B
bea80
Vendég
Szakad nálunk az eső:úgy gondoltam még itt maradok kicsit.
Azt hogy kitaláltam vagy valóban megtörtént ez a történet:mindenki döntse el maga.
Sötétedni kezdett,a falu lassan elnéptelenedett.Csak elvétve lehetett embereket látni.Egy kis friss levegőre vágytam,sétára,magányra.Jól esett,hogy végre kiszabadulhatok mindennapos teendőim rabságából és egy kicsit rendezhetem a gondolataimat.Szükségem volt rá.Komoly döntés előtt álltam és ehhez ott,akkor minden adott volt.
Fura szokása ez az embereknek,egyedül próbálják megoldani azokat a problémáikat,amiket egy baráttal,egy társsal,vagy egy megfelelő idegennel megtudna beszélni.Sokszor akarunk egyedül meghozni sorsdöntő kérdéseket,életünket megpecsételő dolgokat,pedig azokat soha nem mi döntjük el.
Talán az a pillanat sem jött volna akkor még el.Talán lett volna időm,módom arra,hogy ezen a kérdésen rágódjak,ha nem gyötörne nap mint nap a tudat.Igen,már régóta érlelődött,tudat alatt már kezdtem foglalkozni a témával,de csak mostanra erősödött fel az érzés,hogy meg is kellene tennem.
Nem figyeltem merre megyek.Hosszú idő telt már el,akkor azt hittem már soha többé nem akarom látni,beszélni vele pedig végkép nem.Persze azóta sok minden megváltozott.
Szerettem Őt!!Halálosan,izzó szenvedéllyel.Álmokat,terveket szőttünk együtt.Mégis vége lett.Elment,eldobott:szívemben csak emlékeket és fájó érzéseket hagyott.
Bal nadrág zsebemben egy telefon,benne egy régi szám.Egy régi szám,ami lehet már nem is él és amit még mindig fejből tudok.Mégis,olyan nehéz beütni azokat a számokat,aztán hagyni,hogy történjen aminek történnie kell.Nehezen szánom rá magam.Tudom,hogy ami elmúlt,aminek vége,azt már nem szabad háborgatni.Mégis furdal a kíváncsiság!
Emlékszem azokra a szép időkre amiket együtt töltöttünk,de emlékszem arra a rideg mondatra is,ami után elhatároztam,többé nem beszélek vele.Most mégis erre készülök.A zsebembe nyúlok,abba amelyikben a telefon van.Érzem ahogy az izzadt tenyerem megtapad a zsebemben és csak nagy nehézségek árán tudom előhúzni.Remegő ujjakkal próbálom a billentyűket kezelni.Kiold,telefonkönyv,név...A hívás gomb felett megáll az ujjam.A gyomrom össze szorul,a torkom kiszárad,a pulzusom felszökik.Próbálom a lélegzetem korrigálni,de csak halkítani tudom azt az idegességből fakadó zilálást ami előtör belőlem.Ez így nem megy!A francba!
Tudom:itt belül tudom,hogy meg kell tennem.
Mitől félek?Attól,hogy már nem létezik ez a telefonszám:attól,hogy esetleg más veszi fel?Vagy,hogy nem akar majd beszélni velem,vagy csak attól,hogy nem is emlékszik rám??Vagy nem akar emlékezni rám?!Igen,ezek közül bármelyik jó indok lenne arra,hogy azt mondjam nem hívom fel.Így együtt pedig képesek arra,hogy szorongással töltsenek el.De tudom azt is,ha nem teszem meg most,akkor sokáig fogom még magam kínozni.Sőt tudom azt is,hogy lesznek majd olyanok akik észreveszik ezt rajtam és megkérdezik:
- Valami baj van?
És én válaszolok:
- Nem, nincs semmi!
Igen,biztosan ezt mondanám.Ha eddig nem mondtam el senkinek,ezután miért tenném?Miért beszélnék erről a semmiségről.Erről a nevetséges dilemmáról.Kit érdekelne rajtam kívül?Jól kinevetnének,hogy ilyen hülyeségeken rágom magam,feleslegesen.Nevetséges,hogy napjában többször is beszélek emberekkel,akiket nem is ismerek,akiket sohasem láttam és most még sem tudom megtenni.Miért?Miért?Miért?
Miért ne?
Leülök egy vizes padra.Fák vesznek körül és a csend.Olyan csend amilyen csak egy faluban lehet.Folyamatos,hol halk,hol hangosabb duruzsolása ez a madarak énekének.Nekem ez a nyugalom.Ez tud inspirálni.
Kezemben a telefon,két gombnyomás:telefonszám törölve!!
S,hogy miért döntöttem így??Mert gyáva vagyok.
