Wystan Hugh Auden - A mészkő dicsérete
Ha ingatag létünkre folyton visszavágyunk,
és épp e tájhoz, a főok az,
hogy anyaga oldódik a vízben. Lejtői, lám, gömbölyűek.
kakukkfűvel illatoznak felületei,
belül titkos járatok garmadái; hallgasd! mindenünnen
forrás buggyan ki csobogva,
saját halastavat táplál, saját szurdokot farag
pillangók-gyíkok pihenőhelyéül;
figyeld meg: rövidek itt a távok, s a helyek adottak:
itt minden az Anyára vall, s egyben
pompás e háttér a léha Fiúnak is, aki úgy
sütkérezik a kövön, hogy bizton érzi,
hibái ellenére is szeretik, s bűverejének egyszerű
kiterjesztésével cselekszik.
A megkopott kőzettől a dombtetők templomáig,
kibuvó csermelytől hivalkodó
szökőkutakig, vad szőlőskertektől parkokig
leleményes, de kurta az út, akár
a gyermek igyekezete, hogy tetszve-visszatetszve
több figyelmet kapjon testvéreinél.
Vagy nézd el vetélytársak két-háromfős rajait
fel s le meredek hegycsapásokon:
sokszor karöltve járnak, de hál isten, sohasem ütemre:
hallgasd déli verőn hosszas vitáikat:
a főtér árnyas szögén: túl jól ismerik
egymást ahhoz, hogy titkolózzanak,
s nem ismernek istent, mely erkölcsi vétekért haragudna,
vagy egy furfangos imára
ne békülne meg: mert megszokták, hogy a kő felel,
nem kell hajlonganiuk holmi kráter
kiszámíthatatlanul felizzó haragja előtt;
a völgyek szüksége szabja
természetüket: minden tapintható vagy járásnyira van,
szemük nem kémleli hát a végtelent
nomád fésűk rései közt; s szerencséjükre
lábuk nem tapod a dzsungel gombáján-
rovarán, nem ismerik szörnyeit sem, melyekhez, így
hitetjük el magunkkal, nem fűz rokonság.
Így hát, ha egyikük rossz útra tér, megfoghatók
maradnak indítékai: nemi lezüllés,
ékszerhamisítás vagy egy szép tenor hang megrontása
a kasszasikerért bármelyikünkkel megeshet,
csak legjobbjainkkal s a söpredékkel soha...
Gondolom, ezért
nincs itt maradása legjobbjainknak s a söpredéknek,
ezért hatolnak szertelen talajokra, hol meghitt a szépség,
nem oly nyilvános a fény, s az élet
több őrültek gyülekezeténél. „Jer! – kiált a gránit.
Humorod kitérő, leggyengédebb csókod is
esetleges, a halál örök." (Leendő szentek sóhajtva
állnak odébb.) „Jer! – dorombol agyag és kavics.
Tágas síkjainkon hadak gyakorlatoznak, folyók várnak
a gátra, rabszolgák építik
grandiózus síremlékedet: akár a föld, oly lágy az ember,
szelídítsd meg." (Caesarok távoznak,
bevágva az ajtót.) Az igazán vakmerőket egy ősibb,
hűsebb hang, az óceáni suttogás vonzza:
„Én vagyok a magány, nem kérek, nem ígérek: így teszlek
szabaddá. Nem terem nálam szerelem,
csak sóvárgás, minden válfajában szomorú."
Igazat, kedves, igazat szóltak a hangok,
s szólnak ma is: e föld keserűbb, mint hinnéd,
békéje sem ősi nyugalom, végleg
nincs itt elintézve semmi: vesztegel, roskadozik
e táj, alagút köti a nyüzsgő
nagyvilághoz. De csakugyan szánalmas-e?
Nem egészen: önmaga megtagadásával
is ellátja világi feladatát: kétségbe vonja
a tekintélyt, s jogaink
körét megzavarja. A költő (főérdeme,
hogy őszintén napnak hív napot,
s Rejtélynek hívja lelkét) zavarba jön, a márvány-
szobor oly nyilvánvalóan cáfolja meg
anti-mitologikus mítoszát; s mikor utcagyerekek
az árkádok alatt eleven ajánlatokkal
üldözik a tudóst, csupán szemére hányják, hogy a valóság
elvont aspektusaival törődik: engem is ér vád,
már amit s amennyit tudtok felőlem. Időt, ne akadjunk fenn,
ne maradjunk le, kegyelmet! Legyünk
hasonlók az ismételhető vadakhoz, vízhez-kőhöz,
mely kiszámítható, ez a mi
liturgiánk, és legjobb vigaszunk a zene, mely bárhol
felhangozhat, láthatatlan,
és nincs szaga. Egyben nem tévedünk: a halált
ténynek tekintjük. De ha bocsánatosak
bűneink, ha feltámadhatunk halottainkból, az anyag
átalakulhat szeplőtlen atlétákká,
gesztikuláló szökőkúttá, mely csakis örömet szolgál,
mindez még valamit bizonyít:
a boldogok nem bánják, milyen szögből nézik őket,
nincs rejtenivalójuk. Kedves, egyikről se
tudok semmit, de ha elképzelem a tökéletes szerelmet
vagy a jövendőt, föld alatti folyók
moraját hallom, s mészkőtájat látnak szemeim.
Hernádi Miklós fordítása
