Versek, idézetek...

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Gyurkovics Tibor
VAK

Ilyen a vak. Sötétpiros, sötétkék
redőny mögött, puha denevér-tollak
között letölti árva életét még,
mielőtt a tárgyak belehatolnak.

Láttál-e súlyos, néma réteket
lehúnyt szemhéjaid mögött?
Ő ilyen puha tájon tévelyeg,
ahol a szag kemény s a köd.

Ő félve lép örökös szigeten,
megbotlik, biccen, mert lépése gyarló.
Szemed neki kemény és idegen,
borostás arcod olyan, mint a tarló.

Egy nagy szobában ül végezetül,
sötét, magányos széken, mint a törpék.
Lábával fogja a földet körül
és várja, hogy a tárgyak összetörjék.

pironkodo
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Baranyi Ferenc: NINCS

Nincs kényelmetlenebb
az elhagyott barátnál,
emléke lándzsahegy;
naponta többször átjár,
szavait csavarod,
igazát tagadod,
elutasítod magadból,
amit ő elfogadott.

Nincs kényesebb dolog
az önigazolásnál,
naponta meginog,
akár szélfútta nádszál,
hajlik a víz felé,
hajlik a part felé,
nyugtatása reszketeg, mint
vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!

;)
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
:rolleyes: pironkodo


Pilinszky János
BÁNTALOM

Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását.
Eszembe se jut, hogy védekezzem.
Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rámveti magát, földre veri a sapkámat.
Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem. Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem ?
Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson; indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.
Holdfáradt vagyok, mire hazafelé indulok.
És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.
A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre...
Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyengédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal.
Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem! De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt. Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mindmind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal!"
S a csöndes "csoda", ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.
Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami , nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha a paplannak is szinte "személyhez szóló" az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.
Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben mit egy régi fénykép őriz.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Nagy István Attila
Védtelenül


Először váza nő a csöndnek
és kifordul az idő arca,
szótlan percre nappalok jönnek:
kölcsönmosoly erőtlen harca.

Azután lesz csak határtalan,
ha már elvesztettük a csodát.
Minden dolgunknak határa van
csalhatjuk magunkat is tovább.

Csak sejtem még, ami visszatart:
lassan mozduló új türelem.
Becsapott magányom kitakart,
így állok előtted védtelen.

***************************


RAINER MARIA RILKE
A párduc

Tekintetét a rácsok vonulása
elfárasztotta, hogy már mást se lát.
Mindenütt csak az ezer rácsot látja,
s a rácsok mögött nincsen is világ.

Bár járásában ősi puhaság van,
a legparányibb kört róhatja csak;
az erő tánca ez, s középpontjában
kábultan áll egy nagy-nagy akarat.

Néha megy föl a függöny a pupillán
csupán ? épp hogy egy kép befér,
átüt a tagok csöndjén, mint a villám,
és megszünik, mihelyt a szívbe ér.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
A SZIVÁRGÓ CSERÉPEDÉNY

Kínában egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy az ösvényen virágok csak a te oldaladon nyílnak, s a másik cserép oldalán nem? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a fogyatékosságodról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk, a saját különleges hibáinkkal. De ezek a törések és hibák teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk magunkat és mindenki mást is olyannak, amilyen, s meglátni a jót másokban. Hiszen Isten szemében mindennek és mindenkinek egyedi, fontos és áldott helye és feladata van.
/ George Louis Borges /
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Baka István
CSAK A SZAVAK


Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad
testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér
csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol
a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között
jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek


***********************

Margaret Atwood
EZ A FÉNYKÉP ENGEM ÁBRÁZOL

Már elég régen készült
első látásra úgy tűnik, mintha
elmázolták
volna: szétmosódott vonalak, szürke szemcsék
olvadnak egybe a papíron.

Ám ha alaposabban szemügyre
veszed, a bal sarokban meglátsz
valamit, ami ághoz hasonlít: egy fa
(balzsam- vagy lucfenyő) benyúló ágát,
jobbra pedig, félúton a lankán (mert más
nem lehet) egy kis faházat.

A háttérben van egy tó,
s azon túl egy dombsor.

(A felvétel egy nappal
vízbefulladásom után készült.

Ott vagyok bent a tóban, a fénykép
közepén, valamint a felszín alatt.

Nehéz megállapítani, hogy
pontosan hol, vagy hogy
mekkora vagyok:
a víz torzítólag
hat a fényre;
de ha kitartóan nézel,
előbb-utóbb
meglátsz majd engem.)
-
fordította: Kemenes Géfin László

;)
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Baranyi Ferenc
CSOCSOSZÁN EZERKILENCVENÖT NAPJA

Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.

Csak azt tudom,
hogy nemcsak körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihúnyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.
Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak halaványra lehel,
de a lelket is kiveheti belőlem
egy napon.

Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
A VERS AZ,AMIT MONDANI KELL...

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot –, ijedtemben visszadobtam:
– Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
– A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell.
Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki.
Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.
A vers az, amit mondani kell.
Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.
Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.
Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.
Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.
A vers az, amit mondani kell.

(Kányádi Sándor)
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Paulo Coelho: Dolgok, amiket megtanultam az élettől


Hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki.
Hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.
Hogy nem kell megváltoztatnunk barátainkat, ha megértjük, hogy a barátok változnak.
Hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek.
Hogy vagy Te tartod ellenőrzés alatt a tetteidet, vagy azok fognak Téged.
Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel.
Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.
Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.
Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.
Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.
Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.
Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.

;)
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Gergely Ágnes
A boldog festő

Nem látta rózsásnak az életet
hát festett szürke gyöngyház-képeket:
aszott göröngyöt, vértelen ködöt,
lapos homályt a dúlt sövény fölött
s vásznán a füstszegélyű alkonyat
fakó halottaságyon dőlt hanyatt.

Egy-két kórót erőlködött a táj
és sosem volt együtt a birkanyáj;
visszhang-riasztó bégetés, talán
egy kos meredt a kép baloldalán
vagy elszórt bot mutatta s árva kés
hogy volt itt hajdan élet és ütés.

És szürke volt a vigalom s a gyász,
a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz,
a nyúlós csönd, a csöndes dinamit,
a vágy, a vétség, a gyanú, a hit -
és addig mélyült szürke ecsete
ameddig képtelen a fekete.

Egyszer csak eltűnt és elhallgatott.
Hosszú idő múlt el, míg jelt adott:
hatalmas vászon, barna őszi domb,
hervatag lomb, a vízen komp, kolomp,
lombon madár, a kompon emberek
s a kolompszóra csorda lépeget -

Beszédes élmény! szép! titoktalan!
illata, színe, hangja, íze van!
- Miért e lárma? mit jelent? s kinek?
mit foltoznak az ordító szinek?
S ha tán vásznadról símaság csahol,
hol van a gyöngyház csend tilalma, hol?

- A gyöngyház csend? - A lassú válaszon
nem érzik át se gúny, se fájdalom.
- A mélység csendje - nincs. A semmi sincs.
A rádakasztott fény felé tekints.
Élünk, s a felszin síma és adott.
- Boldog vagy? - kérdem. Bólint. - Láthatod.
 

Pufi

Állandó Tag
Állandó Tag
François Villon

Faludy György

Haláltánc-ballada
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,
nincs szív, mit krdom át ne járna,
enyém a föld!"... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfutta, mint egy porszemet.
- Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakokban sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
..."Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugráltunk bakot."
"Jövök már!" - szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél állt a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó válegény:
"Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhan szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivart ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" -
de ő, rút foltot fetve mellén,
mely, mint rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
- Tunyán helyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted"
s vállára vette jéghideg
kezét , míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a töbiek.
- A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mnt a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Ábrányi Emil
D. O. M.


Állott volna rajtam: én
Úgy teremtem a világot,
Hogy mindenki kap virágot,
S egy kis jót e földtekén.
Volnék én az Alkotó,
Akihez száll ima, ének:
Én nyugodtan nem nézhetném
Fönn a fényes, boldog égben
Azt a sok boldogtalant,
Aki szenved itt alant!
Én nem tudnám végignézni,
Hogy miképp kell elenyészni
Bűn nélkül, maró inségben,
Évről-évre a teremtés
Százezernyi remekének!

Sejtem én azt, hogy más szemmel
Nézi a világot ő,
A sugárzó, a dicső!
Ő alkotta ezt a rendet,
Tudja is hát, mit teremtett!
Hogyha szíve meg nem indul
Ennyi gyásztól, ennyi kíntúl, -
Hogyha látja s mégis tűri,
Míg hatalmas trónját űli:
Akkor mindez bizonyára
Helyes és jó és igaz!
Nem törődvén jajjal, könnyel:
Néz bennünket bölcs közönnyel,
Ő, a legfőbb bölcseség,
Ő, a kezdet és a vég!

Ámde én ember vagyok csak,
Én nekem fáj, hogyha látom
A nyomort e szép világon!
Én, az oktalan parány,
Én, a porból vett halandó,
Épp azért, mert elmulandó
Árny vagyok, rezgő atom:
Én a sírót siratom!
Hogyha látom hosszu sorban
Menni őket bús nyomorban,
Aggon, ifjan, férfi-korban,
Utcákon és tereken:
Könnybe lábad a szemem!
Ó bocsásd meg, véghetetlen
Bölcseségü Istenem!...
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Kepes Sára
A FÉLELEM DALAI

Vigyázva számolja ujjait
a fűszálakat négyszögbe rakja
kérdezget
és közben édes tejre gondol
leguggol
arcát elrejti titkolón
vigyázva számolja ujjait

sötét szobában
megindulnak a tárgyak
lépnek
lépnek katonásan
csak ő nem mer mozdulni
nem mer
sötét szobában

testének meztelen szépségét
ruháján keresztül
meglátták idegen szemek
piruló bőréről
örökre el akar szabadulni
a mindent látni engedő ruha
várt
hátha leveszi róla valaki
akinek igazán megmutatná
testének meztelen szépségét

ifjú éveim fiatal fája
évgyűrűk kúszva befonnak
félek
jaj félek
engem is megvár a halál

széles kapukat tárok
hogy mindent befogadjak
ha kéritek
kincsemet elosztom
mindent nektek adok
csak engem hagyjatok meg
önmagamnak

************************

[ÉJEI]

Éjei rátörô bajok.
A puszta lét teher neki,
puszta létemmel legnagyobb
teher magányán én vagyok.
Rátörő bajok -
éjei.

Lettem s vagyok most irigye,
hozzá kötöm magam, mire
a szánalom befonna.

Szellő-kezem tétován int,
ha fáradt kis mosolyát, mint
fehér zászlót, kibontja.

*************************


[NAPSZAKOKBA ÉS SZERELEMBE]


Napszakokba és szerelembe
rejti magát a valóság.
Este fejét ki letette,
táguló világba a gondját
(azt, hogy a hámba befogják,
bárha húzni nincs meg a kedve
s tölt hiába nyolc robot-órát)
messzire dobta-vetette.

Mint aki úszni szeretne
s látja, tiltva ringnak a bólyák,
úgy találok napbanevetve
út közepén tilalomfát.
Úgy, ahogy - sietve tehozzád -
rejtem arcom öledbe;
rejti magát a valóság
napszakokba és szerelembe.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Rudyard Kipling
Ha



Ha meg tudod tartani a nyugalmadat, amikor körülötted
Mindenki elveszíti a fejét és ezért téged okol;

Ha nem veszíted el önbizalmadat, amikor mindenki kétkedik
Benned és még engedményt teszel kétkedésükért,

Ha úgy tudsz várni, hogy nem fáradsz bele s ha hazudoznak
Rólad, nem folytatod a hazugságot,

Vagy ha gyűlölnek, nem engedsz a gyűlölködésnek s mégsem kelted
Azt a látszatot, hogy jó vagy, sem nem beszélsz túl bölcsen,

Ha tudsz álmodni, de nem hagyod álmaidat úrrá lenni,
Ha tudsz elmélkedni, de nem teszed gondolataidat céloddá,

Ha egyformán tudsz bánni a két csalóval: diadallal és
Szerencsétlenséggel, amikor szembe találod magad velük,

Ha el tudod viselni, hogy a gonoszok kicsavarják az igazat
Amit beszélsz, hogy vele csapdát állítsanak a butáknak,

Vagy ha nézned kell, miként törik össze mindazt amiért életedet adtad
S lehajolva újra felépíted kopott szerszámaiddal,

Ha minden nyereséged egy halomba tudod rakni
És az egészet kockáztatod egy kártyára

És veszítesz és újra kezded el a kezdetnél
És soha egy szóval nem említed a veszteségedet,

Ha kényszerítheted a szívedet, idegeidet és izmaidat
Hogy kitartsanak, amikor már csak az akarat él benned,

Amely inti őket a kitartásra,

Ha tömegek közt járva meg tudod tartani az erényességet,
Vagy királyok oldalán sem adod fel a közvetlen hangot,

Ha sem ellenség, sem jó barát nem sebezhet meg,
ha mindenki számíthat rád, de senki sem túlságosan,

Ha a múló pillanatot meg tudod tölteni
hatvan percnyi értékkel,

Tiéd a föld s minden, mi benne foglaltatik
és ami több… férfi leszel fiam!
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Lesznai Anna
Búcsúztató

Nem ma, nem holnap, tán holnapután -
suta napokat számolok bután.
Hogy rámderültek a régi napok,
ágam közt dal és kék mennybolt lakott.

De bíbor nyárnak bús szüretje van.
Búcsúzon szállsz rám, kedves madaram,
száradó ágon szárnyad élni fél -
bolond nyarakon rideg tél ítél.

Erős az évad rendje: menni kell.
Gólya meg fecske tegnap mentek el,
lám, a vadkacsa holnap száll tova.
Fázós szívemen szíved tétova.

Mivel tartsalak, hisz öreg vagyok.
Esik az eső, jönnek a fagyok,
ha itt maradnál, hiába maradnál,
megtévedt madár, elhervadt nyaradnál.

Az évad rendje rendre menetel.
Ha te megmaradsz, úgy én megyek el.
Eljönnek értem, hűs földre tapodnak,
hullott árnyékát fenn égő napodnak.

Dérrel fedeznek, szórnak zúzmarával,
temetnek önnön díszem avarával,
rejtenek saját lombom aranyával,
elcsattant csókok piros zavarával.

Eljött az ősz - hát őszülni muszáj.
Csók helyett új csudát leljen a száj,
leljen búcsúszót, lelket felderítőt,
sebes szárnnyal kék egekre repítőt.

Lombom kalitja nyíljon meg neked:
láss meg hét határt, ismerj hét eget,
hét csókos évünk feledjed el hétszer -
hisz bárhová érsz, úgyis engem érsz el.

Mert ősibb a nyár minden madaránál,
ősibb az avar a nyár aranyánál,
ősibb és ifjabb a fészek az útnál
s ha hazajutnál, mindig hozzám jutnál.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
ISSAC BASHEVIS SINGER : OLE ÉS TRUFA, KÉT FALEVÉL TÖRTÉNETE

Nagy volt az erdő és sok, különféle fa lombkoronájától sűrű. Elérkezett a november. Ilyenkor már hidegre fordul az idő, az is előfordul, hogy havazik ám ez a november enyhe volt. Éjszakánként hűvös szél fújt ugyan, de alighogy reggel felkelt a nap, a levegő is felmelegedett. Azt lehetett volna hinni, hogy még tart a nyár, ha az erdőt nem borítják lehullott levelek – sáfránysárgák, borvörösek, aranyszínűek, tarkabarkák. Eső és szél tépte le őket, egyeseket nappal, másokat éjjel és süppedő szőnyegként fedték a földet. Bár nedvük kiszáradt, még mindig kellemes illatot árasztottak. Eleven ágak közül rájuk sütött a nap, és kukacok, legyek, melyeknek sikerült túlélni az őszi viharokat, mászkáltak rajtuk ide-oda. A levelek alatt rejtekhely nyílt tücsök, mezei egér és a földben védelmet kereső sok más élőlény számára. A csupasz fák ágaira madarak telepedtek, melyek nem költöznek melegebb éghajlat alá télen. Verebek voltak köztük, a csöppnyi, ám nagy bátorsággal nemzedékek ezreinek tapasztalatával rendelkező madarak. Szökdécseltek, csiripeltek, s ilyenkor is fellelhető élelem után kutattak, Sok-sok rovar és féreg pusztult el az utóbbi hetekben, de senki sem gyászolta őket. Isten teremtményei tudják, hogy a halál csupán egy mozzanata az életnek. Ha eljön a tavasz, újra kinő a fű, zöld levelek, virágok borítják az erdőt, kivirulnak a fák. A vándormadarak visszatérnek a messzi országokból és megkeresik elhagyott fészküket. Még ha szél vagy eső meg is tépázta egyik-másik fészket, könnyen rendbe lehet hozni.
Egy lombját vesztett fa tetején két levél maradt. Egyiknek Ole, a másiknak Trufa volt a neve. Egyazon ágon függtek mindketten. Mivel a fa tetején voltak, bőségesen érte őket a napfény. Valamilyen, számukra érthetetlen októl túlélték a hideg éjszakák, szélviharok sorát és még most is ott csüngtek az ág végén. Ki tudja, miért hull le az egyik levél, s miért marad fenn a másik? Ole és Trufa hite szerint egymás iránti mélységes szerelmükben rejlett a válasz. Ole valamicskével nagyobb és pár nappal idősebb volt Trufánál, Trufa viszont szépségével és finom erezetével tűnt ki. Szélben, esőben, jégverés idején nemigen segíthet egyik levél a másikon. Még nyáron is előfordul, hogy egy-egy lepereg, ám ha eljön az ősz, eljön a tél, végképp nincs mit tenni. Ole mégis minden alkalommal bátorította Trufát. A legkegyetlenebb viharok idején, amikor zengett az ég, cikáztak a villámok, és a szél nemcsak leveleket, hanem egész ágakat sodort le, Ole így buzdította Trufát:
- Kapaszkodj, Trufa! Teljes erővel kapaszkodj!
Néha, hideg, viharos éjszakákon, Trufa panaszos hangon kiáltott:
- Az én időm lejárt, Ole, de te tarts ki továbbra is!
- Minek? – kérdezte Ole. – Nélküled az én életemnek sincs értelme. Ha lehullasz, veled hullok én is.
- Ne, Ole, Ne tedd! Amíg egy levél a fán maradhat, ne engedje el magát…
- Minden azon múlik, velem leszel-e – válaszolta Ole. – Elnézlek nappal és csodálom szépséged. Éjszakánként érzem illatodat. Hogy egyedül maradjak a fán? Soha!
- Jólesik a szavad, Ole, ámde nem igaz – szólt Trufa. – Nagyon is jól tudod, hogy már nem vagyok szép. Nézd, milyen ráncos lettem. Minden nedv kiszáradt belőlem. Szégyellem magam a madarak előtt, olyan szánakozva néznek rám. Máskor meg mintha nevetnének a ráncaimon. Mindent elvesztettem, csak egy maradt számomra: az irántad érzett szerelmem.
- És ez nem elég? A szerelem a legnagyobb, a legnemesebb minden hatalom közül – vágta rá Ole. – Amíg szeretjük egymást. Itt maradunk és nincs az a szél, eső, vihar, amelyik elválaszthatna bennünket. Hadd mondjam meg neked, Trufa: soha nem szerettelek úgy, mint most.
- De miért, Ole? Miért? Hiszen teljesen megsárgultam.
- Honnan veszed, hogy a sárga csúnyább, mint a zöld. Minden szín egyformán szép.
Alig mondta ki Ole a szavakat, bekövetkezett, az, amitől Trufa hónapok óta rettegett: Szél támadt és Olét lesodorta az ágról. Trufa remegni, himbálózni kezdett, úgy látszott ő is tovarepül, de erősen kapaszkodott. Látta, amint Ole aláhull, száll a levegőben, s akkor a levelek nyelvén utána kiáltott:
- Ole, gyere vissza! Ole! Ole!
De még be sem fejezhette, Ole máris eltűnt a szeme elől.
Elvegyült a földön heverő többi levél közt, és Trufa teljesen egyedül maradt a fán.
Amíg világos volt, Trufa valahogy elviselte bánatát. Ám amikor besötétedett, és eleredt a szúrós, hideg eső, kétségbeesés fogta el. Valahogy az volt az érzése, hogy a levelek tragédiáját a fa idézi elő, a fatörzs a magam hatalmas ágaival. A levelek lehullanak, de a vaskos, magas törzs továbbra is szilárdan gyökerezik a földben. Szél, orkán jégeső sem tudja kidönteni. A fa nyilvánvalóan örökké él, mit számít neki, mi történik egy levéllel? Valami Istenhez hasonló van a fákban, gondolta Trufa. Néhány hónapig levelekkel borítják magukat, aztán lerázzák őket. Amíg kedvük tartja, nedvvel táplálják a leveleket, majd hagyják, hogy szomjan haljanak. Trufa könyörögni kezdett a fának, adja vissza neki Olét és hozza el újra a nyarat, de a fa – szándékosan-e vagy sem – rá se hederített a szavaira…
Trufa sohasem képzelte, hogy ilyen végtelenül hosszú, sötét, fagyos lehet egy éjszaka. Hívta, szólongatta Olét, remélve, hogy válaszol, Ole azonban hallgatott, semmi életjelt nem adott.
Trufa ekkor így szólt a fához:
- Elvitted tőlem Olét, vigyél hát engem is!
Ám a fa ezt a kérést sem vette tudomásul.
Egy idő múlva Trufa elszenderedett. Nem álom volt ez, inkább valamilyen furcsa ernyedtség vett rajta erőt. Felébredéskor megdöbbenve vette észre, hogy már nincs a fán. Alvás közben lefújta a szél, Egészen más érzés fogta el most, mint azelőtt, amikor napkelte idején a fán ébredt. Félelme, aggodalma elmúlt, s helyette a tudatosság merőben új érzése töltötte el. Egyszeriben világos lettszámára, hogy többé már nem a szél szeszélyeitől függő, kicsiny, erőtlen, mulandóságra ítélt falevél, hanem a világmindenség, az örökkévalóság része. Valamilyen titokzatos hatalom sugallatára megértette molekulái, atomjai, elektronjai összetételének a csodáját, önmaga végtelen erejét és az isteni teremtésben elfoglalt helyét. Mellette ott hevert Ole, és a szerelemnek eddig nem ismert érzésével köszöntötték egymást. Nem véletlen szeszélyektől függő érzelem volt már ez, hanem – mint maga a mindenség – hatalmas és örökké tartó. Áprilistól novemberig, minden nap, minden éjjel rettegtek a haláltól, ámde helyette, mint most kiderült, megváltás jött el számukra. Lágy szellő emelte Olét és Trufát a magasba, s ők szálltak a levegőben boldogan, mint mindazok, akik szabaddá lettek és egyesültek az örökkévalósággal.

V. Békés Ágnes fordítása
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Várnai Zseni: GÁBOR

Ma éjjel álmomban levelet álmodtam
néked.
Különös levél volt, papírja, betűje
fénylett.
Csak írtam, csak írtam, már volt a levél vagy
száz sor,
de bármit akartam, mindig csak azt írtam:
Gábor!

Ó, mi mindent írtam, a szívem a papíron
vérzett.
- Mielőtt meghalnék, ugye hogy látlak még
Téged?!
De köztünk a távol, a szörnyű, a kegyetlen
távol,
és írtam és írtam, már több volt a levél, mint
száz sor.

Csak írtam, csak írtam, a levélből hosszú
regény lett,
már pirkadt a hajnal, míg végre a levelem
kész lett,
és olvasni kezdtem, és olvastam, olvastam
százszor,
de nem volt más írva a sok, sok papírra, csak:
Gábor!

Ó, Gábor, ó, Gábor! Így sikoltott benne a
lelkem,
csak ezt tudtam írni, a tollamat bármint
vezettem,
és szememből akkor, jaj, hullani kezdett a
zápor,
a levélre hullott, és mind elmosódott a
a száz sor...

Csupán egy szó fénylett, de Te az egészet
megérted, megérted,
GÁBOR!
-
1954. február
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Kosztolányi Dezső
ANYA ARCA

Én nagyon sokakat szerettem,
Én vágytam arra, vágytam erre,
De aki úgy szeretett engem,
Anyám az életet szerette.

Ő úgy szerette, hogy megállott,
Az úton elmaradt, lekésett.
Ő úgy hajolt, hogy összeroskadt
S a porban azt mondotta: élet.

Az életet bámulta folyton
Mint egy menyasszony mindig-ifjan,
Apám szemében kezdte nézni
És nézte aztán arcainkban.

Csak a szívét hallgatta halkan
Mély-kék szemekkel, megbűvölten,
Csak a tűnő időt figyelte
S arcát nem látta a tükörben.

Ő járt, tudott és látva-látott
Fájó ideggel szótlan álmot.
Megszentelt engemet a lelke,
Az ő lelkétől vagyok áldott.

Neki nem volt korán könyezni,
S könyezni nem volt soha késő.
Ha ment az erdőn, ment az úton
Ketten mentek az élet és ő.

Sírt és dalolt bús mátkaságán,
Bölcsők között sírokra görnyedt.
A képeskönyve volt az élet,
Nem vitt magával soha könyvet.

A fiait csókolta némán,
Halottjait némán temette.
Én nagyon sokakat szerettem,
De ő az életet szerette.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Somlyó György:
Téli elégia

Egyszerűségbe fagy a pompa,
átöltözik most a világ.
A puritán tél zord kámzsáit
kapkodják magukra a fák;
az ifjú, szertelen rajongás,
az őszben borzongó csodák
után a mindenség ím, újra
a férfikorba fordul át.

Nehéz áhitat váltja fel most,
szent rémület és megbüvölt
a sűrű, szikrázó kavargást,
a szárnycsattogtató gyönyört
s a féktelen zöld kicsapongást –:
vad szerelmekben elgyötört
testével most magábaszáll és
megtér a lázadó, e föld.

Apám, ilyenkor jutsz eszembe,
mikor bomlik az őszi köd,
de már hasít a tél vésője,
november s január között.
(Engem november hámozott ki,
téged január elfödött,
testem először ködbe, a tiéd meg
utolszor fagyba öltözött.)

Mindig ilyenkor látogatsz meg,
mikor a fény magva szakad,
nem ködlik rajta semmi kétely,
s bár mind messzebbre tér a nap
és hidegebben csillog egyre,
a lét élesen látható
s a kékre-csiszolt levegőből
kereken cseng vissza a szó.

És már nem kell a szó se, mindent
egyszerűvé csiszolt a fagy,
az érzés szinte hallható lesz
és látható a gondolat.
Teljes a világ, közelebb jön,
s mikor az est homálya rezg,
érezni, bundákba takartan
is közelebb a női test.

Apám, tollas, sötét varázsló,
kit önmaga elátkozott!
(szemembe zárva él kiugró,
meredek, sziklás homlokod),
s ti mind, aggult vagy már nem élő
bús századvégi héroszok,
az újuló élet riadtán
könnyel most nektek áldozok.

Elhagyott kávéházi asztalodhoz
szivem most gyakorta leül.
Emléked magamból kioldoz
s a te életed fon körül.
Úgy élek benne, mint bábban a lepke,
mely majd, ha a tél menekül,
valódi életére lelve,
szabadon szállva kirepül.

Ó, ritka, visszahozhatatlan,
álmos vasárnap reggelek.
Ha most itt ülhetnél sötéten,
ha itt ülhetnék most veled!
Kiáltanám: rossz volt! rossz voltam!
rosszak voltunk! most értelek.
S – hányszor próbáltad! – kezdjük újra!
Kezdjünk egy másik életet.

Ó, szótalan találkozások,
zord kávéházi reggelik,
reménytelenségtek izével
szivem most újra megtelik.
Hogy vártam tőletek a fényt, a
kimondhatatlan valamit,
mely idegenségünkből egyszer
mégis melegen kiszakít.

Hiába! két távoli csillag
voltunk e rossz század sötét,
zuhantató ürében – és csak
néztünk a kávéházba szét.
(Most is látom a vén újságos
órjásfogú bálnafejét,
arcán a bőr úgy rángatózott,
mint a zajló Dunán a jég.)

Micsoda csaló durva játék
folyt itten véled és velem,
milyen zord törvények s szabályok
ültek sziveden s szivemen,
hogy egymással harcolnunk kellett,
bár mindkettőnk fegyvertelen,
s elválasztott a dicstelen dac,
jobban, mint bármi küzdelem?

Apjából, istenem, a tolvaj
idő a fiúnak mit ad?
Én barátod szerettem volna lenni –
és nem lehettem, csak fiad.
De szép lett volna járni együtt
ifjan ködös hajnalokat,
míg Kosztolányi hangja száll az
Üllői úti fák alatt.

Ó, mért sziszegsz bennünk örökkön,
mérgeskígyó emlékezés?
Hogy mindig újra megsirassuk
hazúg és elrontott egész
múltunkat, újra látva, minden
perc hogy volt bűn és tévedés! –
A könnyű részt elejtve, mindig
az egészet emelni oly nehéz…

Elhagylak nemsokára, érzem,
hív már a megnyílott világ,
valóság vadszagú mezői,
mit nem ismert az ifjuság.
Lesz tán nekem is gyermekem majd,
és a magány, mit zárt a báb,
másokban és a végtelenben
talál majd élni új hazát.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
ANTOINE DE SAINT-EXUPERY
FOHÁSZ

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
 
Oldal tetejére