkám, ugyan szállj le, kérlek, merítsd tele a patakból, úgy ihatnám!
- Aki szomjas, szálljon le maga - felelte a komorna -, hajoljon a víz fölé, s igyék belõle; én bizony nem leszek senkinek a cselédje!
Szegény királylány majd elepedt a szomjúságtól; leszállt hát a lováról, lefeküdt a víz partján, ráhajolt a patakra, abból ivott, nem az aranypoharából.
- Istenem, istenem - suttogta közben, és a vércsöppek ráfelelték:
Anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna.
De a királylány egy zokszót sem ejtett, hanem mikor a szomját lecsillapította, szép szelíden felült a lovára, s mentek tovább. Ügettek megint egynéhány mérföldet, de mind melegebb lett, mind hevesebben tûzött a nap, a királylány ismét megszomjazott. Éppen egy folyóhoz értek; odafordult újra a komornájához:
- Szállj le, kérlek, hozz innom az aranypohárkámban.
De az most még fennhéjázóbban vágott vissza:
- Aki szomjas, igyék maga; én ugyan senkinek nem vagyok a cselédje!
A királylány ínyét égette a szomjúság; leszállt a lováról, lefeküdt a partra, ráhajolt a vízre, úgy ivott belõle, s közben felsóhajtott:
- Istenem, istenem!
A vércsöppek pedig újra ráfelelték:
Anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna.
A királykisasszony elbúsult, észre se vette nagy bújában, hogy keblérõl egyszerre csak kicsusszan a vércseppes kendõcske, belehull a vízbe; ahogy belehullik nyomban elkapja az ár, s viszi, viszi messzebb, libegteti, megforgatja, lassan-lassan elmeríti. A komorna azonban mindezt látta a lova hátáról, és igen megörült, mert tudta: a királylányt nem védi már az édesanyja vére, tehet vele, amit akar, parancsolhat neki kénye-kedve szerint. Rá is ripakodott nyomban, ahogy fel akart ülni szegény a lovára:
- Menj csak félre onnét! Lovat cserélünk, mostantól fogva Falada az enyém, te meg ülsz az én gebémen!
Aztán keményen ráparancsolt, vesse le a királyi ruháját, s öltözzék az õ komornaruhájába, végül pedig megeskette a nagy égre hogy ha megérkeznek, a királyi udvarban egy árva szót sem szól senkinek a dologról. Annak, ami köztük történt, Faladán kívül nem is volt más tanúja, de az mindent látott, mindent megjegyzett magának.
Így ügettek tovább, a komorna Faladán, az igazi menyasszony meg a másik lovon, míg csak a királyi kastélyhoz nem értek. Ott nagy örömmel fogadták õket. A királyfi elébük sietett, és lesegítette a komornát a lóról; hogyan is gondolhatta volna, hogy nem az az igazi menyasszony! Fölvonultak a lépcsõn, a királylánynak meg odalent kellett maradnia az udvaron.
A királyfi édesapja, az öreg király éppen kinézett az ablakon, és tüstént megakadt a szeme a királylányon. "Ej - gondolta -, de szép, de finom teremtés!" Azzal átment a fogadóterembe, hogy megtudakolja a menyasszonytól, kit hozott magával, s miért hagyta az udvaron.
- Útközben szedtem föl, hogy ne unatkozzam - felelte fitymálva a komorna. - Valami munkára kell fogni, ne lopja itt a napot.
- Jól van - mondta az öreg király -, van nekem egy ügyes kis libapásztorom, melléje adom segítségnek.
Ettõl fogva ezzel a pásztorgyerekkel terelgette az igazi királykisasszony a libákat, a hamis menyasszony pedig ott kényeskedett, ott páváskodott a palotában. Jól érezte magát, élvezte a jómódot, és csak olyankor borult el, ha arra gondolt, hogy még utóbb megszólal egyszer az istállóban Falada, és elárulja a titkát. Ezért föltette magában, hogy akár így, akár úgy, de mindenképpen elpusztítja.
Rámosolygott hát egy szép napon a királyfira:
- Kedves férjem, szépen kérlek, tedd meg, amit kérek tõled!
- Szíves örömest! - felelte a királyfi. - Hadd hallom hát, mi a kívánságod.
- Semmi egyéb, mint hogy hívasd el a sintért, és vágasd el annak a lónak a nyakát, amelyiken idejöttem hozzád. Sok bosszúságom volt vele az úton.
A királyfi kiadta íziben a parancsot: legyen úgy, ahogy a felesége kívánja, s múljék ki a derék Falada a világból.
Híre futott a dolognak az egész udvarban, de még lent a majorban is, s nem kerülte el az igazi királylány fülét sem. Amikor reggel megjött a sintér, a libapásztorlány odasurrant hozzá, és így szólt:
- Egy aranyat adok neked, ha teljesíted a kérésemet. Ha levágtad a ló fejét, szögezd ki a város kapujába. Annak sötét boltja alatt terelem el reggel-este a libákat; ha felnézek, legalább a fejét hadd lássam szegény Faladának.
A sintérnek elkelt az egy arany; sajnálta is a lányt, hogy így búsul a ló után; megtette hát, amit kívánt: fogta a ló fejét, és jó erõsen odaszögezte a kapualjba.
Másnap kora reggel, ahogy terelik kifelé a pásztorfiúval a libafalkát, elmenõben azt mondja a királylány:
Mivé lettél, paripácskám?!
S ráfelel a falon a lófej:
Menj csak, menj csak, szép királylány;
anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna.
Erre a királylány már nem szólt semmit, csak ment szép csendesen kifelé a városból, hajtotta, terelgette a libákat. Mikor kiértek a mezõre, leült a gyepre, kibontotta és fésülni kezdte a haját. Olyan volt az, mint a színarany, úgy omlott le zuhatagban a vállára, mint az arany napsugár. A pásztorfiú meg csak nézte, hogyan csillog-villog, és szeretett volna kitépni belõle egy szálat.
De a királylány észrevette a szándékát, és ahogy a haja felé kapott, mindjárt rákezdte:
Fújj, szelecske, fuvallj hát,
fújd le róla a sapkát,
hadd kergesse a réten,
míg a hajam kibontom, kefélem,
koszorúba fonom szépen.
Egyszeriben heves szél kerekedett, lefújta a fiú fejérõl a sapkát, s olyan sebesen sodorta, hogy alig gyõzött szaladni utána. Végre elcsípte, de mire visszatért, a királylány már régen megfésülte, be is fonta a haját. A pásztorfiú mérgében szóba sem állt vele többet, duzzogva hátat fordított neki, s így õrizték a libákat, míg csak be nem esteledett.
Akkor hazamentek.
Másnap reggel, ahogy a sötét kapubolton áthaladtak, mondja megint a királylány:
Mivé lettél, paripácskám?!
S feleli megint a lófej:
Menj csak, menj csak, szép királylány;
anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna.
Kiértek a rétre, ott a lány leült a gyepre, s kezdte a haját bontogatni, a fiú meg odaugrott, hogy kirántson belõle egy szálat. De a lány gyorsan elkezdte:
Fújj, szelecske, fuvallj hát,
fújd le róla a sapkát,
hadd kergesse a réten,
míg a hajam kibontom, kefélem,
koszorúba fonom szépen.
S minden úgy történt, mint tegnap: suhant a szél, röpült a sapka, a fiú meg szaladt utána, s mire visszatért, a lány már régen megfésülte, befonta, koszorúba is kötötte a haját.
Ahogy leszállt az este, és hazaértek, ment a pásztorfiú nagy mérgesen egyenest az öreg királyhoz.
- Uram királyom - mondta -, én ezzel a lánnyal nem õrzöm tovább a libákat!
- S ugyan miért nem? - kérdezte az öreg király.
- Ej, hát egész álló nap csak bosszant!
Erre aztán az öreg király megparancsolta neki, mondja el rendre, mi történt, hogyan történt.
- Hát az úgy van, uram királyom - kezdte a fiú -, hogy amikor reggel tereljük kifelé a falkát a kapu alatt, van ott egy lófej, annak azt mondja:
Mivé lettél, paripácskám?!
A fej meg azt feleli rá, hogy:
Menj csak, menj csak, szép királylány;
anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna.
És elmondott szép sorjában mindent: milyen haja van a lánynak, hogyan hívja a szelet, és neki hogyan kell a sapkáját kergetnie a réten.
Az öreg király figyelmesen végighallgatta a fiú mondókáját, aztán meghagyta neki, hajtson csak ki másnap is úgy, ahogyan szokta. Hanem azon a reggelen õ maga jó korán fölkelt, s elbújt a sötét kapuboltban, hogy kihallgassa, mit beszél a lány a ló fejével. S úgy talált mindent, amint azt a fiú az elõzõ estén elmondta neki. Megvárta, míg kiterelik a falkát a kapun; akkor aztán óvatosan utánuk lopakodott, behúzódott a mezõn egy bokorba, s onnét figyelte, mi történik.
A libák csakhamar szétszéledtek a legelõn, a pásztorlány meg leült a gyepre, és bontogatni kezdte csillogó-villogó haját. A fiú ott leskelõdött a közelében, s alig várta, hogy egy óvatlan pillanatban kitéphessen egy szála: a hajából.
De alighogy egyet moccant, a lány nyelve máris úgy pergett, mint a rokka:
Fújj, szelecske, fuvallj hát,
fújd le róla a sapkát,
hadd kergesse a réten,
míg a hajam kibontom, kefélem,
koszorúba fonom szépen.
A szél tüstént fölkerekedett, lekapta a sapkát, s vitte, görgette a mezõn, a pásztorfiú futhatott utána, ahogyan csak a lába bírta. A lány meg azalatt megfésülte, befonta, föltûzte koszorúba a haját.
Az öreg király jól megnézte magának a dolgot, s mikor este hazatért a libafalka, leküldött az udvarba a pásztorlányért, és maga elé hívatta.
- Édes lányom, mindent tudok; hallottam, mit beszéltél a ló fejével; azt is hallottam, mit parancsoltál a szélnek. Most aztán mondd meg nékem, mi dolog ez, mit jelentsen.
- Jaj - felelte a lány -, én azt Fölségednek el nem árulhatom, bajomról senkinek nem panaszkodhatom, errõl esküt tettem a nagy égre!
A király egy ideig unszolta, de mert többet egy árva szót sem tudott kihúzni belõle, végül is gondolt egyet, s azt mondta neki:
- Jól van, ha nekem nem mondhatod el, ott a kályha, bújj bele, sírd el annak a szíved bánatát!
Azzal sarkon fordult, és ott hagyta, de kint a folyosón megállt a kályhalyuknál, odahajtotta a fülét, s mind kileste, mit mond a lány odabent. Mert az, alighogy magára maradt, bekuporodott a kályhába, és keserves sírással sorjázni kezdte a búját-baját.
- Jaj nekem, szegény királylánynak, magam vagyok az életben, nincs pártfogóm senki a világon! Megölték a lovamat, elvették a ruhámat, elcsalták tõlem a võlegényemet; trónuson pompázik a komornám, én meg õrizhetem künn a réten a libákat! Szegény édesanyám, ha tudnád, mi sorsra jutottam, szíved szakadna meg bánatodban!
Az öreg király, ahogy ezt meghallotta, tüstént szolgálókat hívatott, és megparancsolta nekik, öltöztessék fel a lányt a legszebb ruhába; aztán sietett a fiához, s elmondta neki, hogy akit a menyasszonyának hitt, csak ege álnok komorna, az igazi menyasszony pedig libapásztorlány volt eddig.
A királyfi alig hitt a fülének. Ment apjával a trónterembe, s ott majd elámult a csodálkozástól, amint meglátta a lány sugárzó szépségét, nyájas-szelíd arcát. De az öreg király egyelõre mindenkinek hallgatást parancsolt; a komornából lett királynénak úgy kellett jelenteni a dolgot, hogy egy idegen királylány jött vendégségbe, fáradt a nagy úttól, lepihent egy kicsit; de este nagy lakomát rendeznek a tiszteletére, s azon majd találkoznak.
Estére egybe is gyûlt az ebédlõterembe a király minden jó barátja és a. ország valamennyi számottevõ embere. Az asztalfõn a királyfi ült, mellette egyfelõl a királylány, másfelõl a komorna; de a komorna nem ismerte meg a királylányt.
Mikor már eleget ettek-ittak, s jókedvre kerekedtek, egyszer csak fölállt az öreg király, és csendet intett.
- Kedves vendégeim - szólt -, mondjátok meg nekem, mit érdemel az olyan hûtlen szolgáló, aki úgy bánik a gazdáival, ahogyan én most elõtökbe adom.
Azzal elmondta tövirõl hegyire az egész történetet. A vendégek csodálkoztak, tanakodtak, egyik-másik hitetlenkedett is: ilyen álnok szolgáló mondták - talán nincs is a világon. De még mielõtt bárki nyilatkozott volna, megszólalt a királyfi balján a komorna, mert hát egy pillanatig sem gondolta volna, hogy az öreg király tudja a titkát.
- Bizony az ilyen megérdemli - mondta mosolyogva -, hogy szégyen szemre világgá kergessék!
- Magad fölött ítélkeztél - szólt az öreg király -, ez legyen hát a sorsod!
Így is történt; a királyfi pedig feleségül vette az igazi királylányt, hét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Kalocsai Sándor - Szilágyi Ferenc: Libafarsang

Terka néni konyhájában
Micsoda sürgés-forgás van?
Forró mézben dió rotyog,
finom vajban fánk sustorog.
Az üvegekben amott
Piros meggybor mosolyog.
A meggybor friss törkölyét
Szitán terítette szét.
A levet kirázogatta -
A meggyet a szemétre dobta.
Terka asszony szép libái
Olyanok, hogy öröm látni.
Az udvaron jönnek-mennek
Meglátják a piros meggyet.
Ez mi lehet - csipegetik
Jaj, de finom! mind lenyelik.
Egy szemig mind elfogyott-
A sok liba támolyog.
Az ólban a szegleten
Hortyognak már részegen.
Jön az ólba Terka néni
Kedves lúdjait megnézni.
Odavannak mind elhulltak
A csodaszép drága lúdak!
Hogy maradjon némi hasznom,
- Jöjjön gyorsan szomszédasszony:
Fosszuk le a tollukat.
Legalább az megmarad!
Hozzálátnak... milyen bánat!
Kopasztják a szép libákat.
Tolla vesztve fekszik a
Sok szegény elhullt liba.
Vár rájuk a temető
a hűs vizű feredő.
- Sose búsulj húgom rajta
Majd nevelsz újat tavaszra!
Ám ahogy a vízbe hulltak
Egy-kettő: kijózanulnak:
Lett nagy hangja a libáknak:
- Ki vette el a ruhánkat?
Szaladnak el a nénihez,
Mondaná meg: hogy mi ez?
Szegény néni csak elbámul,
A látványtól majd elájul.
Nyöszörög elhaló hangon...
Jön futva a szomszédasszony.
- Mi történt itt? - Jaj nekem!
Mindjárt megáll az eszem!
Ha nem varrunk nekik ruhát,
Megfagynak a szegény libák.
Tömve áll a rongyos láda-
Elég lesz ennyi ruhára?
Készen van már a mellényke,
Meg a nadrág is melléje!
Új ruhában díszeleg
A megkopasztott sereg.

Andersen A tűzszerszám

Az országúton délcegen lépkedett egy katona: egy-kettő, egy-kettő! A hátán bornyú, kard az oldalán, mert háborúból igyekezett hazafelé. Ahogy ment, ment, egyszer csak egy vén boszorkánnyal találkozott az úton. Fertelmes banya volt, alsó ajka olyan mélyen lelógott, hogy a mellét verte.
- Adjon isten, vitéz uram! - köszönt rá a boszorkány. - Milyen szép kardod van, s milyen pompás bornyúd! Látszik rajtad, hogy derék katona vagy. Most már csak pénzed legyen, amennyit akarsz.
- Köszönöm a jókívánságodat, öreganyám!
- Látod azt a nagy fát? - kérdezte a boszorkány, s egy közeli fára mutatott. - Annak a fának odvas a belseje. Mássz föl a csúcsára, ott egy üreget találsz, azon leereszkedhetsz a fa odvába. A derekadra majd kötelet csavarok, hogy fölhúzhassalak, ha kiáltasz.
- De hát mit csináljak én a fa odvában? - kérdezte a katona.
- Szerezz pénzt magadnak - mondta a boszorkány. - Tudd meg: ha leérsz az odú mélyére, egy tágas folyosóra jutsz. Nappali világosság van a folyosón, mert száz meg száz lámpás ég odalenn. Három ajtóra találsz, kinyithatod akármelyiket, mert a zárban a kulcs. Ha belépsz az elsőn, egy nagy ládát találsz a szoba közepén; a ládán egy kutya ül, akkora szeme van, mint egy teásfindzsa, de te meg ne ijedj tőle! Odaadom neked a kék kockás kötényemet, azt terítsd le a padlóra, aztán kapd föl a kutyát, és ültesd a kötényemre. Nyisd ki a ládát, és markolj ki belőle annyi rézpénzt, amennyi csak kell. Ha inkább ezüstpénzt akarsz, nyisd ki a második ajtót. Az ezüstöt is egy kutya őrzi, de ennek akkora a szeme, mint egy malomkerék. Ettől se ijedj meg, vissza ne fordulj! Ültesd csak a kötényemre, s végy az ezüstpénzből, amennyit csak elbírsz. Ha aranypénzt kívánsz, vehetsz azt is, csak nyiss be a harmadik szobába. Az aranyat őrző kutyának akkora szeme van, mint a koppenhágai Kerek-torony. Ez aztán már kutya a javából, elhiheted! De még ettől se kell megijedned! Csak kapd föl, ültesd a kötényemre, s végy a ládából annyi aranypénzt, amennyit haza tudsz cipelni.
- Ez nem is volna rossz - örült meg a katona. - Még csak azt mondd meg, hogy te milyen fizetséget kérsz, öreganyám. Mert bizonyos, hogy azért adtad nekem ezt a tanácsot, mivel magad is hasznot akarsz látni belőle.
- Dehogy akarok! - felelte a boszorkány. - Nekem nem kell egy árva rézpénz se! Legföljebb az az ócska tűzszerszám, amit a nagyanyám felejtett ott, amikor utoljára ereszkedett le a fa odvába. Azt a tűzszerszámot hozd föl nekem!
- No, akkor csavard a derekamra azt a kötelet! - veselkedett neki a katona.
- Gyere, itt a kötél - mondta a boszorkány -, és fogd a kék kockás kötényemet.
Fölmászott a katona a fa csúcsára, leereszkedett az odvába, s egy tágas folyosón találta magát. Száz meg száz lámpás világította meg azt a folyosót, ahogy a boszorkány mondta.
Megfordította a kulcsot az első ajtóban, és benyitott. Huh! Ott ült a láda tetején a kutya, a teásfindzsaszemű, s rábámult a katonára.
- Deli legény vagy! - dicsérte meg a katona, azzal fölkapta, ráültette a boszorkány kötényére, s degeszre tömte a zsebét rézpénzzel. Aztán becsukta a ládát, visszaültette rá a kutyát, s benyitott a második szobába. Úgy volt, ahogy a boszorkány megmondta. Ott ült a kutya, a malomkerékszemű, s rábámészkodott a katonára.
- Mit bámulsz rám, mint borjú az új kapura?! - szólt rá mérgesen a katona. - Még kiesik a szemed!
Kapta, ráültette a boszorkány kötényére. De amikor a ládában meglátta a tömérdek ezüstpénzt, elszórta a rézpénzt, és ezüsttel tömte meg minden zsebét, még a bornyúját is. Aztán belépett a harmadik szobába. Hát az aztán rettenetes volt! Az aranyat őrző kutyának csakugyan akkora volt egy-egy szeme, mint a Kerek-torony; úgy forogtak a fejében, mint a kerekek.
- Jó estét! - köszönt neki a katona, még szalutált is, mert ilyen kutyát nem mindennap láthatott. Nézte egy darabig, aztán úgy gondolta, eleget nézte, fölkapta a kutyát, ráültette a kék kockás kötényre, és kinyitotta a ládát.
Uramisten, mennyi tömérdek arany volt abban! Megvehette volna rajta Koppenhága városát, a kalácssütő asszonyok minden marcipán malacát, a világ valamennyi ólomkatonáját, kisostorát meg hintalovát
Ez volt még csak az igazi pénz!

Nekiállt a katona, most meg az ezüstpénzt hányta el a zsebeiből meg a bornyújából, s aranyat tömött a helyébe; a sapkáját is telemerte arannyal, még a csizmaszárát is, hogy alig bírta. Volt már pénze, amennyiről nem is álmodhatott soha. A Kerek-toronyszemű kutyát visszaültette a ládára, becsapta maga mögött az ajtót, s fölkiáltott a fa odvából a boszorkánynak:
- No, fölhúzhatsz, öreganyám!
- Hozod-e a tűzszerszámot? - kérdezte a boszorkány.
- Az ám - kapott észbe a katona -, arról bizony megfeledkeztem!
Visszafordult hát, és megkereste. A boszorkány fölhúzta a fa odvából, s a katona újra ott állt az országúton, csakhogy most már arannyal volt tele a zsebe, a bornyúja, a sapkája, még a csizmája szára is.
- Aztán minek neked ez a tűzszerszám? - kérdezte a boszorkánytól.
- Semmi közöd hozzá! - nyelvelt a boszorkány. - Érd be a pénzeddel! Ide azzal a tűzszerszámmal!
- Nem addig van az! - mondta a katona. - Mondd meg, minek, mert ha nem mondod, úgy itthagylak, hogy sose látsz többet.

- Bizony nem mondom meg! - kiáltotta a boszorkány, és ki akarta kapni a tűzszerszámot a katona kezéből. No de jóval húzott ujjat! A katona megmérgesedett, földhöz vágta a boszorkányt, s mire az nagy nehezen föltápászkodott, már messze járt. Minden aranyát belekötötte a boszorkány kötényébe, a vállára dobta, a tűzszerszámot meg a zsebébe rejtette, s ment tovább öles léptekkel.
Addig ment, míg egy nagy városba nem ért. Itt a legszebb fogadóba tért be, kinyittatta magának a legpompásabb szobát, a legjobb ételeket rendelte; tehette, hiszen tenger sok pénze volt.
Az inas, aki a csizmáját tisztította, sehogy sem értette: hogy lehet ennek a gazdag úrnak ilyen vedlett csizmája. De másnap aztán vett a katona olyan csizmát, hogy az hét nyelven beszélt; ruhákat is rendelt, finom ruhákat, s most már igazán úgy festett, mint egy előkelő, gazdag úr. A városbéliek eldicsekedtek neki, hogy milyen szép az ő városuk, milyen hatalmas a királyuk, s milyen szépséges szép lánya van.
- Aztán hol lehet látni azt a királykisasszonyt? - kérdezte a katona.
- Nem lehet azt látni - mondták az emberek. - Hatalmas rézpalotában lakik, kőfalak meg őrtornyok veszik körül. Senki nem teheti be oda a lábát, csak a király, mert megjósolták, hogy a királykisasszonyt egy közönséges katona veszi feleségül, s ebbe a király nem törődhet bele. Azért őrzi így a lányát.
"Én bizony szeretném látni" - mondta magában a katona, de hát ami tilos, az neki is tilos.
Vígan élte világát a városban, színházba járt, a király kertjében kocsikázott, sok pénzt osztogatott szét a szegényeknek, s ez igazán szép cselekedet volt. Tudta ám a katona még szegény korából, milyen keserves dolog, ha egy árva rézgarasa sincs az embernek!
Gazdag lett hát, szép ruhákban járt, és sok barátja volt, akik mind azt mondogatták róla, hogy igazi nemesúr. Örült ennek nagyon a katona.
Csakhogy minden pénz elfogy egyszer, ha nem gyarapítják. Egy reggel arra ébredt a katona, hogy két árva rézpénz csörög a zsebében. Ki kellett költöznie szép szobájából, egy nyomorúságos kis padlásszobában meghúzódnia. Maga tisztogatta a csizmáját, maga foldozgatta, ahol elszakadt, s a sok barátja közül egy se látogatta meg, mert igen sok lépcsőt kellett volna megmásznia.
Egy este még a gyertyája is elfogyott, s koromsötétben üldögélt. Egyszer csak eszébe jutott a tűzszerszám, amit az odvas fából hozott fel. Úgy emlékezett, hogy abban van még egy kis gyertyavég. Elővette a tűzszerszámot, tüzet csiholt vele - hát alig pattant ki a kovából az első szikra, kitárult az ajtó, s előtte termett a rézpénzt őrző kutya, a teásfindzsaszemű. Megállt a katona előtt, és azt kérdezte:
- Mit parancsolsz, édes gazdám?
- Hát ez mi? - ámult el a katona. - Ugyancsak derék tűzszerszám ez, ha minden kívánságomat teljesíti! Szerezz nekem egy kis pénzt - parancsolta a kutyának.
A kutya elloholt, s egy szempillantás múlva vissza is tért. Teli erszény pénzt hozott a szájában.
Most tudta meg a katona, mit ér az az ócska tűzszerszám. Ha egyszer ütött a kovára, mellette termett a rézpénzt őrző kutya, a teásfindzsaszemű, ha kétszer, az ezüstpénz őrizője, a malomkerékszemű kutya jelent meg előtte, ha meg háromszor vert rá a kovára, az aranyat őrző kutya, a Kerek-toronyszemű termett elő, s hozta a pénzt számlálatlan.
A katona megint beköltözött a fogadóbeli pompás szobába, megint szép ruhákban járt; a barátai így megint ráismertek, és csupa jót mondtak róla.
Egy napon azt mondta magában:
- Mégiscsak különös, hogy azt a királykisasszonyt senkinek sem szabad látnia. Azt beszélik, hogy csudálatosan szép teremtés, de hát mi haszna, ha nem léphet ki abból a tornyos, nagy rézpalotából? Talán soha életemben nem láthatom. Hol is az a tűzszerszám?
Ráütött a kovára, s egy szempillantás múlva előtte termett a kutya, a teásfindzsaszemű
- Igaz, hogy már éjfélre jár - mondta neki a katona -, de én nagyon szeretném látni a királykisasszonyt, ha csak egy pillanatra is.
A kutya nyomban kiloholt az ajtón, s mielőtt még a katona becsukhatta volna utána, már vissza is tért. A hátán hozta az alvó királykisasszonyt, aki olyan szépséges volt, hogy aki ránézett, rögtön kitalálhatta, hogy igazi királykisasszony. A katona nem is tudta megállni, hogy meg ne csókolja, mert ő meg igazi katona volt.
A teásfindzsaszemű kutya visszairamodott a királykisasszonnyal a rézpalotába, s másnap reggel, amikor a király meg a királyné reggeli teáját itta, a királykisasszony elmondta nekik, hogy csodálatos álma volt. Azt álmodta, hogy egy kutya a hátára kapta, elvitte egy katonához, s a katona megcsókolta.
- No, az kellene még csak! - rémüldözött a királyné.
A következő éjszaka egy öreg udvarhölgy virrasztott a királykisasszony ágya mellett, hogy meglássa: igazán álmot látott-e a királylány, vagy valami egyéb történt vele.
A katona erősen vágyott rá, hogy a királykisasszonyt viszontláthassa. Éjfélkor magához parancsolta a kutyát, s az eliramodott a rézpalotába, s hátára kapta a királykisasszonyt. Hanem a vén udvarhölgy hétmérföldes csizmát húzott, a kutya után sietett, utol is érte, s látta, hogy beszalad egy nagy házba. Krétát vett elő a zsebéből, és egy nagy keresztet rajzolt a ház kapujára. Aztán hazament, és nyugodtan lefeküdt.
De amikor a kutya visszaindult a királykisasszonnyal a rézpalotába, meglátta a keresztet a fogadó kapuján. Ő is vett egy krétát, s a város valamennyi kapujára ugyanolyan keresztet rajzolt. Ezt nagyon okosan cselekedte, mert így az udvarhölgy nem akadhatott rá a fogadóra, amelynek kapuját maga jelölte meg kereszttel.
Kora reggel elindult a király, a királyné, az udvarhölgy meg a főrangú lovagok, hogy megkeressék a házat, ahova a kutya elvitte a királykisasszonyt.
- Ez az! - kiáltotta a király, amikor az első kapun megpillantotta a krétával írt keresztet.
- Nem az, felséges férjem, hanem ez - mondta a királyné, s egy másik kapura mutatott.
- De hiszen minden kapun kereszt van! - mondták a főrangú lovagok, mert ahova csak néztek, mindenütt keresztek fehérfettek a kapukon. Belátták, hogy hiába keresik a házat, amit az udvarhölgy megjelölt.
A királyné nagyon okos asszony volt, máshoz is értett, nemcsak a hintóban ringatózáshoz. Elővette nagy aranyollóját, szétszabdalt egy nagy darab selymet, és egy szép kis tarsolyt varrt belőle. A tarsolyt színültig megtöltötte kölessel, hátára kötötte édes leányának, aztán egy kicsi lyukat vágott a tarsolyon úgy, hogy a kölesszemek kiszóródjanak belőle, és megmutassák a királykisasszony útját.
Amikor éjfélt ütött az óra, megint ott termett a rézpalotában a kutya, hátára kapta a királykisasszonyt, és vitte a katonához, aki nagyon megszerette a szépséges szép leányt. Most már csak az volt a vágya, hogy fejedelem lehessen, és feleségül kérhesse.
A kutya nem vette észre, hogy a köles elárulja az utat a katona ablakáig, ahol beugrott a királykisasszonnyal. A király meg a királyné reggel könnyen megtalálhatta a házat, ahol a katona lakott. Elfogták hát a katonát, és börtönbe vetették.
Ott sínylődött hát a szegény a börtönben. Huh, micsoda sötét, komor hely volt az! Egyszer csak beléptek az őrök, és azt mondták:
- Holnap felkötnek!
Elbúsult a katona, s akkor kapott észbe, hogy a tűzszerszámát a fogadóban felejtette. Kora reggel kinézett a vasrostélyos kis ablakán, s látta, hogy tódul a nép a város piacára, hogy megnézze az ő akasztását. Elfutott a börtön előtt egy bőrkötényes, fapapucsos suszterinas is, úgy vágtatott, hogy az egyik fapapucsa leröpült a lábáról, s odaesett egyenesen a rostélyos ablak elé.
- Hé, te suszterinas! - kiáltott ki neki a katona. - Ne siess, hallod-e? Úgyse kezdik, amíg én ott nem leszek! Szaladj el inkább a fogadóba, ahol laktam, s hozd el a tűzszerszámomat, négy ezüstpénz üti a markodat! De egyik lábad itt, a másik ott legyen!
Nagy pénz volt a suszterinasnak a négy ezüst, elszaladt hát a tűzszerszámért, s vitte a katonának.
Hogy aztán mi történt? Elmondom szép sorjában.
A város végén nagy akasztófát ácsoltak, már ott álltak körülötte a katonák megy tengernyi nép. Ott ült pompás trónusán a király meg a királyné is, szemben a bírák tanácsával.
A katonák már a nyakába vetették a kötelet, de akkor így kiáltott föl a királyhoz:
- Minden szegény bűnösnek teljesítik az utolsó kívánságát. Én csak annyit kérek, hogy még egy pipa dohányt elszívhassak, úgysem szívok több pipát ezen a világon.
A király nem is tagadta meg tőle, és a katona elővette a tűzszerszámát. Ráütött a kovára egyszer, kétszer, háromszor. Abban a szempillantásban előtte termett mind a három kutya: a teásfindzsaszemű, a malomkerékszemű meg a Kerek-toronyszemű.
- Föl akarnak kötni, segítsetek rajtam! - kiáltott nekik a katona, s azoknak több se kellett. Nekiugrottak a bírák tanácsának, az egyiknek a lábikráját harapták meg, a másiknak az orrába kaptak, s olyan magasra hajigálták őket, hogy amikor visszaestek a földre, kékre-zöldre ütötték magukat.
- Én a felséges király vagyok! - kiáltotta a király, de a kutya megragadta őt is, meg a felséges felségét is, s a többiek után hajította. Megrémültek a katonák, a sokaság megbolydult; így kiáltottak:
- Derék vitéz, légy te a királyunk, s vedd feleségül a szépséges királykisasszonyt.
Beültették a katonát a királyi hintóba, s elindultak a rézpalotába. A három kutya éljent kiáltott, és körültáncolta a hintót, a suhancok fütyültek, a katonák tisztelegtek a fegyverükkel. A királykisasszony otthagyta a rézpalotát, és királyné lett. Nyolc álló napig tartott a lakodalom, a kutyák is ott ültek a vendégek között, és még nagyobbra meresztették a szemüket.

Zelk Zoltán Őszi mese


Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

A falevél erre sírva fakadt.

- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.

De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

- Odaviszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta.

Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek, s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

- Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Alekszej Tolsztoj


Márton lúdja

Egy szegény parasztnak nem volt kenyere. Elhatározta, hogy kérni fog az uraságtól.
Épp Márton napja volt, s hogy ne menjen üres kézzel, megfogta egyetlen libájukat, a feleségével megsüttette, s vitte.
–Köszönöm, jóember – mondta az uraság –, csak azt nem tudom, hogy osztozzunk meg rajta. Feleségem, két fi am és két lányom van. Hogy osszuk el úgy a libát, hogy egyik se sértődjék meg?
–– Én elosztom – feleli a paraszt. Fogta a kést, levágta a liba fejét, s ezt mondta a földesúrnak:
– – Te vagy a ház feje, tied a fej. Aztán levágta a hátsó felét, s odaadta a feleségnek:
–– Neked itthon kell ülni, vigyázni a házra, tied a püspökfalatja. Aztán levágta a liba lábát, s odaadta a fi úknak:
–– Nektek itt a két láb, hogy apátok útján járhassatok. A két lánynak odaadta a két szárnyat:
–– Ti hamar kirepültök a házból, itt van a szárny hozzá. Ami marad, megtartom ma- gamnak. S elvette a liba törzsét. Nevetett az úr, s kenyeret és pénzt adott a szegénynek.
–
Meghallotta egy módosabb gazda, hogy az úr a szegény parasztot egy libáért meg- jutalmazta, megsütött öt libát, s elvitte az úrnak. Így szólt az úr:
– – Köszönöm, de hát feleségem, két fi am és két lányom van, hatan vagyunk, hogyan tudjuk elosztani az öt libát? Elkezdett a módos gazda gondolkozni, de semmit sem tudott kitalálni.
– Elküldött hát az uraság a szegényemberért, hogy ossza el ő a libákat. A kezébe vett egy libát, odaadta az úrnak és a feleségének, s ezt mondta:
–– A libával hárman vagytok. Egyet odaadott a két fi únak:
–– Ti is hárman vagytok. Egyet a két lánynak:
–– Ti is hárman vagytok. Magának megtartott két libát:
–– Mi is hárman volnánk a libákkal, egyenlő az osztás.
Az úr nevetett, ismét pénzt és kenyeret adott a szegény parasztnak, a gazdagot pedig elkergette.

Ludwig Bechstein
A kölestolvaj

Élt egy nagyvárosban egy gazdag kalmár. Volt egy pompás szép kertje, amelynek egy jó darabját kölessel vetette. Tavaszodott, zöldült-zsendült minden a kertben, nem győzött a kalmár gyönyörködni benne. Hanem egy reggel, amikor a kölestáblához ért, elhűlt: egy vakmerő tolvaj kárt tett a kölesben az éjszaka.
Bosszankodott a kalmár, mert nagy kedve telt a zöldellő kölesben. Elhatározta, hogy megkeríti a tolvajt és megbünteti.
Magához hívta három fiát, és azt mondta nekik:
- Ma éjszaka tolvaj dézsmálta meg a kölest a kertemben. Álljatok lesben egymás után három éjjel, fiaim. Amelyiktek megfogja a tolvajt, nagy jutalmat kap tőlem!
Elsőnek a legnagyobbik fiú ment a kertbe virrasztani. Kardot, puskát vitt magával, ételt-italt bőségesen, még puha pokrócot is, és megágyazott magának egy bodzabokor tövében. Evett-ivott, várt egy darabig, hanem aztán elnyomta az álom.
Fényes nappal ébredt föl, s akkor látta, hogy az éjjel valaki még nagyobb pusztítást végzett a kölesben.
Mérgelődött az apja, s a következő éjjel a középső fiát küldte virrasztani.
Ellátta magát ez is mindennel, még láncot, kötelet is vitt magával. De éppúgy elnyomta az álom, mint a bátyját, s reggelre a kölesből már alig maradt valami.
Dúlt-fúlt a kalmár, s azt mondta, ha a harmadik fia se fogja meg a tolvajt, akkor egy szál se marad a kölesből, a tolvajt pedig soha többé nem keríti kézre senki.
A harmadik éjszaka a legkisebbik fiúra került a sor. Ez nem vitt fegyvert magával, s okosan kigondolta, hogy kergeti el az álmot: szúrós ágakból vetett ágyat megának, s ha álomra hanyatlott volna a feje, felébresztették a tüskék.
Éjféltájban lódobogást hallott, egyre közelebbről. Egyszer csak megzizzent a köles.
Megvan a tolvaj! – gondolta a fiú, s előhúzott egy kötelet, hogy gyorsan elfogja és megkötözze. Hanem amikor odalopakodott a kölestáblához, mit látott? Egy kedves, szelíd lovacska legelte a harmatos kölest jó étvággyal.
Reggel, amikor bátyai fölébredtek, ott látták öccsüket az ágyban, békésen aludt. Csúfolódtak vele:
- Innen vigyáztad a kertet? Itt őrizted a kölest?
Öccsük azt felelte.
- Gyertek csak utánam, megmutatom a kölestolvajt!
Vezette bátyait az istállóba – ott állt a jámbor lovacska a jászol előtt, ropogtatta a szénát.
Egyikük sem tudta, ki jószága, honnan jött. Kicsi volt, de szép, arányos, fehér a szőre, mint a hattyú tolla.
Megörült a kalmár, örömében a fiának ajándékozta a hattyúszőrű lovacskát.
Akkoriban vették hírét, hogy messze, messze, hetedhét országon túl, az üveghegy tetején egy elvarázsolt királykisasszony él egy száztornyú kastélyban. Az válthatja csak meg, aki a száztornyú kastélyt háromszor körüllovagolja. Hanem a kastélyhoz aligha juthat föl ember, mert ahányan próbálkoztak, mind visszacsúsztak az üveghegy síkos oldaláról. Sok-sok lovag próbálkozott már, de egynek se volt szerencséje.
Végigrepült a hír az egész országon, a kalmár házába is eljutott. Kedvet kapott a három testvér, hogy szerencsét próbáljon.
A két nagyobbik fiú nemes vérű, tüzes paripát nyergelt, a legkisebbik pedig a kölestolvaj lovacska hátára ült, úgy indultak útnak.
Ügettek, vágtattak hetedhét országon túl, végre eltértek az üveghegy tövébe.
Nekirugtatott a legnagyobbik fiú, sarkantyúzta a lovát, de alig kapaszkodott egy darabkát, visszacsúszott a ló az üveghegy síkos oldaláról, s levetette lovasát. Szegény fiú alig tudott föltápászkodni, fájó csontjait tapogatta.
Nekiindult a középső – hajszálra úgy járt, mint a bátyja.
A legkisebbik fiú akkor megcsapta a lovacskáját, s az ügetni kezdett az üveghegyen fölfelé, sebesen, mint a szél, följebb, egyre följebb, csak úgy zengett az üveghegy a patái alatt.
Mintha világéletében az üveghegy oldalán járt-kelt volna.
Felröpítette egy-kettőre a lovasát, s megkerülte vele háromszor a száztornyú kastélyt.
Kitárult akkor a kastély kapuja, s kilépett az elvarázsolt királykisasszony talpig aranyban, selyemben. Kitárta karját a fiú felé, megölelte, megcsókolta szabadítóját.
Aztán a lovacskához lépett, átfonta a nyakát, és szelíden korholta:
- Ej, te haszontalan, hát mért szöktél el tőlem? Ne tégy ilyet többé!
Akkor tudta meg a fiú, hogy a szépséges szép királykisasszony lovacskája a kölestolvaj.
A világszép királykisasszony lakodalmat ült szabadítójával, s boldogan éltek az üveghegy tetején, a száztornyú kastélyban.

Laura Simeoni
A libapásztorlány
A Sant”Elena-i piactér mindig zsúfolt, kivált kora reggel, amikor a környékbeli lánykák összegyűlnek, hogy kiválasszák a hízott állatokat, melyeket legeltetni visznek a zöld füvű legelőkre.
Eugenia is megjött azon mezítlábasan a Cendonból vezető úton. Kedvelte ezt a munkát: ő maga is dundi volt kissé, és szerette elnézni kedvenc barátait, amint jó étvággyal, komótosan legelésznek. A libák különös jószágok. Szép sötét vagy fehér tollaikkal a paplanokat, párnákat tömik meg. Tojást tojnak, húsuk ízletes, amit azonban jól kell főzni, különben kemény marad, mint a kő. Eugenia mamája ügyesen tudott elkészíteni egy különleges mártást, amely a polenta ízesítésére szolgált.
A libák nem voltak az övéi, de ez nem izgatta. „Fontos, hogy elégedettek legyünk az élettel”- gondolta a kis Eugenia, amint elnézte a szárnyukkal csapdosó állatokat a legelőre indulóban.
A libapásztorlányok mind mezítláb jártak, hosszú szoknyában és bő ingben. Mindnyájan abban reménykedtek, hogy valamelyik szépen felhizlalt állatot eladhatják a piacon és árából megvásárolhatják a kelengyéjüket. A tollak szokás szerint Szent Márton napján november 11-én találtak gazdára. Az esküvőket a mezei munkák holt szezonjában, ősz és tavasz között tartották, a nyár beköszöntével pedig minden kezdődött elölről. A betakarítás után a szegényes családi kasszák kissé kigömbölyödtek.
Egy április végi napon, miközben Cendonbül egyenest a Sile-parti templomtérre vezető úton poroszkált, Eugenia is azon törte a fejét, mikor jön el az idő, amikor egy jóképű, magas és erős ifjú, akár a mesebeli herceg, feleségül veszi. Hófehér ruha, virágözön és minden egyéb, ami ezzel jár. A nagy nap, amikor a mama, a papa, a barátok és rokonok nagyot ehetnek, és a tangóharmonika édes, andalító hangjaira táncolhatnak a szérűskertben.
A nap ragyogott, elárasztva fényével a vöröslő pipacsok pettyezte mezőt. Eugenia egy dalocskát dudorászott magában a hízott libákról, miközben a levegőben hadonászott pálcájával, mellyel terelgette, de sosem bántotta a libákat. Egyhamar a piactérre ért, ott összeterelte sárga csőrű állatait.
Finoman kellett bánnia liba barátaival, máskülönben megeshetett, hogy sziszegni és fújni kezdenek, akár egy dühödt macska, s leszegett fejjel, kinyújtott nyakkal makacsul üldözőbe veszik, míg el nem csípik. Eugenia ezen a napon úgy határozott, hogy azt az utat választja, mely a temető mellett vezet, majd a mezők mögött Claudia Augusta Altinate ősi római útját keresztezi és Rocadéba visz. Ott emelkedik a pozettói oszlopfő, egy szomorúnak látszó szép, festett Madonnával. Csodás erejű kép volt, ezt bizonyította az a pár fából készült mankó, melyet valaki csúnya nyavalyájából felépülve hagyott hátra a rendkívüli eset emlékére.
Ó, szép libuskám, hízzál, hízzál… legelj a mezőkön, én életem… - Eugenia dudorászással múlatta az időt ide-oda járkálva a reggel harmatos füvében, hogy libáit legelésre biztassa, miként azt nagymamájától tanulta.
Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette az idő múlását. A nap már bágyadtabban sütött és lassan haladt lefelé a pályáján. Eközben a láthatáron gyors, sötét felhőcskék gyülekeztek.
„Rajta, szépségeim, gyerünk! – kiáltott fel Eugenia kissé aggodalmasan. Néhány esőcseppet érzett. Félt, hogy félúton kapja a zápor. A libák szárny csapkodva tülekedtek, a nagy zűrzavarban nem akartak elindulni. Végül toronyiránt szaladni kezdtek a közeli piactér felé. Az eső most már dörgés és villámlás közepette szakadt. Az ég sötét volt. Eugenia látta, amint a legszebb, legkövérebb libája a folyó felé iramodik. „Megállj, megállj!” – kiáltozta a leányka, követvén a gáton az állatot.
Egy szempillantás alatt történt minden. A fű iszaposan csúszott, a víz hirtelen emelkedett. A máskor oly békés folyó most sötétté és zavarossá változott. Csak Cendonban, ahol a bárkák átkelőhelye volt, lehetett látni hasonlót, amint a megáradt Sile iszapja elönti a házakat, végül a plébániatemplomot. Eugenia nem tudott úszni. Nagyon félt.
Amikor a vízbe pottyant, az áramlat hirtelen elkapta és a mélybe rántotta. Nem kapott levegőt, fulladozott, az örvény foglyaként küzdött a folyómeder növényzetével. De hirtelen azt érezte, hogy valaki a felszínre emeli, majd a partra húzza. Sok-sok erős, sárga csőr ragadta meg az ingénél, szoknyájánál, hajánál fogva.
Eugenia a folyóból megmenekülve rájött, hogy liba barátai mentették meg az életét.


Mesék és legendák a Sile folyóról kötetből

A möndölecskék.
juh mesebeli neve (Udvarhelyszék)

székely népmese


Ecczö' hó vót, hó nem vót, hetethét országon, még azon is tul vót egy szegény özvegy asszony, annak vót három legén fia, de hogy szegények vótak, hát égynek mindég é kelött mönni szógá'ni. Legelőbb is emőnt a nagyobbik fiu, s a miko mönne mönne hetethét országon, még azon tul is, talál egy öreg embört. Hogy hát talál egy öreg embört, e megszólittsa őtöt: Ecsém uram, mi járásbali? azt feleli a fiu: En edös apám, szógá'ni indutam. En pedig éppen szóga keresni! Ahajt megfogaggya a fiut a möndölecskék (juhok) mellé.
Rögge, mikó megindul véllök, meghaggya az öreg, hogy azokot ne hajtsa, ne téröngesse, csak mönnyön, möndögejjön mind utánnok, met azok magokra is szép csöndösön ellegelésznek.
Megindittsa a fiu a möndölecskéköt; legelőbb is érnek egy gyönyörüségös szép rétet, ő csak mönt, möndögélt utánnok, a mind meghatta vót neki az öreg embör; azután egy sebös fojóvizhöz érköznek, körösztü, mönnek réta a möndölecskék, de ő nem mert beél mönni a nagy vizbe, henem ott kerü'te a vizet, hát a möndölecskék magoktó' visszajöttek, átal a vizön, ő pedig kapta magát, estére haza hajtotta. Azt kérdi tőlle az öreg embör: No édös fiam, beszéld e neköm, hó jártál a möndölecskékkel? - En édös apám csak möntem möndögeltem utánnok, hát azok möntek esőben is egy nagy sijáttságra, onnét erköztek egy nagy sebös fojóvizhöz, azon a nagy vizön körösztü' möntek, én pedig innet marattam, mett nem mertem belémönni a nagy vizbe! Hogy ezt beszéli a szegén fiu, hát azt mongya neki az öreg: Nó édös fiam, én tégödöt eleresztlek, mett látom, hogy nem szógá'ni való legén vagy. Ahajt szepön fizetés nélkül eleresztötte.
Emönyön biz ő nagyszomorán haza. Hogy haza mönyön, hát azt kérdi tölle a más két testvére: No édös bátyánk, hat mit szógála? Hm mit szógá'tam? mönnyetök ê tük is, megtuggyátok.
No jó' van! Emönyön a közbeeső is szógálatot keresni, hát éppen ahoz a gazdához szegődik bé, ő is ugy jár mind a nagyobbik, s egy nagy sömmivel haza mönyön. Hogy haza mönyön hát, kerdi a küssebbik testvére: No hát édös bátyám! kied mit szógála? Hm! mit szó'gátam? mönny e, tés is megtudod.
No jó' van! Emönyön biz ő is, hogy poróbá'jon szöröncsét; a miko mönne, mönne, hát ő is éppen aval az öreggel találkozik, bészegődik hézza esztendőre a möndölecskék mellé, s az öreg megmongya neki is, hogy csak mind utánnok mönnyön, suhutt töllők e ne maraggyon.
Rögge fö'tarisnyál az öreg a pajtábó' kiereszti a möndölecskéköt, megindunak, a fiu is mind nyomró' nyomra mönyön utánnok; hát a möndölecskék legelőbb is érnek egy szép ződ sijáttságot, körösztü' mönnek azon szép lassan legelészve, s elérnek egy sebös fojóvizet, körösztü' mönnek azon is a möndölecskék, utánnok a legénke is belé mönyön; de mihejt belémönyön a vizbe, écczöribe az a sebös viz ugy lesorvassza rólla a gúnyát, húst, mindönt, hogy a miko kiért a túsó martra, csupán a csontya s a bőre vót megmaradva. A hogy kiért a túsó martra hát, a möndölecskék visszafordunak, ahajt csak fúni kez'nek rea, écczöribe még külömb teste lössz, mind a mijen vót. Esmet megindunak elől a möndölecskék, hát érnek egy nagy rétet; de azon a rétön ojan nagy fü van, hogy kaszá'ni is lehetött vóna, még is ott a marhák ojan soványok vótak, hogy a szél szinte efútta őköt; onnat möntek a möndölecskék egy más rétre, hat ott ugy nincs mit ögyenek a marháknak mind a kopacz fődön, mégis ojan köverek, mind a gyurott háj; onnat möntek a möndölecskék egy nagy erdőbe, hát ott mindön fán ojan keserves sirás rivás vagyon, hogy! Nözi, nözi, hogy miféle nagy sirás lehet az? hát mindön ágon égy-égy csóré verébfiu vagyon, ott sirnak rinak. Onnat is tovább möntek möndögéltek a möndölecskék, mig egy nagy kerthöz juttak, hát kétfelől a kertön két kutya ugy marakodik, hogy a hob szakadva szakad a szájokbó', még sem tuggyák egymást bántani. Tovább möntek a möndölecskék, mig egy nagy tóhoz értek, hát lássa, hogy egy asszonyembör a tóban egy kalánnyal valamit a vizbő' mind csak meröget, de még sem tuggya soha kimerni. - Onnat elébb möntek a möndölecskék, hogy előbb möntek, lássa, hogy egy patakba mijen szép tiszta kiristáj viz foj; ő hogy erőssen meg vót szonnyulva, hát innya akart belőlle, de gondôta magába, hogy annak a fôrása még sokkal szöbb lehet; ő bizon êmönyön a fôrására, hát lássa, hogy egy döglött büdös kutyának a szájábó' buzog a viz, ahajt ugy megijett, hogy egy csöppött sem iszik belőlle. Innét möntek a möndölecskék egy kertbe, de ez a kert ojan csuda szép vót, hogy annál szöbbet emböri szöm még soha sem látott, külömbné' külömb virágok nyiltak benne, még is a möndölecskék egy virághoz sem nyultak, csak ötték a ződ füvet. Hogy ötték a ződ füvet hát, ő is leül egy szép virágos fának az árnyékába, hogy falatozzon egy kicsit, ecczö' csak lássa, hogy egy szép fejér galamb előtte repdös, ő bizon kapja magát, vót neki egy kicsi mordájja, hézza lő a galambhoz, egy tollát le is lövi, aval êfut a galamb, ő fő'vöszi a tollat, belé töszi a zsebibe.
Megindunak azonba a möndölecskék haza fele; ő is utánnok mind mönt möndögélt, mig éppen haza érköztek.
Hogy haza érköztek hát, azt kérdi tölle az öreg embör: No fiam, hát jól jártak-e a möndölecskék? azt feleli a fiu: Jól jártak bizon, mett neköm écczö' sem kellött téröngetnöm, csak éppen mönnöm utánnok. Hogy azt mongya, hát azt kérdi még az öreg embör: No fiam, beszéld el, hó jártál a möndölecskékkel? Ahajt beszélni kezdi, hogy esőbben is möntek a möndölecskék egy szep ződ siáttságra, azután egy sebös fojóvizön átmöntek, no csak mind êbeszéli, hogy ő hó járt, mêre járt vellök. Hogy ebeszéli, hát azt mongya az öreg: Édös fiam, ládd-é, az a gyönyörüseges szép ződd siáttság, a hova legelőbb möntél a möndölecskékkel, a te eddig való éfiuságodat jelenti; a viz, a mejikön körösztü' möntél: a bünmosó életvize; hogy róllad mind a gunyádat, mind a husodat lesorvasztotta, ez azt jelenti, hogy a te eddig való büneidöt lemosta; hogy a túsó marton a möndölecskék reád futtak, s azután még sokkal frissebb testöd lén, ládd-e fiam, ez azt jelenti, hogy mivel a szönt hüt, az életvize, a lelködöt egésszen átaljárta s a te büneidbő' kitértél, hát egessz lelkedbe ujraszülettél; azok a möndölecskék, a kik reád futtak, az angyalok s a kegyös jó tanottók; azok a marhák, kik a kövér fübe is soványok vótak, azt jelentik, hogy ezön a világon a fösvények nagy bőségbe vannak, de magoktól is sajná'ják az ételt; azok a más világon is nagy bőségbe lösznek, elég ételök, italok lössz, ösznek, isznak, de azé' mégis örökké ehök, szonnyak lösznek? azok a marhák, kik a kopaczon is jól öttek, attól is jó kövérök vótak, azok azt jelentik, hogy a kik a világon a kicsiből is attak a szegénnek, a magok testököt sem sonyorgatták étlen, szonnyan, azok a más világon kicsi eledelből is jóézü falatot ösznek, soha sem ehöznek, nem szonnyulnak meg; hogy az erdőn ojan keservösen sirtak a madárfiak, e ládd-é édös fiam, azt jelenti, hogy a mej anyák ezön a világon nem körösztö'tetik meg gyermökeiköt, hanem ugy étemettetik, a más világon azok örökké sirnak rinak; hogy két kutya egy kertön átal ugy marakodott, ez azt jelenti, hogy a kik ezön a világon az atyafiak közül ugy virrognak, pölleködnek a jószág fölött, a más világon is örökkétig veszeködnek, de soha éssze nem férhetnek; hogy egy tóba egy asszonyembör ojan erőssen halászott valamit egy kalánynyal, még sem tutta kifogni, ez azt jelenti, hogy a ki ezön a világon a tejbe vizet tő't, s ugy aggya e másnak, az a másvilágon fojvást egy tóba lössz, s ott egy kalánynyal örökké halász, hogy valahogy a viz közül válassza ki a tejet, de soha sem tuggya; hogy egy szép tiszta patakot láttál, de abbó' nem ittál, hanem a fôrásra möntél, hol egy döglött kutyának a szájábó' foj ki a viz, ládd-e édös fiam, az a szép tiszta patak vize jelenti a papok szép predikáczióit, szönt imáttságait, a kutya pedig, a kiből foj a szép viz, a papokot jelenti, a kik kegyös, bőcs tanittásokat tösznek, de magok nem tartsák meg; a kert pedig, a mejikbe bémöntetök, az a mennyország; a kik ezön a világon bün nélkül élnek, a más világon egy ojan szép kerbe mönnek.
De most azt kérdöm, édös, fiam! meg tudod-é bizonyittani, hogy te jártál abb' a kerbe is? A fiu csakhamar kivöszi a tarisnyájából a fejér galambtollat, od'aggya: nézze öreg atyám, ezt éppen ott lőttem egy fejér galambból. Az öreg evöszi a galambtollat s azt mongya neki: Ládd-e, fiam, az a fejér galamb én vótam, én mindönkó vigyáztam reád, egész utadba fojvást möntem utánnad, örökké szömmel tartottam, hogy mit cselekszöl? ládd-é az Isten is igy mönyön titkon az embörrel, hogy láthassa, ki mit cselekszik; hogy te egy tollát kilőtted a galambnak, az az én egyik ujom, csak nözd meg, hogy nincs itt; nözi, hát oda van az öregnek a kicsi uja! ahajt csak oda töszi az öreg a tollat, reá fu, hát écczöribe fáinul oda csinálódik.
De má' bétőt vót az esztendő, me - hogy szót egybe keverjek - akko csak három nap vót egy esztendő. - Azt mongya az öreg a küs szógának: No fiam, immá' bétőt az esztendő, hocczide a tarisnyát, aval elereszlek! de esőbben azt kérdöm tölled: inkább a mennyországot választod-e, vaj pedig annyi arannyat, a mennyit ebirhatsz haza? A fiu azt feleli réa: Neki nem kell aranny, csak hogy mennyországba mehessön. Az öreg écczöribe megtő't egy zsákot neki aranynyal, fő'töszi a hátára, aval ebocsátotta.
A fiu pedig hogy a gazda ajándékát szépön megköszönte, fogja magát, emönyön haza a zsák aranynyal, de ojan hat ökrös gazda lössz belőlle, hogy az egéssz faluba, de még a vidékbe is csak egy láb sem vót hézza hasonló; feleségöt is kapott egy derék jó leánt, ojan szépöt, mind egy virágszál; még a mái nap is él, ha meg nem hót. Hónap lögyön a kietök vendégök.




és a jobb olvasás végett

K.Grandpierre Endre
Bogaras király bogaras lánya

Volt egyszer egy király. Ennek a királynak az volt a bogara, hogy mindent gyűjtött. Állatot, madarat, csúszómászót; gyűjtött nyerget, lószerszámot, sisakot, páncélt, kardot, kopját. Gyűjtött követ, fát, bokrot, virágot, lepkét, asztalt, széket, fazekat, korsót, vedret, vasvillát. Azon iparkodott egész életében, hogy ami a világon van, abból neki is legyen. Száz tárházat épített, aztán másik százat. Idő jártával már több volt a tárház a birodalmában, mint a lakóház, annyi mindent összehordott. Büszkélkedett is, ha vendége akadt, hogy neki mindene van, amit a világ a hátán hordoz, csak éppen a hegyeket meg a tengereket nem vette be a gyűjteményébe, mivel akkora tárháza nincsen, amelyikben az Óperenciás-tenger elférne. De majd lesz.
Ennek a királynak volt egy ügyes lánya. Mikor húszéves lett, azt mondta az apjának:
- Felséges királyatyám, főbenjáró dologba akarok fogni.
- Mibe, kedves lányom?
- Én abba, királyatyám - felelt a lány -, hogy férjet keresek magamnak.
Megcsóválta a bogaras király a fejét, s így szólt:
- Nem illendő az, kedves lányom, hogy magad járj férj után. Légy türelemmel, majd megkeresnek a házasulandó királyfiak.
- Nem addig van az, apám - mondta a lány -, hanem én meghirdetem, hogy aki a kezemet akarja, idejöjjön s álljon próbát. Azé leszek a legények közül, ki olyasmit mutat nekem, aminek mása nincs felséges apámuram tárházaiban.
A bogaras király megengedte, hogy a királyi fullajtárok bejárják az országot s meghirdessék a királykisasszony akaratát.
Özönben sereglettek a grófok, bárók, hercegek a királyi palotába. Mindegyiknek volt valamije, amiről azt hitte, hogy a királynak nincs. Tízlevelű lóherét mutatott az egyik, nyolclábú borjat a másik, gyémánt palacsintasütőt a harmadik, aranylisztből sütött kalácsot a negyedik. De hiába. A király tárházában ez is, az is volt.
Élt abban az országban három jó barát. Az egyiknek volt egy terülj kendője, csak megrázta, s mindjárt rajta termett, amire gondolt. A másiknak olyan látcsöve volt, hogy nemcsak a világ minden zugába látott bele, hanem, az emberek szívébe, májába is. A harmadiknak varázskorbácsa volt; ha azzal a korbáccsal meglegyintett valakit, ott termett, ahol akarta. Éppen házasodó korban voltak, gondolták, megpróbálják a szerencsét. Útnak indultak hát.
Hétnapi járóföldet mentek, aztán elérkeztek a bogaras király palotája elé. Ott elhatározták, hogy külön-külön járulnak a királylány elébe. Elsőnek az a legény kopogtatott be a királyhoz, kinek a terülj kendője volt.
- Minő portékát hoztál? - kérdezte a királykisasszony -, hadd lám, tudom-e párját mutatni?
A legény kiterítette a kendőt, megrázta, hogy terüljön meg, s a kendő megterült. Ennek utána a legény a királykisasszonyt biztatta, hogy mutassa párját a kendőnek. Ilyen kendő azonban nem találkozott sehol a bogaras király nagy tárházaiban.
- No - mondta a királylány -, te most menj a vörös toronyba s várj három napig. Addig gondolkodom, hogy feleséged legyek-e vagy sem.
A legény elment a vörös toronyba. A királylányhoz pedig bekopogtatott a másik legény, s mutatta a minden zugba bekukkantó távcsövet. Annak sem leletek párjára a bogaras király tárházaiban. Ezt a legényt a királykisasszony a zöld toronyba küldte, hogy várjon három napig, addig ő gondolkozik.
Harmadjára a varázskorbácsos legény járult a királylány elébe. Nem sokat magyarázott, hogy mi a tulajdonsága a korbácsnak, hanem szelíden meglegyintette a királykisasszonyt, annak pedig kertekre nyílott a szeme, mert abban a szempillantásban a szekrény tetején termett.
- Van-e mása a korbácsomnak a te birodalmadban? - kérdezte a legény.
- Nincs - mondta a királylány, de kormányozz le innen a szekrény tetejéről, mert erősen szédülök.
A királylány észre sem vette, máris a szilárd földön állt. A legényt elküldte a kék toronyba, hogy várjon három napig. Maga pedig csakugyan hozzálátott a gondolkodáshoz. Rákönyökölt a királyi asztalra, a fejét két tenyere közé fogta, a homlokát összeráncolta és gondolkozott, gondolkozott. De nem ment semmire. Szép volt mind a három legény. Tetszett mind a három. Sehogyan sem bírt választani. Az ádáz gondolkodásban azt sem tudta, nappal van-e vagy éjszaka. Nem evett, nem ivott, csak a fejét törte, hogy mitévő legyen, kit válasszon. Addig-addig, hogy észre sem vette s a három nap elmúlt.
Várt a három legény türelemmel. A negyedik napon mind a három megbosszankodott.
Ha nem kellek neki, ő sem kell nekem - mondta büszkén a terülj kendős legény s visszafordult hazafelé. Mérgében megszaporázta a lépést. Mikor már jól maga mögött hagyta a királyi palotát s elfáradt, egy tágas réten leült megpihenni egy vadalmafa árnyékába. Elterítette kendőjét s vacsorát gondolt magának. Abban a szempillantásban a kendő megtelt különb-különbféle ételekkel, italokkal. De annyival, hogy egy regiment katona is kedvére eltelhetett volna belőle. Jó étvággyal evett, kortyolgatott a borból. S ahogy ezt cselekedte, látja, hogy egy ember közeledik arrafelé. Az az ember nem más volt, hanem a barátja, aki mindenhová bekukkantó látcsövével próbált szerencsét a királykisasszonynál. Meghívta, hogy tartson vele. Még le sem ült a látcsöves legény, lidérces suhogás ütötte meg a fülüket. Fölnéztek, hát látják, hogy a korbácsos legény éppen ott sivít el fölöttük a levegőben, mint valami sárkány. Integettek neki, az is észrevette őket, ügyesen leszállott. Hármasban vacsoráztak tovább. A vacsora végeztével felsóhajtotta a kendős legény:
- Be szeretném tudni, mivel foglalatoskodik az az álnok királykisasszony!
- Nézz bele a látcsövembe, mindjárt megtudod - mondta a második legény.
Belenézett ő, bele a második, bele a harmadik. Mindegyik azt látta, hogy a királykisasszony betegen hánykolódik ágyában s már-már halálán van. Bizonyára a sok gondolkodás ártott meg neki. A királyfélék nem szoktak az ilyen foglalkozáshoz. Nemcsak büszke volt a három legény, hanem jószívű is. Elhatározták, hogy nem tartanak haragot, megsegítik a királylányt. Kár volna, ha egy ilyen gyönyörű teremtés kimúlna a világból. A harmadik legény sorra meglegyintette mindnyájukat a varázskorbáccsal. Alig szusszantottak egyet, máris a királyi palotában voltak. Ott a kendős legény kiterítette a kendőt, csodatévő orvosságot parancsolt. A lány megette, meggyógyult, s hétszerre szebb lett, mink annak előtte volt.
- No - mondta a kendős legény -, te az enyém, én a tied, meggyógyítottalak, feleségül veszlek.
- Nem addig van az - mondta a látcsöves legény -, mert ha én nem segítek, soha meg nem tudhattad volna, hogy beteg. Én veszem feleségül.
Ezt meg a korbácsos legény nem hagyta. Erősítette, hogy övé az érdem, hiszen ha ő ide nem varázsolja a kendős legényt, a királykisasszony kilehelte volna felséges lelkét.
A három barát összekülönbözött és pörre ment. Pörösködtek, pörösködtek, addig-addig, míg a szép királykisasszony megöregedett és csúf királykisasszony lett. A csúf királykisasszonyt se a kendős, se a látcsöves, se a varázskorbácsos legény nem akarta feleségül. Kibékültek hát és hazamentek. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

V olt egyszer egy szegény ember a világon, s annak egy fia. Mikor a fiú megházasodott, kecskét vágtak a lakzijára.
A szegény ember maga bánt el a kecskével, s mikor már félen megnyúzta, a kecske kapta magát, elszaladt. Szaladt... szaladt, míg egy rókalyukra nem talált, s abba belebújt.
Hazajön este a róka, s ahogy a lyuk szájához ér, bekiált rajta:
— Ki van, mi van a lyukamba? Idegen szagot érzek!
Arra a kecske megszólal mély hangon, mintha a kántor úr pincéjéből beszélt volna:
Nyúzott kecske vagyok,
Fogam olyan, mint egy nyárs,
Lábam meghasít,
Körmöm megcsikar,
Az orrommal cuccantok,
A szememmel pislantok,
Hopp, hopp, hopp!
Arra a róka úgy elszaladt, hogy tán a lába se érte a fődet. Útközben találkozik egy nyúllal.
— Hová szaladsz, róka koma? — kérdi a nyúl tőle.
— Jaj, nyúl komám, Isten a tudója mi van a lyukamba. Gyerünk visz_ sza, hátha ketten ki tudnánk hajítani.
No jó, visszamentek hát mind a ketten a rókalyukhoz, ott meg a nyúl bekiáltja nagymérgesen:
— Hallod-e, ki vagy, mi vagy a róka komám lyukába? Siess onnan, mert egybe megeszlek!
A kecske megint csak rákezdi:
Nyúzott kecske vagyok,
Fogam olyan, mint egy nyárs,
Lábam meghasít,
Körmöm megcsikar,
Az orrommal cuccantok,
A szememmel pislantok,
Hopp, hopp, hopp!
Bezzeg megijedt erre a nyúl is, s mindaketten elszaladtak most már a lyukelől. Ahogy mennek nagy ihedten, nagy sietve, találkoznak egy töviskes disznóval. Ez is kérdi tőlük, hová szaladnak?
— Jaj komám — így mondja a nyúl —, Isten tudja ki van, mi van a róka komám lyukába, de annyi szent, hogy van valami. Gyerónk vissza, hátha hárman ki tudnánk kurgatni.
Visszamentek hát mind a hárman. Most már a töviskes disznó kiáltott be a lyukon:
— Ki vagy, mi vagy a róka koma lyukába? A kecske újfent csak azt mondta:
Nyúzott kecske vagyok,
Fogam olyan, mint egy nyárs,
Lábam meghasít,
Körmöm megcsikar,
Az orrommal cuccantok,
A szememmel pislantok,
Hopp, hopp, hopp!
De a töviskes disznó nem ijedt meg, ha' összegömbölyödött, s a rókalyukba úgy karingott befelé, mint a hordó, aztán úgy belevágta magát a kecske nyúzott oldalába, hogy az egybe elszaladt onnan, s talán még most is szalad, hacsak a lakzisok élnem fogták.
Istvánffy Gyula
Palóc népköltési gyűjteményéből

Kolozsvári Grandpierre Emil

Pancimanci

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egy szegény asszony, annak volt egy igen szép, de igen rest lánya. Naphosszat a ház előtt üldögélt a padon, vagy a faluban sétált fel-alá, nem lendített soha semmit a ház körül. Az anyja váltig ütötte-verte, de nem használt. Gondolta a szegény asszony, hogy jó volna férjhez adni, hadd szabaduljon meg tőle.
Egy nap éppen olyankor püfölte a lányát, mikor a király arra járt a kíséretével.
– Miért üti kend azt a lányt olyan kegyetlenül? – kérdezte a király.
– Hogyne ütném, felséges királyatyám, hiszen olyan megátalkodott rossz természete van, hogy mindent megfon aranyfonálnak. Bemegyek a városba, hazajövök, teli a ház aranyfonállal. Bemegyek a szobába, hát nincs se ágyunk, se dunyhánk, se párnánk, se lepedőnk, mind megfonta. Már a fejünket sincs hova lehajtanunk.
Szeget ütött ez a király fejébe.
– Ejnye, be derék lány, jó volna feleségül! – gondolta magában.
Nemsokára megint arra sétált. Most sem látott egyebet, mint annak előtte. A szegény asszony ütötte-verte-csépelte a lányát.
– Miért üti-veri kend a lányát megint? – kérdezte a király.
– Hogyne verném, király őfelsége, mikor a sövényt is felfonta aranyfonálnak.
Nézett a király, de hiába nézett, nem volt sövény sehol. Elgondolkozott erősen.
Harmadjára már szántszándékkal vette arra az útját. Hát a szegény asszony most is a lányát kínozta.
Most aztán megharagudott a király:
– Ejnye, kutya teremtette! Minek üti-veri kend azt a szegény lányt?
– Hogyne ütném-verném, felséges királyatyám, mikor a fele háztetőből is aranyfonált font. Nyakunkba csurog az eső. Nem kell nekem aranyfonál!
– Azért bizony sose üsse-verje, hogy olyan jó fonó. Elveszem feleségül, nálam majd lesz miből fonni aranyfonalat.
Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat rest lányától. De örült a király is, mert szép volt a lány. Meg arra is gondolt, hogy fonat vele tömérdek aranyfonalat, nem sövényből, háztetőből, hanem drága lenből.
Nem húzták-halogatták a dolgot, megesküdtek gyorsan. Olyan lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé.
Egy héttel a lakodalom után azt mondja a király a feleségének:
– Látom, unatkozol, édes feleségem. Unatkozol, hogy nem fonhatsz. Ne félj, hozok fonnivalót. Holnap vásár lesz, veszek neked egy szekér lent.
Vett is a király egy akkora szekérrel, hogy nyolc ökör alig bírta hazavontatni.
– Most már fonhatsz, édes feleségem – biztatta.
A szegény királyné nem merte megmondani, hogy ő bizony nem tud fonni. Bezárkózott a szobájába a rengeteg lennel, ott sírt-rítt három nap, három éjjel.
A harmadik éjszaka megzörgette valaki az ablakot:
– Nyisd ki, királyné, nyisd ki ablakodat!
Még félig sem nyitotta ki, beszökkent egy kis emberke. Három arasz volt a hossza, két rőf a bajsza, egy sing a szakálla.
– Tudom, mi bánt, felséges királyné – mondta -, de meg is segítlek. Három nap alatt megfonom ezt a sok lent aranyfonálnak. Ha a nevem kitalálod, itthon maradsz s a fonál a tied. Ha nem, elviszlek magammal. Ráállsz?
Töprenkedett a királyné, mitévő legyen. Utoljára is úgy határozott, hogy a lent odaadja. Vagy lesz fonál, vagy elmegy a kis emberkével.
Felnyalábolta a kis emberke a lent s elvitte. A királyné meg naphosszat a fejét törte, hogy a nevét kitalálja. S egyre jobban búsult, mert sehogy sem sikerült.
Másnap a király az erdőbe küldte a vadászait. Megkívánta a vadhúst.
Reggel a vadászok megjöttek a zsákmánnyal.
– No – kérdezte a király –, mit láttatok az erdőben?
– Jaj, felséges királyatyám – kezdte az egyik vadász –, láttam én valamit. De olyat, hogy tán el sem hiszi felséged.
– Hogyha láttad, miért ne hinném? Mondd csak el bátran.
Hozzákezdett a vadász:
– Mikor ránkesteledett, a társaim tüzet gyújtottak, körül ülték s danolásztak. Magam álmos voltam, ott hagytam őket s bementem az erdőbe, hogy majd valami puha mohos helyet keresek s lefekszem. Amint erre-arra barangoltam, egy pislákoló tüzecske ütötte meg a szememet. Odalopakodtam, hadd lám, ki melegszik ott? Hát látom, hogy egy picike ember ugrándozik a tűz fölött, innen oda, onnan emide. Picike volt: három arasz a hossza, két rőf a bajsza, egy sing a szakálla. Mialatt ugrándozott, szüntelen ezt kiabálta: – „Én vagyok Pancimanci, az én nevem senki se tudja, sütök, főzök, holnapután szép menyasszonyt hozok." Akkor visszamentem társaimhoz, hogy megmutatom nekik azt a picike embert. De csak hűlt helyét találtuk.
Mindenki elcsodálkozott a furcsa történeten. Csak a királyné örült meg erősen. Tudta, hogy ez az ember nem lehet más, mint aki a lent elvitte.
Este, mikor bezárkózott megint a szobájába, nyitva hagyta az ablakot. Egyszer csak bepattant rajta a picike emberke.
– No, királyné – mondta –, kitelt a három. nap. Én az aranyfonalat megfontam. Hát te kitaláltad-e a nevemet?
– Hogyne találtam volna ki, kedves Pancimanci!
Leesett az álla a szegény pici emberkének. Egy árva szót sem szólt, hanem behordta a sok aranyfonalat. Kiugrott az ablakon s többé soha nem látták a királyi palotában.
Másnap reggel a királyné karonfogta az urát s bevezette a szobájába, hogy megmutassa, mit végzett.
– Nézd csak, uram-királyom, mennyi szép aranyfonalat fontam!
Ragyogott a sok aranyfonál. A király majd belevakult a fényességbe. Utóvégre félre fordult, el ne veszítse a szemevilágát. S amint félrefordult, mindjárt össze-visszacsókolta a feleségét örömében.
De annyira mégsem örült, hogy harmadnap el ne ment volna a vásárba. Ott aztán összevásárolt minden lent, ami csak a vásárban volt. Hét szekér vitte utána a lent, nyolc-nyolc bivaly vonta mindegyiket.
A királyné sírt-rítt, mint a zápor, hogy mitévő legyen ennyi tömérdek lennel.
Addig-addig sírt, míg eszébe nem jutott, hogy él a falujában három undokságos koldusasszony. Egyiknek kenyérnyi púp domborodott a hátán. A másiknak melléig löttyent az ajka. A harmadiknak úgy kilógott a nyelve, hogy a hasát verdeste.
Magához hívatta a három koldusasszonyt s megparancsolta nekik, hogy menjenek a királyhoz koldulni. Ha a király kérdi, mitől nyomorodtak meg, mondják, hogy a sok fonástól.
Ebéd után a király lement sétálni az udvarra. Ahogy sétálgatott, egyszer csak hallja, hogy csikorog a kis ajtó. Oda néz, hát látja, hogy egy szegény asszony küszködik az ajtóban. Jönne be, de akkora púp dagadozik a hátán, hogy alig bír átvergődni az ajtó nyílásán.
Végtére bejött a koldusasszony, oda járult a király elibe s isten nevében alamizsnát kért tőle. Adott neki a király egy aranyat, aztán megkérdezte:
– Hallod-e, te szegény asszony, mitől púposodtál meg ilyen csúnyán, vagy talán így születtél?
– Jaj, felséges királyatyám – válaszolt a koldusaszszony –, dehogy is születtem én így. Nem volt még egy olyan szép lány ebben a városban, mint én. De nagyon dolgos voltam, fontam nappal, fontam éjjel, a sok görnyedéstől nőtt púp a hátamra.
Elgondolkozott a király, mert mindjárt a felesége jutott eszébe. S ahogy gondolkodott, tovább sétált fel és alá. Csakhamar megint csikordult a kis ajtó. Ismét egy koldusasszony jött. Ennek meg melléig lógott az ajka. Ennek is adott a király egy aranyat. Ettől is megtudakolta:
– Hallod-e, te szegény asszony, mitől ereszkedett így alá az ajkad? Vagy talán így születtél?
– Jaj, felséges királyatyám – válaszolt a koldusasszony – hét vármegyében nem volt hozzám fogható szép leány. De addig-addig fontam, rágtam a kendert, míg az ajkam így megszottyant.
Még jobban elgondolkodott a király. Nem kívánt ő púpot a felesége hátára, sem ilyen lelógó ajkat pici szája helyébe. Indult is befelé, hogy beszéljen az asszonnyal, ne erőltesse a fonást módfölött. De alig lépett egyet-kettőt, ugatni kezdtek a kutyák. A kis ajtó csikordult s megjött a harmadik koldusaszszony is. Ahogy lépegetett a király felé, lelógó nyelve ide-oda himbálódzott s a hasát verte untalan.
Ettől már megijedt a király. Gyorsan adott neki egy aranyat s megkérdezte:
– Hát a kend nyelve mitől nyúlott meg ilyen szörnyű mód?
– Jaj, felséges királyatyám, szép lány voltam én, nem volt még egy olyan szép lány az országban, mint én. A sok fonás nyűtte el a nyelvem. Addig-addig nyálaztam a fonalat, míg a nyelvem a hasamig löttyent.
Nem gondolkodott tovább a király, hanem szaladt a palotába, egyenesen a feleségéhez. Elmondta, mit tapasztalt, aztán így szólt:
– Dobd el a guzsalyod, dobd el az orsód, az én házamban többet egy arasznyit sem fonhatsz!
A királyné úgy tett, mintha nagyon bánná a tilalmat. Sírt-rítt, könyörgött. De nem használt semmit. A király tűzre hányatta a sok lent, a guzsalyt, az orsót, még a hamuját is kihordatta az udvarról.
Attól fogva semmi gondja nem volt a királynénak. Ma is boldogan él az urával, ha meg nem halt.