Versek, idézetek...
- Téma inditó Sz.Szonja
- Kezdés dátuma
Markó Béla
Szonett Ági emlékkönyvébe
(1989 júniusában, ballagáskor)
Légy önmagad! Se fű, se fa, se felhők,
se csillagok, se vágy, se terv, se út,
amelyen egykor társad célba jut,
se boldog gyermek, se gondterhelt felnőtt,
se rejtelem, se értelem, mi rajtad
kívül keresne megtartó szabályt,
s mi életednek biztos medret ád,
mert törvényeid mindig cserbenhagynak,
s magad maradsz, hogy új törvényt találj,
se jót, se rosszat kívülről ne várj,
légy önmagad! Légy önmagad! Ne mások
gyógyírje s mérge tán! Légy önmagad?
Légy több! Akár a sötétben a mag,
kiből a kinti fény sarjaszt virágot...
Szonett Ági emlékkönyvébe
(1989 júniusában, ballagáskor)
Légy önmagad! Se fű, se fa, se felhők,
se csillagok, se vágy, se terv, se út,
amelyen egykor társad célba jut,
se boldog gyermek, se gondterhelt felnőtt,
se rejtelem, se értelem, mi rajtad
kívül keresne megtartó szabályt,
s mi életednek biztos medret ád,
mert törvényeid mindig cserbenhagynak,
s magad maradsz, hogy új törvényt találj,
se jót, se rosszat kívülről ne várj,
légy önmagad! Légy önmagad! Ne mások
gyógyírje s mérge tán! Légy önmagad?
Légy több! Akár a sötétben a mag,
kiből a kinti fény sarjaszt virágot...
Dsida Jenő
Túl a jégmezőkön
A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.
Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül.
Világító virágokat
ejtesz a hóba jelül.
Csend van, amikor megállsz
csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most
üvegszívem szirmai töredeznek.
Túl a jégmezőkön
A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.
Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül.
Világító virágokat
ejtesz a hóba jelül.
Csend van, amikor megállsz
csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most
üvegszívem szirmai töredeznek.
C
csocsike
Vendég
Élni
Ha elmúlt, sosem bántam,
Ha fájt, hát fájlaltam.
Ha kínzott egy belső hang,
Én szívemből hallgattam.
Ha arcomat a kín ráncai járták,
Úgy nevettem, hogy meg ne lássák.
Ha éreztem, hogy többé nem lesz már ilyen,
Leültem egy sötét parkban, s szenvedtem.
Ha a tél reménysugarai felcsillantak,
Tudtam, hogy talán utóljára látlak,
Hogy talán utoljára ölellek,
Hogy utoljára csókollak.
Ha fájt, hát elmúlt,
És tényleg nem bántam,
Hogy talán örökre elszalasztottam,
Azt, amit igazán szerettem volna, és igazán akartam:
ÉLNI!
Ha elmúlt, sosem bántam,
Ha fájt, hát fájlaltam.
Ha kínzott egy belső hang,
Én szívemből hallgattam.
Ha arcomat a kín ráncai járták,
Úgy nevettem, hogy meg ne lássák.
Ha éreztem, hogy többé nem lesz már ilyen,
Leültem egy sötét parkban, s szenvedtem.
Ha a tél reménysugarai felcsillantak,
Tudtam, hogy talán utóljára látlak,
Hogy talán utoljára ölellek,
Hogy utoljára csókollak.
Ha fájt, hát elmúlt,
És tényleg nem bántam,
Hogy talán örökre elszalasztottam,
Azt, amit igazán szerettem volna, és igazán akartam:
ÉLNI!
RADNÓTI MIKLÓS
TÉTOVA ÓDA
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő ki álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem hosszu volt a nap,
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszo m én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
1943 május 26
TÉTOVA ÓDA
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő ki álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem hosszu volt a nap,
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszo m én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
1943 május 26
Anna Ahmatova
CINQUE
Autant que toi sans doute, il te sera fidele,
Et constant jusque a la mort.
(Baudelaire)
1
Mint fönn, felhő peremén;
szavaid így idézem elém,
de szavaimra az éj - tanu vagy -
túlragyogta a nappalokat:
földtől elszakadva suhant
két lény csillag-magasan.
Se szégyen, se töredelem,
nem: akkor se, most se, sosem.
De ma ébren hallod, ahogy
hívlak én, aki élő vagyok.
Az ajtót, mely résnyire nyílt,
nincs erőm becsapni megint.
2
Elenyészik a zaj, mely az éteren áthat,
sötétséget színlelt a hajnali ég;
már néma örökre a kinti világ, csak
e két hang szól: az enyém s a tiéd.
Mig a tó felől fúj, s a harang zúg a szívbe,
úgy csillog az éjben, oly könnyű a szó;
indázott egymásba szivárványos ívvel
beszélgetésünk, a felragyogó.
3
Én nem szerettem sohasem,
ha sajnált bárki engem,
s csepp részvéted most úgy viszem,
mintha nap sütne bennem.
Ezért ég, amerre megyek,
hajnalpír, ezért művelek
annyi csodát!
4
Tudod jól, ama keserű napnak
nem zenghetem dicséretét.
Na de útravalót, mit is adjak?
Az árnyam? Azzal mire mégy?
A tűzben rég elemésztett
drámát, dedikálva neked?
Azt a szörnyű újévi képet,
mely a keretből kiléphetett?
Vagy az égő nyírfaparázsnak
alig hallható neszeit?
Hogy a szerelmi históriáknak
nem értünk a végére itt?
5
Nem szívtunk be mákonyos álmokat,
nem tudtuk, mi bűnünk lehet.
Milyen csillagok rendelte kárhozat
uralkodik sorsunk felett?
Milyen rémítő pokloknak üstjeit
kavarta e téli sötét?
Mitől hittük el őrülten reggelig
a hajnalpír igéretét?
CINQUE
Autant que toi sans doute, il te sera fidele,
Et constant jusque a la mort.
(Baudelaire)
1
Mint fönn, felhő peremén;
szavaid így idézem elém,
de szavaimra az éj - tanu vagy -
túlragyogta a nappalokat:
földtől elszakadva suhant
két lény csillag-magasan.
Se szégyen, se töredelem,
nem: akkor se, most se, sosem.
De ma ébren hallod, ahogy
hívlak én, aki élő vagyok.
Az ajtót, mely résnyire nyílt,
nincs erőm becsapni megint.
2
Elenyészik a zaj, mely az éteren áthat,
sötétséget színlelt a hajnali ég;
már néma örökre a kinti világ, csak
e két hang szól: az enyém s a tiéd.
Mig a tó felől fúj, s a harang zúg a szívbe,
úgy csillog az éjben, oly könnyű a szó;
indázott egymásba szivárványos ívvel
beszélgetésünk, a felragyogó.
3
Én nem szerettem sohasem,
ha sajnált bárki engem,
s csepp részvéted most úgy viszem,
mintha nap sütne bennem.
Ezért ég, amerre megyek,
hajnalpír, ezért művelek
annyi csodát!
4
Tudod jól, ama keserű napnak
nem zenghetem dicséretét.
Na de útravalót, mit is adjak?
Az árnyam? Azzal mire mégy?
A tűzben rég elemésztett
drámát, dedikálva neked?
Azt a szörnyű újévi képet,
mely a keretből kiléphetett?
Vagy az égő nyírfaparázsnak
alig hallható neszeit?
Hogy a szerelmi históriáknak
nem értünk a végére itt?
5
Nem szívtunk be mákonyos álmokat,
nem tudtuk, mi bűnünk lehet.
Milyen csillagok rendelte kárhozat
uralkodik sorsunk felett?
Milyen rémítő pokloknak üstjeit
kavarta e téli sötét?
Mitől hittük el őrülten reggelig
a hajnalpír igéretét?
Szabédi László
Álmoddal mértél
Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem akarom látni az inkvizítort,
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már a könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél: én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezed magad.
Nem bíztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestül, egészen el.
Ne mérj álmaidhoz kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész:
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpébbnek ítélsz.
Láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít...
Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítani
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat,
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.
Álmoddal mértél
Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem akarom látni az inkvizítort,
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már a könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél: én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezed magad.
Nem bíztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestül, egészen el.
Ne mérj álmaidhoz kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész:
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpébbnek ítélsz.
Láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít...
Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítani
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat,
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.
JÓZSEF ATTILA
ESZMÉLET
1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
1933-1934 tele
ESZMÉLET
1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
1933-1934 tele
Radnóti Miklós
Második ecloga
REPÜLŐ
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
s pincébe bú előlem a gyáva Európa ...
no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Irtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürit kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint
a hörgő őrület lecsapnak ujra mind!
Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska -
a többi ... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn újra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...
Irsz rólam?
KÖLTŐ
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.
1941. április 27
Második ecloga
REPÜLŐ
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
s pincébe bú előlem a gyáva Európa ...
no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Irtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürit kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint
a hörgő őrület lecsapnak ujra mind!
Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska -
a többi ... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn újra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...
Irsz rólam?
KÖLTŐ
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.
1941. április 27
Babits Mihály
Zsoltár férfihangra
_Consolatio mystica_
Tudod hogy érted történnek mindenek -- mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki -- ég se zeng -- föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; -- s korok történetét
szerezte meséskönyvedül -- s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.
Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,
szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért
öltöny gyanánt: -- úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!
Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.
(1918. ápr.)
Zsoltár férfihangra
_Consolatio mystica_
Tudod hogy érted történnek mindenek -- mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki -- ég se zeng -- föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; -- s korok történetét
szerezte meséskönyvedül -- s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.
Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,
szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért
öltöny gyanánt: -- úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!
Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.
(1918. ápr.)
L
lilli
Vendég
O chestnut-tree, great-rooted blossomer,
Are you the leaf, the blossom or the bole?
O body swayed to music, O brightening glance,
How can we know the dancer from the dance?
Among School Children
"Ó zenén ringó test tündökletig: / Látjuk-e, Tánc s Táncos - melyik melyik?"
Iskolások között
William Butler Yeats
Are you the leaf, the blossom or the bole?
O body swayed to music, O brightening glance,
How can we know the dancer from the dance?
Among School Children
"Ó zenén ringó test tündökletig: / Látjuk-e, Tánc s Táncos - melyik melyik?"
Iskolások között
William Butler Yeats
Shakespeare: XII. szonett
Számolva az óramondó időt
S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;
S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
S hogy hág kévék ravatalaira
A borzas-ősz szakállú nyári zöld, --
Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;
S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.
Számolva az óramondó időt
S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;
S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
S hogy hág kévék ravatalaira
A borzas-ősz szakállú nyári zöld, --
Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;
S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.
"Ne csak vágyakozzál a gondolataidban valamilyen dolog után, tégy érte valamit. Ha csak a gondolataidban szeretnél sikert elérni, az azt fogja eredményezni, hogy az életed "leragad" az ábrándozás kátyújában, s idővel el veszíted azt a képességeget, hogy a valóság világában is elérd a vágyaid.
A gondolat egy energia, használd úgy, hogy teljesüljön a vágyad.
Ha vágy van a szívedben, de a sziv ajtáját nem nyitod ki, hogyan lépjen be oda az, akire vágysz?
Vágyni és tenni kell, mert különben az egész életed boldogtalanságban fog eltelleni.
Tárd ki szíved ajtaját, hogy előbb kiáramolhasson a szíved vágyakozása, megtalálja azt, akit keresel, s utána ő automatikusan meg fog keresni. Egyszer csak ott áll és azt mondja: itt vagyok.
És akkor sok mindent meg fogsz érteni, mert abban a pillanatban is egy csodának leszel a részese.
Annak a csodának, hogy szóltak Hozzád, de nem emberi hangokkal.
Megértettel mindent, de nem emberi füllel.
Ekkor fogod megérteni: a szív igazi hatalmát és értékeit."
A gondolat egy energia, használd úgy, hogy teljesüljön a vágyad.
Ha vágy van a szívedben, de a sziv ajtáját nem nyitod ki, hogyan lépjen be oda az, akire vágysz?
Vágyni és tenni kell, mert különben az egész életed boldogtalanságban fog eltelleni.
Tárd ki szíved ajtaját, hogy előbb kiáramolhasson a szíved vágyakozása, megtalálja azt, akit keresel, s utána ő automatikusan meg fog keresni. Egyszer csak ott áll és azt mondja: itt vagyok.
És akkor sok mindent meg fogsz érteni, mert abban a pillanatban is egy csodának leszel a részese.
Annak a csodának, hogy szóltak Hozzád, de nem emberi hangokkal.
Megértettel mindent, de nem emberi füllel.
Ekkor fogod megérteni: a szív igazi hatalmát és értékeit."
Charles Baudelaire
A HOLD JÓTÉTEMÉNYEI
A Hold, aki maga a szeszély, benézett az ablakon, míg bölcsődben aludtál, és így szólt magában: "Ez a gyermek tetszik nekem."
És puhán leszállt felhőlépcsején és nesztelenül átlépett az üvegtáblákon. Aztán, hajlékonyan és gyöngéden, mint egy anya, rád borúlt, és arcodra rakta a színeit. Szemed azóta zöld, és rendkívül sápadt az arcod. Ettől a látogatótól nyílt oly különlegesen nagyra a szemed; ő pedig gyöngéden átfogta a torkodat, s azóta folyton sírni szeretnél.
Szikrázó örömében a Hold ezalatt az egész szobát valami foszforeszkáló levegővel, valami csillámló méreggel töltötte be; és ez az eleven fény gondozott, és azt mondta: "Mindig bűvölete alatt maradsz a csókomnak. Szép leszel, ahogyan az nekem tetszik. Szeretni fogod, amit én szeretek, és ami engem szeret: a vizet, a felhőket, a csöndet, az éjszakát; a mérhetetlen és zöld tengert; az alaktalan és sokalakú vizet; a helyet, ahol nem leszel; a férfit, akivel nem ismerkedtél meg; a szörnyeteg virágokat; az illatokat, melyek önkívületbe sodornak; s macskákat, melyek a zongorákon ájulnak, és rekedt és édes hangon nyöszörögnek, akár a nők!
És szeretni fognak az én szerelmeseim, és körűludvarolnak az én udvaroncaim. Királynője leszel a zöldszemű férfiaknak, akiknek torkát szintén átfogtam éjszakai simogatásaim során; királynője leszel azoknak, akik szeretik a tengert, a mérhetetlen, viharzó és zöld tengert, az alaktalan és sokalakú vizet, a helyet, ahol nincsenek, a nőt, akit nem ismernek, a baljós virágokat, melyek egy ismeretlen vallás tömjénfüstölőihez hasonlatosak, az illatokat, melyek megzavarják az akaratot, és a vad és kéjes állatokat, őrületük jelképeit."
És ezért feküszöm most, átkozott, drága, elkényeztetett gyermekem, a lábaidnál, egész lényedben a félelmes Istenségnek, a végzetes keresztanyának, mindazok méregkeverő dajkájának visszfényét keresve, akik holdkórosak.
A HOLD JÓTÉTEMÉNYEI
A Hold, aki maga a szeszély, benézett az ablakon, míg bölcsődben aludtál, és így szólt magában: "Ez a gyermek tetszik nekem."
És puhán leszállt felhőlépcsején és nesztelenül átlépett az üvegtáblákon. Aztán, hajlékonyan és gyöngéden, mint egy anya, rád borúlt, és arcodra rakta a színeit. Szemed azóta zöld, és rendkívül sápadt az arcod. Ettől a látogatótól nyílt oly különlegesen nagyra a szemed; ő pedig gyöngéden átfogta a torkodat, s azóta folyton sírni szeretnél.
Szikrázó örömében a Hold ezalatt az egész szobát valami foszforeszkáló levegővel, valami csillámló méreggel töltötte be; és ez az eleven fény gondozott, és azt mondta: "Mindig bűvölete alatt maradsz a csókomnak. Szép leszel, ahogyan az nekem tetszik. Szeretni fogod, amit én szeretek, és ami engem szeret: a vizet, a felhőket, a csöndet, az éjszakát; a mérhetetlen és zöld tengert; az alaktalan és sokalakú vizet; a helyet, ahol nem leszel; a férfit, akivel nem ismerkedtél meg; a szörnyeteg virágokat; az illatokat, melyek önkívületbe sodornak; s macskákat, melyek a zongorákon ájulnak, és rekedt és édes hangon nyöszörögnek, akár a nők!
És szeretni fognak az én szerelmeseim, és körűludvarolnak az én udvaroncaim. Királynője leszel a zöldszemű férfiaknak, akiknek torkát szintén átfogtam éjszakai simogatásaim során; királynője leszel azoknak, akik szeretik a tengert, a mérhetetlen, viharzó és zöld tengert, az alaktalan és sokalakú vizet, a helyet, ahol nincsenek, a nőt, akit nem ismernek, a baljós virágokat, melyek egy ismeretlen vallás tömjénfüstölőihez hasonlatosak, az illatokat, melyek megzavarják az akaratot, és a vad és kéjes állatokat, őrületük jelképeit."
És ezért feküszöm most, átkozott, drága, elkényeztetett gyermekem, a lábaidnál, egész lényedben a félelmes Istenségnek, a végzetes keresztanyának, mindazok méregkeverő dajkájának visszfényét keresve, akik holdkórosak.
"... Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem , hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon és megtudtam valamit...igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?.....Nem fog fájni?.... Kibírod? Hát igen én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam?
Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán...engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?...Hát azt, hogy nincsen igazi."
"Egy napon felébredtem...és mosolyogtam.Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk.Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló.
Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.
....mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.....azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el."
Márai Sándor
Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán...engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?...Hát azt, hogy nincsen igazi."
"Egy napon felébredtem...és mosolyogtam.Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk.Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló.
Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.
....mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.....azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el."
Márai Sándor
FECSKE CSABA
Túl a hegygerincen
az éjszakába falazva vakon
csillagok csobbanását hallgatom
amint fényt fröccsentve kiszakadnak
közegéből az égi folyamnak
mint bogarakra vadászó halak
hullámok fölé vetik magukat
mintha örvénybe néznék szédülök
magába ránt a mély aztán kilök
tán angyal surran el szárnyverdesés
hangja mindent elnyel egy szemnyi rés
eltűnik bennem végül nyomtalan
már a semmihez szoktatom magam
létem tanulság nélküli mese
nem voltam más csak Isten szennyese
mint tyúk a szemétdombon kapirgál
szívemen a halál mindent kibírtál
Úristen elmúltam ötven éves
a test romokban a lélek kormoz
hírt odaátról a fájdalom hoz
az ember szinte nincs is csak érez
a világ úgy koccan a szívéhez
mint a kavics az ablaküveghez
miként a kín az öröm sebez meg
keserű az ember úgy találja
az élet csak ürügy a halálra
egyre pusztuló testem a börtön
amelyből nincs semmi mód kitörnöm
sínylődök benne életfogytiglan
nem kedvemre van-e hiszen itt van
az a kis mézcsepp mely máshol nincsen
s amit bürökkel vegyített Isten
túljutottam ím a hegygerincen
út már csak lefelé vezet innen
Túl a hegygerincen
az éjszakába falazva vakon
csillagok csobbanását hallgatom
amint fényt fröccsentve kiszakadnak
közegéből az égi folyamnak
mint bogarakra vadászó halak
hullámok fölé vetik magukat
mintha örvénybe néznék szédülök
magába ránt a mély aztán kilök
tán angyal surran el szárnyverdesés
hangja mindent elnyel egy szemnyi rés
eltűnik bennem végül nyomtalan
már a semmihez szoktatom magam
létem tanulság nélküli mese
nem voltam más csak Isten szennyese
mint tyúk a szemétdombon kapirgál
szívemen a halál mindent kibírtál
Úristen elmúltam ötven éves
a test romokban a lélek kormoz
hírt odaátról a fájdalom hoz
az ember szinte nincs is csak érez
a világ úgy koccan a szívéhez
mint a kavics az ablaküveghez
miként a kín az öröm sebez meg
keserű az ember úgy találja
az élet csak ürügy a halálra
egyre pusztuló testem a börtön
amelyből nincs semmi mód kitörnöm
sínylődök benne életfogytiglan
nem kedvemre van-e hiszen itt van
az a kis mézcsepp mely máshol nincsen
s amit bürökkel vegyített Isten
túljutottam ím a hegygerincen
út már csak lefelé vezet innen
Reményik Sándor
A FENYŐK ÁLMA
A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.
Azután futásnak erednek,
Vagy halkan suhannak odább,
Mint foghatatlan, lenge holmi,
Testetlen, fátylas délibáb.
Az álmok sorsa: eloszolni.
Néha úgy szállnak, fehér csipkeként,
Hogy alig-alig fedik el a fényt.
Ezek a boldog álmok.
Aki ily álmot látott,
Annak a fának hálálkodni kell.
És hogyan hálálkodik a fenyő?
Hogy ezerszeres illatot lehel.
S néha jönnek gomolygón, nehezen,
Szurony sem szaggatja meg odafenn,
Csak néha üti át
Egy órjás dárdáját a fellegen.
Ezek a gonosz álmok.
Aki ily álmot látott,
Reccsenve jajdul, álmában kiált,
Lát fekete vért és piros halált.
De lassan elszáll jó és gonosz álom,
Valahol virrad már a láthatáron,
Oszlik a köd,
A pára már kevés.
Aranyderüvel messze valahol
A kék ég jő: az örök ébredés.
A FENYŐK ÁLMA
A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.
Azután futásnak erednek,
Vagy halkan suhannak odább,
Mint foghatatlan, lenge holmi,
Testetlen, fátylas délibáb.
Az álmok sorsa: eloszolni.
Néha úgy szállnak, fehér csipkeként,
Hogy alig-alig fedik el a fényt.
Ezek a boldog álmok.
Aki ily álmot látott,
Annak a fának hálálkodni kell.
És hogyan hálálkodik a fenyő?
Hogy ezerszeres illatot lehel.
S néha jönnek gomolygón, nehezen,
Szurony sem szaggatja meg odafenn,
Csak néha üti át
Egy órjás dárdáját a fellegen.
Ezek a gonosz álmok.
Aki ily álmot látott,
Reccsenve jajdul, álmában kiált,
Lát fekete vért és piros halált.
De lassan elszáll jó és gonosz álom,
Valahol virrad már a láthatáron,
Oszlik a köd,
A pára már kevés.
Aranyderüvel messze valahol
A kék ég jő: az örök ébredés.
Francois Villon: Ellentétek
DES CONTRAIRES
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánal vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszuság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körűl sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó
éjszakát;
Várom, senkitől örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
Ajánlás
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet
Mert befogad s kitaszít a világ.
DES CONTRAIRES
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánal vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszuság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körűl sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó
éjszakát;
Várom, senkitől örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
Ajánlás
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet
Mert befogad s kitaszít a világ.
