Versek

Nóra-Flóra témája a 'Irodalom' fórumban , 2007 Szeptember 9.

  1. T. Vendel

    T. Vendel Állandó Tag

    Sz. Gábor: Leszünk mi

    Leszünk mi szélvihar
    A rothadó csendben
    Szikrázó napsütés
    A rút fellegekben
    Leszünk ház, menedék
    Hideg téli fagyban
    Vizet adó kút
    Hőség sivatagban
    Leszünk fogadott pásztor
    Ha a nyáj végleg szerte széled
    Hajnal kürtszó hangja
    Annak, ki nem ébred
    Leszünk újra lámpás
    Csillagtalan éjben
    Irányt jelző őrdomb
    Puszta messzeségben
    És ha indulnunk kell
    Foltozzuk hát újra
    Lelkeink köpenyét
    A legnehezebb útra
    Leszünk világnak
    Fordító kereke
    Atya, Fiú, Szentlélek
    Égi szűz serege
     
  2. kekerecsesedike

    kekerecsesedike Állandó Tag

    Robert Lowell

    Utolsó délutánom Devereux Winslow bácsikámnál

    I
    „Nem megyek, Itt maradok Nagyapával!"
    Így fröcsköltem hideg vizet
    Apa és Anya szódás-martini
    álmaira a vasárnapi vacsoránál.
    ... Fontainebleau, Mattapoisett, Puget Sound...
    Egy hely sem számított a Nagyapám
    birtokán töltött nyár után.
    A farm gyémánthegyű, szomjas és normandiai
    nyárfáinak sora
    Nagyanya rózsakertjéből vonult ki
    a szűz fenyő, a cserje s az örökké
    cserkésző ösvények borzongó őrhelyére.

    1922 egyik délutánján
    a kőverandán ülve néztem át
    a napellenző szénzuhatagként fekete magvú vásznán.
    Tikkitak, tikkitak,
    Edward-kori, kakukkos óránkon az idő kattogva haladt
    a faragott trófeák gyűrűjében.
    A domb alján melegágyat cementezett a bérlő.
    Egyik kezem egy fekete földkupacon
    hűsölt, a másik egy kupacnyi mészen
    melegedett. Egész környezetem
    Nagyapám keze munkájára vallott:

    a Szabadság Harangja ezüstbánya amatőrfotói,
    a Stukkert am Neckar-i gimnáziumé;
    szivarszín gerendák; piritrögök;
    rejtelmes nyirkot izzadó, hangyahúgytól dagadt,
    nyolcszögű vörös cserepek;
    egy Sziklás Hegység heverő,
    lábai sellakkal bevont facsemeték.
    Egy pasztellszínű Huckleberry Finn
    cirokszál-bottal horgászott serényen
    a malomkőből kivájt medence vizében.
    A díszlet, akár Nagyapám,
    férfias és lakályos,
    hatalmaskodó és aránytalan volt.

    Mi voltál, napraforgó? Váll-magasan habzó úritök?
    Lement a nap, Sadie és Nellie
    jegelt teával teli korsót,
    narancsot, citromot, mentát és borsmentát hozott
    s egy köcsög kevertet Nagypapa-módra,
    amit fele-fele arányban ő maga kevert habosra
    házilag kifőzött szárcsagyökérrel bolondítva el a sört.
    A farm, melyet Char-de-sa néven említett
    a Társasági Rangsor,
    Nagyapám gyermekeiről kapta nevét:
    Charlotte-ról, Devereux-ről és Sarah-ról.
    Senkit sem láttam ott meghalni életemben.
    Csak Cindert, skót kölyökkutyánkat
    mérgezték meg a fölhabzsolt varangyok.
    Ültömben földet és meszet kevertem.

    II
    Öt és fél éves voltam.
    Gyöngyszürke és rövid egyennadrágomat
    három perce viseltem.
    Szememben a tökély a próbabábuk olimposzi póza volt
    Rogers Peet fiúruha-üzletének múlhatatlan
    őszi kirakatában,
    mely Bostonban az Államház alatt
    terpeszkedett. Szökőkútpermettől ragyás
    arcom tükrözte a medence.
    Kitömött tukánnak, még csőröm is volt:
    borvirágos szivárvány.

    III
    Fönn a magasban,
    a napnyugta bágyatag bíborába öltözött
    biliárdszoba tóra nyíló ablaka mögött
    Nagyanyám nénje, Sára néni
    a Sámson és Delilát gyakorolva
    a billentyűket döngette a néma-zongorán,
    mely csipkefátylasan úgy festett, akár egy pipereasztal,
    s bár harmonikaszerű volt, de hangtalan.
    Valamikor azért került a házba,
    hogy Nagyanya idegeit kímélje,
    mert ő botfülű volt és fürge, mint a tücskök,
    minduntalan egy negyedikre vágyott a "licithez"
    és szomjas szemmel méregette Sára nénit,
    ha az főnixként kelve ki az ágyból
    föltámadt a kínos falatok s a Tauchnitz Klasszikusok
    porából.

    Négy évvel korábban,
    húszévesen, gesztenyebarnán,
    a káprázatos szöcskeszökdelés a hangokon!
    A családi legenda szerint Sára néni
    egyszer fölhúzta archaikusan athéni orrát
    és kidobott egy Astort.
    Minden délelőtt gyakorolt a nagy hangversenyzongorán
    a Városi Zeneteremben,
    mely holtan tátongott a nyári uborkaszezonban –
    csupasz görög szobrai bíborba takarva,
    akár a Nagyhéten a szentek...
    A koncerten a néni nem jelent meg.

    IV
    Tiszta körmömmel kaparásztam a kék színű horgonyt
    fővitorla-fehérre mosott matrózblúzomon.
    A világnak milyen csodáját áhítottam?
    ... Egy sás közt legelésző vitorlavászon-lovat...
    A szöszös nyugati szelet, hogy blúzomat dagasztva
    szárnyaljon velem
    és sarkantyút vágjon a vízbe...
    Apró zafír volt a három tavacska: Quittacus, Snippituit
    s Assawompset, közéjük ékelődött a „Sziget",
    hol Nagybátyám kacsalesen
    füstfellegek záróködében lebegett.
    A kétcsövű vadászpuskák úgy meredeztek,
    mint miniatűr feszítővasak.
    Az egy szál evezős az álcázott kajakban
    a csalikkal hamiskodott...

    A vizek gyűrűjébe épített kabinnak
    már bedeszkázták néhány ablakát.
    Devereux bácsi télre bezárta a tábort.
    Mintha egy „eljegyzési fényképhez" ülne éppen
    modellt,
    úgy feszített szilárdan
    a kanadai önkéntes tisztek háborús uniformisában.
    Az ajtónyílás fénye megrostálta diákmázolmányait,
    melyeket összevissza szögezett a nyers pallófalakra.
    Egy pólószárban deli görögdinnye, Punch úr
    címkés üvegből skót whiskyt nyakalt.

    Vörös, fehér és kék tógájában La Belle France
    épp elfogadta „pártfogója” karját,
    amit feléje nyújtott az együgyű és malacképű VII. Edward.
    A háború előtti operettek szépei:
    libanyakkal, cikornyás kézjeggyel, ékesen a szépségtapasztól,
    és csigás hajuk akár a kakastoll.
    Legszebben néhány zsávoly-skótszoknyás, harcias ifjú mutatott
    szorongatott helyzetben a szavannán -
    ők majdnem életnagyságban voltak élvezhetők...

    Nagybátyámat huszonkilenc évesen tették le a földbe.
    "Úgy viselkedtek, mint a gyerekek"
    dohogott Nagyapám,
    mikor Bácsikám s Nénikém három gyereklányt hátrahagyva
    elhajózott Európába kései nászutasnak.
    Rémülten összébb kuporodtam.
    Nekem egy porcikám sem volt gyerek –
    láthatatlan és látva-látó,
    Nero Aranyházában Agrippina voltam...
    A fehér méredzkedő-ajtó közelében ültem,
    melyen Nagyapa jelölgette bácsikám növekedését.
    1911-ben, hat láb magasan a ceruza megállt.
    Devereux bácsikám ott állt mögöttem,
    miközben én a kőlapokon kuporogva
    piszkáltam matrózblúzom horgonyát.
    Kikefélkedve ragyogott, mint Bayard, a hátaslovunk.
    Az arca halovány volt.
    A kék kabát s a krémszínű nadrág
    metszőbb s egyenesebb.
    Kék-szajkó-farktolla kabáthoz
    nadrágja: palack nyakában a tejszín.
    Ő maga élénk, akkurátus,
    mint egy ruhásszekrényben lakó mézeskalács-ember.
    Gyógyíthatatlan Hodgkin-kórja vitte el...
    Egyik kezem meleg volt, hűs a másik
    a föld- meg a mészkupacon,

    egy fekete halmon meg egy fehéren...
    Jöjj, tél,
    Devereux bácsikám beleolvadna egy színedbe!

    Orbán Ottó fordítása
     
  3. kekerecsesedike

    kekerecsesedike Állandó Tag

    A. E. Housman

    Vadgesztenye fáklyáit oltja...


    Vadgesztenye fáklyáit oltja, tombol
    a szél, cserjék virágával rohan,
    ajtó dördül, s ablak vakúi vihartól.
    Kancsót, fiú: májusnak vége van.

    Egy elrontott tavasszal kevesebb,
    egy évszakkal fogyott a készletünk.
    Jövő május szép is, rút is lehet,
    de már huszonnégy évesek leszünk.

    Nem mi vagyunk elsők, ez bizonyosság,
    akik kocsmában, míg vihar futott
    reményükkel az űrbe: káromolták
    a kegyetlent, ki létet alkotott.

    Óriás gazság, vágyaink tüzén
    elítélt lelkünket perzselni le
    s rontani vígságunk, míg te meg én
    vergődünk bolond-úton sír fele.

    Gazság bizony; hát kancsót ragadok.
    Nem szült királlyá minket a szülénk;
    osztályrészünk emberi állapot,
    a holdat vágyjuk, s több se lesz miénk.

    Ma mennydörgés felhője itt kereng,
    holnap már messzi paranccsal bolyong;
    a hús más csonton fáj, mely nem mienk,
    és a lélek más mellekben busong.

    Gőgös porunk baja nem szünetel
    és meg nem szűnhet, mert hona örök.
    Elbírjuk, és ha így van, bírni kell.
    Eget végy vállra, és idd ki söröd.

    Weöres Sándor fordítása
     
  4. bíborszél

    bíborszél Állandó Tag

    Mi és a virágok.

    [​IMG]


    Pilinszky János:Mi és a virágok..


    Mert hűségesek mindhalálig,
    isteniek egyedül a virágok,
    egyszóval a növényi lét,
    velünk szemben, kik jövünk és megyünk.

    Világunk száraz keresztjére
    gyönyörű dísznek elhelyezve,
    tépett füzérként fölszegezve,
    mi elkallódunk,ők hazatalálnak.
     
    Fikocska kedveli ezt.
  5. bobekovics

    bobekovics Új tag

    Apokrif - Pilinszky János
    1

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.

    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:

    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?

    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.

    Így indulok Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

    2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserü léptekért.

    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    Levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!

    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra -

    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.

    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.

    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam.
    Iszonyu terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.

    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

    3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és keritésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.

    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.

    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.
     
    bíborszél kedveli ezt.
  6. bíborszél

    bíborszél Állandó Tag

    Pilinszky:

    [​IMG]


    Pilinszky János:

    Boldogtalan a pillanat, mikor
    fölfedezi az árva önmagát,
    s arra gondol, hogy másnak is
    fontos lehet e kéz, e görbeség,
    s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.
     
  7. kekerecsesedike

    kekerecsesedike Állandó Tag

    Ingeborg Bachmann - Egyfajta veszteség

    Közösen használtunk: évszakot, könyveket meg egy
    zenét.
    Kulcsokat, csészéket, kenyeres kosarat, kendőt és
    egy ágyat.
    Szóból-gesztusból hozományt: hoztuk, használtuk,
    koptattuk.
    Házirendre ügyeltünk. Mondtuk. Tettük. Kezet is
    fogtunk.

    Szerelmes lettem: télbe, egy bécsi szeptettbe és a
    nyárba.
    Térképbe, hegyi fészekbe, fövenybe és egy ágyba.
    Dátumokból hóbortot űztem, ígéret nékem:
    visszavonhatatlan,
    istenítettem egy Valamit, és jámbor voltam egy
    Semmi

    (- összegyűrt újság, kihűlt hamu, jegyzetcédula)
    láttán,
    vallásban rettenthetetlen, mert ez az ágy volt az
    egyház.
    Tengerre láttunk, ebből folyt végenincs festészetem.
    A népeket, szomszédainkat erkélyünkről
    köszönthettem.
    Kandalló meghitt tüzénél színültig fénylett hajam.
    Ajtónknál csöngettek, nékem az örömre volt riadó.

    Nem téged, hanem a világot
    vesztettem el.


    Adamik Lajos ford.
     
  8. bíborszél

    bíborszél Állandó Tag

    Ház a hóban.

    Anna Ahmatova:

    HÁZ A HÓBAN

    Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
    nem tudunk elszakadni még.
    Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
    Sötétedik az esti ég.

    Hallgatunk, templomba betérve,
    keresztelőt, nászéneket.
    És nem nézünk egymás szemébe...
    Velünk minden másképp esett.

    Aztán a havas temető vonz.
    Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
    Egy házikót a hóba rajzolsz. -
    Abban mindig együtt leszünk.
     
  9. kekerecsesedike

    kekerecsesedike Állandó Tag

    Gerard Manley Hopkins - Felix Randal

    Felix Randal, a kovács: halott, nincs mit vele tehessek,
    ki figyeltem e formás férfit, e csupacsont-keménykötésűt,
    aki patkolt, patkolt, mígnem esze elkószált s a fölgyűlt
    bajai – valami négy iszonyú baj – húsává válva, összevesztek.

    Megtörte a kór. Káromkodott idegesen, de a kenetnek
    nyugtatta ereje; noha hónapok óta égi ihletésűbb
    volt már szíve, hogy az édes áldozatot, végső menedékünk,
    átnyújtottam neki. – Uram, a vétke legyen akármi: mentsd meg!

    Mind kedvesebb – ha nézzük –, aki beteg, s vele szívünk finomabb.
    Szám mondta vigaszodat, kezem érte szemed, hol könny fakadt,
    könnyed, mi szívemen ért, te szegény Felix, te pára, te gyermek.

    Be nem sejtetted ezt dicsekvőbb éveid alatt,
    mikor álltad erőben a fekete műhelyt, körül az egyívásuak,
    s a villogó vasat a szürkeszínű kopogó patára verted.

    Tellér Gyula fordítása
     
    Acapulco kedveli ezt.
  10. bíborszél

    bíborszél Állandó Tag

    Fövényi Sándor: Az én Dunám...

    Nekem nem voltak híres útjaim,
    a rakpart kopott köve sem jutott.
    Rangom harang az ártér ágain,
    hol sorsom mint konok homok futott.

    Bámulom a túloldali fákat,
    átdöfi dárdáit rajtuk az alkony.
    Vörös cipellőn átosonó bánat,
    arany ruháján ülök itt a parton.

    Enyhe szél libben, épp csak vizet csókol
    sok apró fodor, és surranó szenny.
    Végre a felszín mentes minden szótól,
    vad smaragd kacajjal a mély üzen.

    *********

    Ti költők, egyszer mind eljöttök hozzám,
    ki bánatát, ki bűnét veti belém.
    Vallattok, meséljek ősöket, Hazát,
    ám gőgötök legyőzni hiú remény.

    Van ki mellét tépi: ősmagyar vagyok,
    s szemével kérdez, ám szíve üres.
    Ódákat ír, mint a régi nagyok,
    lám telik a papír, mert a kéz ügyes.

    S mintha felúszott volna a tenger,
    sós lett a víz, szegény folyó zokog.
    Örvény nyílt előttem, puska kelepel,
    íj hussan, átlőtt torkok, hosszú sóhajok.

    Íme a múltatok ember, nem kell
    ide százezer év, pár évtized is sok.
    Míg kezeteken félszáraz vért vedel,
    talmi tűz, s tébolyult izmusok.

    Kérdezd hát mi a titkom, én felelém:
    semmi. Folyó voltam, s folyó vagyok.
    Te ember, hát próbálj meg emberré lenni,
    s visszavárlak: ha meg nem halok.
     
    kekerecsesedike kedveli ezt.
  11. kekerecsesedike

    kekerecsesedike Állandó Tag

    Wystan Hugh Auden - A mészkő dicsérete

    Ha ingatag létünkre folyton visszavágyunk,
    és épp e tájhoz, a főok az,
    hogy anyaga oldódik a vízben. Lejtői, lám, gömbölyűek.
    kakukkfűvel illatoznak felületei,
    belül titkos járatok garmadái; hallgasd! mindenünnen
    forrás buggyan ki csobogva,
    saját halastavat táplál, saját szurdokot farag
    pillangók-gyíkok pihenőhelyéül;
    figyeld meg: rövidek itt a távok, s a helyek adottak:
    itt minden az Anyára vall, s egyben
    pompás e háttér a léha Fiúnak is, aki úgy
    sütkérezik a kövön, hogy bizton érzi,
    hibái ellenére is szeretik, s bűverejének egyszerű
    kiterjesztésével cselekszik.
    A megkopott kőzettől a dombtetők templomáig,
    kibuvó csermelytől hivalkodó
    szökőkutakig, vad szőlőskertektől parkokig
    leleményes, de kurta az út, akár
    a gyermek igyekezete, hogy tetszve-visszatetszve
    több figyelmet kapjon testvéreinél.

    Vagy nézd el vetélytársak két-háromfős rajait
    fel s le meredek hegycsapásokon:
    sokszor karöltve járnak, de hál isten, sohasem ütemre:
    hallgasd déli verőn hosszas vitáikat:
    a főtér árnyas szögén: túl jól ismerik
    egymást ahhoz, hogy titkolózzanak,
    s nem ismernek istent, mely erkölcsi vétekért haragudna,
    vagy egy furfangos imára
    ne békülne meg: mert megszokták, hogy a kő felel,
    nem kell hajlonganiuk holmi kráter
    kiszámíthatatlanul felizzó haragja előtt;
    a völgyek szüksége szabja
    természetüket: minden tapintható vagy járásnyira van,
    szemük nem kémleli hát a végtelent
    nomád fésűk rései közt; s szerencséjükre
    lábuk nem tapod a dzsungel gombáján-
    rovarán, nem ismerik szörnyeit sem, melyekhez, így
    hitetjük el magunkkal, nem fűz rokonság.
    Így hát, ha egyikük rossz útra tér, megfoghatók
    maradnak indítékai: nemi lezüllés,
    ékszerhamisítás vagy egy szép tenor hang megrontása
    a kasszasikerért bármelyikünkkel megeshet,
    csak legjobbjainkkal s a söpredékkel soha...
    Gondolom, ezért
    nincs itt maradása legjobbjainknak s a söpredéknek,
    ezért hatolnak szertelen talajokra, hol meghitt a szépség,
    nem oly nyilvános a fény, s az élet
    több őrültek gyülekezeténél. „Jer! – kiált a gránit.
    Humorod kitérő, leggyengédebb csókod is
    esetleges, a halál örök." (Leendő szentek sóhajtva
    állnak odébb.) „Jer! – dorombol agyag és kavics.
    Tágas síkjainkon hadak gyakorlatoznak, folyók várnak
    a gátra, rabszolgák építik
    grandiózus síremlékedet: akár a föld, oly lágy az ember,
    szelídítsd meg." (Caesarok távoznak,
    bevágva az ajtót.) Az igazán vakmerőket egy ősibb,
    hűsebb hang, az óceáni suttogás vonzza:
    „Én vagyok a magány, nem kérek, nem ígérek: így teszlek
    szabaddá. Nem terem nálam szerelem,
    csak sóvárgás, minden válfajában szomorú."

    Igazat, kedves, igazat szóltak a hangok,
    s szólnak ma is: e föld keserűbb, mint hinnéd,
    békéje sem ősi nyugalom, végleg
    nincs itt elintézve semmi: vesztegel, roskadozik
    e táj, alagút köti a nyüzsgő
    nagyvilághoz. De csakugyan szánalmas-e?
    Nem egészen: önmaga megtagadásával
    is ellátja világi feladatát: kétségbe vonja
    a tekintélyt, s jogaink
    körét megzavarja. A költő (főérdeme,
    hogy őszintén napnak hív napot,
    s Rejtélynek hívja lelkét) zavarba jön, a márvány-
    szobor oly nyilvánvalóan cáfolja meg
    anti-mitologikus mítoszát; s mikor utcagyerekek
    az árkádok alatt eleven ajánlatokkal
    üldözik a tudóst, csupán szemére hányják, hogy a valóság
    elvont aspektusaival törődik: engem is ér vád,
    már amit s amennyit tudtok felőlem. Időt, ne akadjunk fenn,
    ne maradjunk le, kegyelmet! Legyünk
    hasonlók az ismételhető vadakhoz, vízhez-kőhöz,
    mely kiszámítható, ez a mi
    liturgiánk, és legjobb vigaszunk a zene, mely bárhol
    felhangozhat, láthatatlan,
    és nincs szaga. Egyben nem tévedünk: a halált
    ténynek tekintjük. De ha bocsánatosak
    bűneink, ha feltámadhatunk halottainkból, az anyag
    átalakulhat szeplőtlen atlétákká,
    gesztikuláló szökőkúttá, mely csakis örömet szolgál,
    mindez még valamit bizonyít:
    a boldogok nem bánják, milyen szögből nézik őket,
    nincs rejtenivalójuk. Kedves, egyikről se
    tudok semmit, de ha elképzelem a tökéletes szerelmet
    vagy a jövendőt, föld alatti folyók
    moraját hallom, s mészkőtájat látnak szemeim.

    Hernádi Miklós fordítása
     
  12. Acapulco

    Acapulco Állandó Tag

    Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan

    Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan



    A szíved majdnem megszakad,
    szólnál, de szavad elakad,
    szólnál, de görcs és fájdalom
    fuldoklik föl a torkodon,

    oly mélyről, mintha lelkedet,
    a recsegő idegeket
    húzná magával, úgy sajog
    szád felé néma sóhajod.

    S egyszerre oly gyönge leszel,
    hogy szárnyas szédülés ölel,
    fogaid közül valami
    sírás, valami állati

    nyöszörgés kínlódik elő
    s azt hiszed: a következő
    pillanat mindent, ami él,
    elfúj, mint pókhálót a szél.
     
    szmájli és kekerecsesedike kedveli ezt.
  13. kekerecsesedike

    kekerecsesedike Állandó Tag

    Geoffrey Hill - Himnuszok Merciából

    (Részletek)


    I
    Örök magyalsövény és repedt mészkő királya; az M5-ös hűbérura;
    a hírneves csatorna és boltív építésze, s Tamworth fellegváráé,
    valamint a nyári remetelaké a Szentkeresztnél; a Walesi
    Híd s a Vashíd gvárdiánja; kívánatos új birtokoknak ügynöke;
    sómester; pénzváltó; eskü alatti vallomások biztosa: martirológus:
    Nagy Károly barátja.

    „Szép volt" szólt Offa, „Énekeld el elölről!"


    VI
    Borzak s varjak voltak Mercia hercegei. Szabadságuknak rabja,
    én, csak ástam s gyűjtögettem. Sziklán gyümölcsfa termett.
    Hűvös homokkő csészéjéből ittam.
    „Fiú, ki nyűg a házban, fivérek közt magányos.” De én, fivér
    híján, távolságom növeltem; foghatatlan. játékok birtokoltak.
    Gyertyán viaszcsepp görcsei, az almaág, a ragacsos fagyöngy.
    „Nézz!" mondták, s ujra „Nézz!". De én lassan futottam; a
    látkép hátrafolyt, vissza, ahonnan eredt.

    Az udvaron, az öltözőben sebeikkel hivalkodtak a kölykök;
    térdek, bokák varral kivarrva.


    VIII
    Az őrültek rablók. Szembeszegülni velünk nem átallnak manap-
    ság. Új eretnekség szele rázza a béna lelkeket. Elég legyen! Mert
    Mercia királya én vagyok, mérget vehetsz rá!

    Éjféli telefonhívások s névtelen levelek jelezte ármányos terveiket
    csírájukban fojtottam el.

    Ma felfedem kilétük; holnapra új törvényt hozok. Ennek az
    ügynek szentelem ma ébredésem.


    X
    Szerette ezt az asztalt; az ébennel berakott barnatölgyet, a válo-
    gatott tollakat, arany- és fémpecséteket, saját nevével.

    Itt vizsgálta ki mindig a nép panaszát; itt írta alá az ítéleteket; itt
    bocsátotta meg ellenfele halálhörgéseit; a Történelem múzsáival
    eszmét itt cserélt.

    A bűnbánattal mi tegyünk, mondd, hogy lelkünknek javára
    váljék? Mondj el mindent Maminak, szívem, az Isten is megáld.
    Napfényben imbolygott, álmok között. Megkóstolta a kicsi
    körtét. Bekente az ujját macskagyökérrel, hogy Szurka cicája
    lenyalja. Halkan sírdogált a latin nyelvtan fölött.


    XIII
    Csavard fel a lámpát, hozd a nagyítót! E ritka érmeket vond
    egyenként a fénybe! Önnön ragyogásával övezve, szikáran,
    csontosan, Anglia kútjából a királyi fő kibukkan. Távol tengeri
    csillag- és langusztalakta vízalatti királyságától, távol a rúnakő-
    provinciáktól. „Totius Anglorum Patriae", fürtösen, kortalan,
    uralma önuralmának tanúja, mely egy legenda vánkosán pihen.


    XXIII
    Álmokban, falikárpitokon gyülekeztek, ahogy a parancs szólt,
    s e Hold alatti földre a transzcendencia ismét belépett. „Opus
    Anglicanum", tű betűzte ki szigorú rejtélyüket: ezüstös erezet,
    arany levél, szőlőindák spirálja, fondor fonál mesterműve.

    Bevánszorogtak a sötétből, csizmájukról a mész- és sárfoltokat
    letörölték. Szalonnát falatoztak: Biztos, olajos fénytől híztak
    a lámpák.


    XXVIII
    Nemzedékek processziója; települések tettei; mind jól akarnak
    házasodni; gyógyforrásokba fektetni a pénzt van eszük.
    Gyermekeink s gyermekeink gyermekei, ó, én tanítóim!

    Egykori hódítás nyomai. Finom vasrácsozat rozsdásodik
    a tüskebokorban. Tüzhelykövek, elhamvadt altatódalok.
    Elsüllyedt zaj visszhangja, magányos fejszecsapás.

    A lárma elül, mintegy átolvad a lassu esőbe. Magyal legendás
    bokrai; ezüstsötét a rácsos csillogás.


    Rakovszky Zsuzsa
     
  14. bíborszél

    bíborszél Állandó Tag

    Szabálytalan sorok a szerelemről.

    Demjén Otto:Szabálytalan sorok a szerelemről.

    Hagyd hogy a fejed idehúzzam,
    a szerelem nagyon is egyszerű.

    Az arc vagy, aki megfelel nekem.
    Ellentétes vagy rokonképletű.

    A szem vagy, aki hálásan ragyog.
    A mell, ami süllyed, emelkedik.

    A bőr, amit megsímogatni jó lesz,
    akkor is, ha majd már ráncosodik.

    A kéz vagy, amely fogja életem
    s följajduló gyönyöröket okoz.

    Nyakszirtemig megrázó remegés,
    mindig új ízzel párás pórusok.

    A szív vagy, aki befogadni képes
    és megérti a gyöngeséget is.

    Az ész, akit az ígéret lebír,
    de máskülönben meg nem alkuszik.

    Akivel egy késpengeélen
    megalszom, mert helyet szorít nekem.

    Aki vaskemény, aki könnyű,
    aki formál, aki játszik velem.

    Aki a földet szelíddé teszed
    s tündöklővé az igazságot.

    Hagyd hogy a fejed idehúzzam,
    amíg a többit kitalálod.
     
  15. kekerecsesedike

    kekerecsesedike Állandó Tag

    William Dunbar (kb. 1460-1520) – skót költő

    London város tiszteletére

    London, szívemből hadd dicsérjelek!
    Te városok királya, gáncstalan,
    hadd zengjem pompás, gazdag híredet,
    kinek oly sok bárója, lordja van -
    sok bájos hölgy él rajtad boldogan,
    sok híres pap rója utcáidat -
    kalmárjaidon csillog az arany:
    London, a városok virága vagy

    Örvendj, ó, városom, Troia nova -
    kit Új Trójának hívtak hajdanán,
    ó, földkerekség imperátora!
    Szépséggel ékes hercegi leány!
    Nem épült Noé óta még talán
    hívő király alatt szebb s gazdagabb
    város sehol a földnek hajlatán:
    London, a városok virága vagy.

    Te jókedv magva, vígság jáspisa,
    bátorság és erény gránátköve,
    komoly s vidám vagy, mint Trója maga,
    te minden város legszebb szekfüve -
    te városok császári asszonya:
    mily korona ékíti szép hajad!
    Te minden kéjek édes édene:
    London, a városok virága vagy.

    Csodás folyódnál nincsen híresebb:
    vigyázva mossák zöldes habjai
    sok fától árnyas, széles völgyedet -
    s tükrében hattyúk márvány szárnyai
    szállnak – hajók széltörte árnyai
    s vont vitorlájú bárkák ringanak -
    mihez tudnálak hasonlítani?
    London, a városok virága vagy.

    Fehéren ívelő nagy hidakon
    ezer királyi kalmár lót, siet -
    s a nyalka lovagok utcáidon
    arany kabátokban feszítenek.
    Bástyád – mit még Caesar építtetett,
    s erősségére nincsenek szavak -
    még sok dicsőséget szerez neked:
    London, a városok virága vagy.

    Mindig erős falak övezzenek
    s a benned élő nép az bölcs legyen –
    folyód frissítse sok-sok völgyedet;
    s harangjaid zengesd csak szűntelen,
    kalmárjaid tartsd mindig bőviben;
    szép hölgyeid sosem hervadjanak;
    mosoly piruljon minden szűzeden:
    London, a városok virága vagy.

    Királyok híres drága mestere:
    bölcsen tartsd az igazság pallosát!
    Több vagy mint Párizs és Velence — Te,
    kihez hasonlót nem tud a világ.
    Vezércsillagként pillantunk mi rád:
    oly bölcsen állsz a türkiz ég alatt,
    nem lankadó tüzű szép rózsafánk:
    London, a városok virága vagy.

    Végh György fordítása
     
    Sch.E. kedveli ezt.
  16. kekerecsesedike

    kekerecsesedike Állandó Tag

    William Stafford - A bombakisérletek színhelyén

    A déli pusztában egy lihegő gyík
    várta a történelmet, könyöke megfeszült,
    merően figyelt egy útkanyarra,
    mintha ott készülne valami.

    Távolabb nézett annál, ameddig
    ember láthat, fontos drámát
    játszottak – fércemberek – a kőben,
    honnan a következmények füstbe mennek.

    Csak egy kopár vidék volt, és semmi több,
    az ég alatt, az meg rá se rántott.
    A könyök készült a változásra.
    Keményen a pusztaságba markolt a kéz.

    Oláh János fordítása
     
    Sch.E. kedveli ezt.
  17. bíborszél

    bíborszél Állandó Tag

    Gergely Ágnes: Szeretek várni rád

    Eső kering az utcán, s idebent
    a lámpa körül gyűrűzik a csend,
    ahogy ülök és várlak.
    Nincs más világ: magamba búvom el.
    Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
    ilyenkor óriás vagyok,
    aki elég magának,
    lebegek fönn, a csont-palack felett
    és az sem érdekel,
    hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

    Ülök és várlak.
    Mióta várok így?

    Emlékszem, meggyűltek az évek,
    feltornyosult a megvárattatás,
    közben mosoly fürösztgetett, közelség,
    jószó, szívesség és kézfogás,
    lassanként gyanús lettem önmagamnak
    s előrebukván a jövő felé
    (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
    belémfagyott a maradék lehellet
    és meggyűlöltem, akit várni kellett –

    és most eszméletem hideg falára
    kikönyökölve nézek innét,
    s mint az igazi boldogok,
    a tétovázó ifjúságra
    s a lépteidre gondolok.

    Te vagy bennem a bizonyosság,
    az önvédelem és a gőg,
    a különbség, az azonosság,
    a fejtartás mások előtt.
    Ha jössz, a padló is megéled,
    körvonalat kap a világ,
    a tárgyak előrefeszülnek,
    türelmük szétveti az ajtót,
    lebiccenő fejem fölött
    a lámpa lélegző virág,
    jaj, nézd, hogy szeretek,
    szeretek várni rád,

    nézd, én, az egykori csavargó,
    hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
    e mozdulatlan mozdulásban,
    ülök és várlak, várlak –
    állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
    még felmutatlak a világnak.



    Ajtófélfámon jel vagy, 1961
     
  18. Sch.E.

    Sch.E. Állandó Silver Tag

    Robert Burns, Korai még a konty nekem

    KORAI MÉG A KONTY NEKEM
    I'M O'ER YOUNG TO MARRY YET


    Gyöngécske lány vagyok még,
    ijeszt is fű-fa, uram:
    férfi ágyában engem
    a hideg rázna, uram:



    Korai még, korai még,
    korai még a konty nekem,
    korai még... bűn lenne ám,
    ha elcsavarná a fejem.



    Anyám varratta új ruhám,
    templomba mék megáldani,
    ha lefeküdnék, jó uram,
    hová lennének fodrai?



    Régen elmúlt már Mindszent
    hosszú a téli éj, uram;
    hogy én egy ágyban önnel -
    jaj, nem merek, nem én, uram.



    Süvít a szél és lombtalan,
    tar ágakat csupál, uram;
    de hogyha nyáron erre jár,
    idősebb leszek már, uram.



    Kormos István fordította

     
  19. Sch.E.

    Sch.E. Állandó Silver Tag

    Robert Burns, Falusi randevú

    FALUSI RANDEVÚ
    WHA IS THAT AT MY BOWER-DOOR


    Van itt valaki? Ki kopog?
    Én vagyok, mondta Findlay.
    Takarodj, senki sem hivott! -
    Ugyan már, mondta Findlay.
    Lopni indultál? Mit csinálsz?
    Megsúgom, mondta Findlay.
    Valami rosszban sántikálsz. -
    Nem rossz az, mondta Findlay.



    Ha most kinyílna ez a zár -
    Csak nyílna, mondta Findlay.
    Nem alhatnék el újra már. -
    Nem bizony, mondta Findlay.
    Ha benn volnál, szobámban, itt -
    Bár volnék, mondta Findlay.
    Itt rostokolnál hajnalig. -
    Hát hogyne, mondta Findlay.



    Ha itt maradsz ma éjszaka -
    Maradok, mondta Findlay.
    Vigyázz, hogy épen juss haza! -
    Vigyázok, mondta Findlay.
    S bármi essék is idebenn -
    Hadd essék, mondta Findlay.
    Mindhalálig titok legyen! -
    Titok lesz, mondta Findlay.



    Szabó Lőrinc



     
  20. kekerecsesedike

    kekerecsesedike Állandó Tag

    Matthew Arnold (1822-1888) - Shakespeare

    Mások felelnek. Téged kérdhetünk:
    szabad vagy és mosolyogsz csendesen,
    te legfőbb tudás. Mint csúcs odafenn:
    csillagokig ér, nem látja szemünk,
    erős lábával a tengerben áll,
    egek egévé téve lakhelyét,
    míg a halandó csak felhőszegélyt
    lát alapjából és mást nem talál.
    Ki napok s holdak körét ismered,
    s önmagad tanítod s kutatod,
    a földön téged meg nem fejtenek.
    De jobb is így! Mit halhatatlanok
    kibírnak, kínt, minden bajt, bánatot,
    magában rejt győzelmes homlokod.

    Szokolay Károly fordítása
     
    Szokolay Zoltán és Hajna13 kedveli ezt.

Megosztás