Vezess Naplót!

gmj

Állandó Tag
Állandó Tag
Van egy titkunk:2.rész

Elmondta, hogy én vagyok az egyetlen nő, aki valaha igazán felébresztette a szívét, feloldotta a magány hosszú évek alatt épített páncélját, és az érzelmek olyan mélységébe vezette, amit korábban elképzelni sem tudott, és amitől többé soha nem lehet már ugyanaz az ember, aki korábban volt. Pedig nem volt már fiatal fiú.
Szelíd, csendes, békés és fegyelmezett ember volt, aki egész eddigi életét feladatainak szentelte. Hűséges volt és becsületes, szigorú és következetes, de emberséges és kegyes.
Most azonban azt mondta, minden korábbi önmagáról alkotott elképzelését felborítva: velem jön. Akárhova is vigyen minket a sors. Csak kérnem kell. Csak egy szavamba kerül.
Csak egy szóval mondjam, hogy jöjjön: ő jönni fog.
Tekintetében láttam a fájdalmat. A vágyakozást, és közben a keserű reménytelenséget is. Azt, hogy pontosan tudja már a kegyetlen, elviselhetetlen, felfoghatatlan választ, de próbál még hinni, reménykedni, fenntartani a csoda látszatát, ameddig csak lehet, ameddig nem törik össze ez a csoda mindörökre.
És én, mélységes szomorúsággal a lelkemben, de az elkerülhetetlenség bizonyosságával megadtam a választ. Kimondtam, ami évezredek fájdalmát vetítette előre, tudva, hogy ezzel egy csodálatos ember szívét töröm darabokra és taszítom a pokol mélységeibe hosszú-hosszú időre, és azt is pontosan tudva, hogy nem tehetek mást; megadtam neki a választ, ami végleg összetörte számára a Csodát.
Ezt mondtam neki, tudva az elkerülhetetlent: Kérlek, ne gyere velem.
Úgysem tudnálak annyira szeretni, mint amennyire megérdemelnéd.
Többet nem szólt, csak nézett. Szemeiben mélységes kín, de semmi meglepődés, csak a várt rettenet bekövetkeztének fájdalmas nyugtázása. Tekintetében tisztelet és végtelen hűség tükröződött, ott volt benne a néma eskü: az örök szerelem mindenen át kitartó bizonyossága.
Elengedett.
Hátat fordítottam és távoztam.
Azt gondoltam őrizzük a lelkünk mélyén a lehetőséget, s ha úgy kell lennie, egyszer találkozunk, és akkor a lelkem felismeri a lelkedet, s te is meghallod legbelül a lelkem szavát, és a szívünk válaszol majd egymásnak.
S ha hiányzom, hát maradnak az álmok. De ne hidd, hogy csak te fogsz álmodni rólam. Magányos éjjeleimen megjelenik majd nekem szomorú és mély szemeidnek emléke, és arcod tovasuhanó árnya felmelegíti szívemet.
Még egyszer visszanéztem, és láttam utoljára azt a tekintetet, azt az örök időkön át feledhetetlen pillantást, melyet mindig őrizni fogok a lelkem mélyén. Szemeiben tisztelet és erő, tartása büszke és el nem gyengülő, és valahol, egészen mélyen, egy új, most kezdődő érzelem szűrődött át minden önuralmon és méltóságteljes tartáson: a magány és a mély, igazi, a lelken bélyegként nyomot hagyó szomorúság.

Ezt a titkot őrizzük mi évezredek óta egy férfival.


Ez nagyon szép, köszönöm, hogy leírtad! kiss
 
B

bea80

Vendég
Ma csak ennyire telik Tőlem:majd írok ha kimásztam a baci hegyből!!
Nem vagyok túl jól,de még így taknyosan is feltűnt:beszél ez a vers.
Helyettem is!!!!

Búza Kati:Elveszve.

Felemeltem köveket, elhordtam a hegyeket,
Mindent megmozgattam így kerestelek.
Hallgattam az ezer szelet mi fúj,
Köröztem az erdőtüzet, lelked ott búj?
Te vagy a napfény az érett gabonán,
Csengő dallam szabad madár ajkán?

Hallani véltelek a reggeli zsivajban,
Talán láttalak az ezer esti csillagban,
Te vagy a gyémántcsillogás a tavon,
Vagy a lágy őszi eső borongós napon?
Itt vagy-e minden hangban velem,
Vagy csak játszadozik csalfa képzetem?

Addig kerestelek kutattalak e világon,
Míg rájöttem nem téged,magamat nem találom!

 
B

bea80

Vendég


Ó,az én erdőm...Elég nagyképű dolog egy ilyen mesebeli helyet az enyémnek nevezni,de szívemben ott nőnek a sudár fák,rajta csicseregnek a madarak,játszanak a mókusok,benne nyiladoznak a tarka virágok.Jaj,már rég nem jártam arra,utolsó kirándulásom ősszel volt.A fák levelei jóízűen robogtak talpam alatt.A dér csípte csipkebogyó lekvárját kóstolgattam.Üldögéltem,merengve a bordó fákon.Mély levegőt vettem:ilyen illat,sehol máshol,csakis az én erdőmben van.Olyan nyirkos,olyan friss,édes."Hmm..."gondoltam"Itthon vagyok."S az én erdőm,mindig hazavár,szeretettel,langyos idővel,csicsergő madarakkal.Azt hinné az ember,ilyen is csak a mesében van.De nem...A hétvégén újra elmegyek.Álmomban már láttam,ahogy az állatok előjönnek,a virágok kinyílnak,a fák zsengén rügyeznek és a szívemet melegség önti el.Reggel óta,szinte ragyogtam,a sötét szemem is olyan volt,mint a sötét és sűrű erdő,néhol megcsillant,de közel sem volt olyan szép,mint ahova tartottam.Elindultam,fejből tudtam az utat,de mintha eltévedtem volna.Hiszen az erdőm sehol.Visszamentem,s újra megpróbáltam megkeresni.Arra járt egy helybéli idős asszony.
-Csókolom!-köszöntem-Elnézést,nem tudja,merre van az erdő?Mert azt hiszem,eltévedtem.
-Ó,kedveském-válaszolt a néni-Itt volt,jó helyen jársz!Beton lett a helyén,a gyár ide építkezik!Nem hittem a fülemnek.Ezelőtt itt egy csoda volt...nem hagytak mást helyette,csak a betont.Az út mellett a szél zacskókat kergetett,pár eldobott papírt,s nem messze egy gyárat láttam,mely ontotta a füstöt.Kirázott a hideg!Se madárcsicsergés,se mókusok,se rügyező fák,se nyíló virágok.
Bánatomban az út mellett,egy kis padon,szinte összeestem,nem tudtam elhinni,reménykedtem ez csak rémálom.Kisírt szemem rémesen nézett ki,de közel sem olyan borzalmasan,mint ez a rombolás,amit itt műveltek.
Mintha a szívemet betonozták volna le...
:(
 
B

bea80

Vendég
155498.jpg


Ma lementem a postára,ami ugye általában nem szokatlan dolog.
De velem mindig történik valami:miért lett volna a mai nap kivétel.
Azt hiszem már mindenki érzi a jó időt,a tavaszt,a cirógató napsütést!!!:p
Valószínű,hogy ennek oka az,hogy most már az emberek nem lefelé bámulnak,hanem előre.
Ugye,ugye:ismerős???
Bizony elkezdődött a zsongás...Vadászidény van.
Szóval még el sem értem a központig mikor az orrom előtt,bevágódik egy szép fekete,acélos kis autó.
Ablak le,zene bőmből:ahogy az dukál!!
Amin először megakadt a szemem,az a huncut mosoly.
Helyes fiú volt,,bár ez a "Hű de jól nézek ki,borulj a lábam elé"típus Nálam nem igazán vágódik be.
Vagy 5 percig néztem rá értelmes birka szemekkel:de csak nem akart megszólalni..
Talán nem is baj:így nem rontott el semmit.:D
Eluntam a dolgot és ott hagytam:magamban jót mosolyogva!!!
Azt hiszem még sokáig nézett utánam:éreztem.
Kár,hogy nem kértem el a számát:nem mint ha bánnám..
Lesz még ilyenben részem,úgy mint minden évben.
Ez ékes bizonyítéka számomra annak,hogy itt a tavasz..
Vadászidény van ismét!!!:lol::lol::``:
Én meg utálom,ha céltáblává minősítenek a pasik minden tavasszal!!:rolleyes:
Mégis hónapok óta ma nevettem először egy jó ízűt:végre.:ugras::ugras:





 
B

bea80

Vendég

Eddig mindegyik bejegyzést valami fontos mondattal kezdtem el.Most biztos azt várod,hogy valami bölcsességet fogalmazzak meg,valami különlegeset,különleges jelzőkkel illetve.Valami olyasmit,ami megragadja lelked és lerántja a gondolattengerem mélyére.De nem vagyok varázsló,aki idevarázsolja a megfelelő kisugárzást.Csak egy lány vagyok,aki megpróbál elkalauzolni a lelke törékeny színházába.Nem vagyok jó színész,nem tudok egy briliáns darabot eljátszani,de ha engeded,megpróbállak az Angyalúton elrepíteni.Megmutatom a világot az ő teljes valóságában,hogy láthasd,milyen közel is van Meseország márványkapuja,s hogy megérthesd,minden szürke hétköznapban egy szivárvány bújt el.Mert a csoda halkan kopogtat az ajtódon,s ha te nem hegyezed a füled,ne a világot okold,ha a csoda kívül reked.Minden napnak van valami értelme,ha szomorú is vagy,nevetned kell.Emlékezned kell arra,mi minden áll mögötted, nem csak az életedben,hanem az életed előtt is.Hogy mennyi mindenki bukott el,s hogy minden buktató ellenére,feljutottak az Örömhegy tetejére.De csak mert ők is felálltak minden nehéz esés után,s a mosolyukkal kinyitották a vágybazár ajtaját.És neked is így kell tenned, hogy minden napodnak legyen értelme, és tartalma,hogy bearanyozza a szeretet minden napodat.Hogy ne keresd többé az Angyalföldet,s hogy végre meglásd:köztünk élnek a csodalények...:D
 
B

bea80

Vendég
Igen vagy nem??Ma kiderül!!


Hajnali fél háromkor még forgolódtam az ágyban.Sehogy nem jött álom a szememre.Valamin egyfolytában járt az agyam,de már nem emlékszem pontosan,hogy mi is volt az,ami nem hagyott nyugodni.Mikor végre elaludtam,rémálmok gyötörtek.Nem először fordult elő velem,hogy rosszul alszom,most ez mégis más volt.Megviselt.Valaki hiányzott!!!
Három hónap után tegnap ismét bele botlottam a szép barna szempár tulajdonosába.Lassan egy éve hazudom magamnak,hogy már nem érdekel.De megint ez a gyomor görcs,megint a szívdobogás:de olyan erejű,hogy félek már meghallja más is.
És bizony meghallják,mivel ez egy kis közösség:itt nem bújhatok el a város névtelenségébe.Itt figyelnek,mikor,hol,kivel,mit csinálsz éppen.Százszor elátkoztam már a falut ezért..
Egy városban nem ismer senki és ha éppen úgy adódik,hogy egykori szerelmem ott áll velem szemben,megtehetem ha úgy akarom,hogy egyszerűen megsimogatom az arcát.
Itt nem tehetem,pedig már mozdulna a kezem:de ökölbe szorul a tehetetlen dühtől.
S látom indulna,ölelne már Ő is,de nem szabad.A szeme mindent elmondd:mesél Nekem.És édes ajka is amiről most sem tudom levenni a szemem.Csak a gondolatok cikáznak,egy hullámhosszon kettőnkben,,,ez még mindig szerelem.
Letagadni kár lenne:izzik,szikrázik a levegő ha találkozunk.
Számomra is döbbenetes,hogy egykor ez a szép férfi Velem volt,az enyém volt és hagytam elmenni.
Hagytam mert nem éreztem,hogy szeret,mert elbújt a maga kis világába és még Nekem sem engedélyezte a belépést.Pedig,de szerettem volna oda bejutni.
Érezni amit Ő,megérteni mit tart fontosnak és mit nem:és persze a lényeget,hogy vajon tényleg szeret??Soha nem mutatta ki,hogy szeret,most már tudom,hogy erre képtelen.
Mindig úgy kezelt mind valami egyszerű barátot,akinek a napi búját,baját el lehet panaszolni és bármikor lehet sírni a vállán,mert mindig kéznél van.
Én nem ezt akartam és nem így akartam:csak érezni azt,hogy nem egy vagyok a sok közül a listáján.
Most már tudom,nem egy vagyok a sok közül:Én vagyok az-az egy.Számomra is hihetetlen,hogy alig egy éve még fogta a kezem,most meg úgy állunk egymás előtt,mint akik nem értik mi történt.Hát nem is értem mi történt.
Lehet,hogy nem kellett volna elárulnom neki,hogy Ő az igazi,akire vártam és végre megtaláltam..
Beijedhet ettől egy pasi???Nem tartom kizártnak!!!
Pedig olyan jól indult,még emlékszem,hogy is kezdődött.
Mintha csak ma lett volna,még most is nevetek ha eszembe jut.Akkor már pár hónapja ismertük egymást,tulajdonképpen igazi jó barát volt akinek bármit el mertem mondani.
Egy szép napon,úgy a nyár elején nagyon durcás képpel állított be hozzám.Következett az ilyenkor szokásos kérdés:persze,hogy megkérdeztem,mi bántja.
Mire Ő közölte,hogy nem akar a barátom lenni többet,abból van neki éppen elég.Hideg zuhanyként ért,megszólalni is képtelen voltam.Oda jött,megfogta a kezem és azt mondta,hogy Ő valami egész más szeretne lenni mint a barátom.
Soha nem felejtem mekkorát nevettem,még a könnyre is emlékszem ami patakokban folyt az arcomon.
Jól hátba vágtam és még nevetve azt mondtam neki,hogy ne hülyéskedjen már..
Azután már nem volt kedvem nevetni,ahogy pillantásom az arcára esett:halálosan komoly volt.
Elkapta a karom és azt válaszolta:
-Nem,nem értettél meg!!!De így majd talán megfogod!!!
Azt a csókot amit akkor kaptam soha nem felejtem el,pedig az-az 5 perc kiesett az életemből.
Semmire nem emlékszem,csak az érzésre:mint ha repültem volna.
Számomra attól a naptól kezdve nem volt kérdés többé,hogy barátok már nem lehetünk.
A barátság helyére lépett valami újabb,hatalmasabb érzés.
Sodródtunk egy évig ebben az állapotban,aztán vége lett.
Egyszer talán majd erről is írok.
Most csak annyi,hogy iszonyúan hiányzik:még mindig!
Azt hittem majd bele törődöm,jön más és begyógyítja ezt a sebet.Ezt más nem gyógyíthatja:csak az aki okozta.
Rájöttem arra is,számomra pótolhatatlan,Ő egyedi hisz az Én Igazim:senkiben nem találnám meg hiába is keresném.
Próbáltam persze mással,,de ami nem megy,minek erőltessem.
Hmm,,vissza gondolva minderre,nincs még egy olyan pasi aki ennyi marhaságot megcsinált Velem,mint Ő.
Meglett férfi létére olyan bohóc tudott lenni és minden huncutságba benne volt,amit kitaláltam.
Egyszóval páratlan és tökéletes!!!
Én meg elengedtem,pedig nem is akart menni!!
Mekkora marha vagyok!!Újabb tipikus változata vagyok annak,hogy a nők hülyék!!:D
Szóval rosszul aludtam.Megviselt!!!Mert ma változtatni fogok az életemen.Össze szedem magam és felhívom!!!!
Elég volt a gyávaságból,itt az idő:mondom magamban,pedig nagyon ideges vagyok...És ez jó jel,,végre valami érzelem félét is ki tudok magamból csiholni,ennyi idő után.
Újra szép az élet,már látom:de ehhez kell valaki,aki észre veteti Velünk.
Most ennyi,itt a tavasz:örüljön neki mindenki.
Mai mottó:"Merj nagyot álmodni és higyj be,hogy megvalósul.";)


 
B

bea80

Vendég
Szabad vagyok!!:D:D:D:D


Felhívtam!!!Nem mondott nemet.Egy órát tudtam elcsalni lebukás mentesen.Szomszéd asszonyom és cinkos társam lett addig a dada.Hazudnék ha azt írnám nem izgultam,de induláskor már megszállt valami halálos nyugalom.Újra kaptam 1 órát.
Találkoztunk,beültünk egy kis kávézó sötét zugába...Végre elérkezett a pillanat amire vártam és nem történt semmi.
Vagyis Én nem értettem,hogy miért nem történik semmi.Ültem vele szemben és úgy kevergettem a kávémat,mint ha az életem múlna rajta.És nem történt semmi!!!!!!!!!!
Kérdeztem magamtól:-Most mi van???
-Hol a szívdobogás,a gyomorgörcs??
-Egyáltalán,mi a fenét keresek Én itt??
Ültem és hallgattam,mire Ő nagy sokára megkérdezte:
-Mire gondolsz??
Mivel hazudozni semmi értelme nem volt,így ezt válaszoltam:
-Arra gondolok,hogy elcsesztem miattad 1 évet az életemből.
Kicsit felpattant a pulzusa,rögtön észrevettem:de várta a folytatást.
Megkértem fogja meg a kezem,úgy mint régen..Vártam,vártam és csak a nagy semmi felelt.
Valami fura mosolyra görbülhetett a szám,mert elég döbbenten nézett rám.Eljött az idő,hogy elmondjam,amit el kell.
Talán csak a szemem csalt meg tegnap,vagy odaképzeltem és ott sem volt az-az érzés.De elmúlt!!Nem Ő az akire mindig vártam.
Egy szikra érzelmet nem bírtam kicsikarni,csak kevergettem a kávémat és nyugodtan konstatáltam a helyzetet:Szabad vagyok!!
1 év gyötrődés után,a múltamnak ezt a részét ma lezártam.Meggyógyultam.:D
Mintha mázsás teher esett volna le Rólam,amit ólomként húztam magam után és hosszú időn keresztül.
Furcsa kis öröm ez:kicsit boldog vagy és nagyon üres.
Legszívesebben a falba verném a fejem,vártam rá több mint 1 évet,,közben a lehetőségek sorra elmentek mellettem.
Mégis,ma megváltozott az életem,,bár nem így képzeltem,,de ez is jó.Hirtelen nem tudom,mit kezdjek ezzel a nagy szabadság érzetemmel.:rolleyes:
Ilyen az élet,ilyen az ember,de kicsit sem vagyok szomorú...És csalódott sem..:--:
Kaptam egy szép időszakot vele,de megyek tovább:most már teher nélkül.
Egy új korszakom kezdődik,amiben talán már egy fokkal okosabban fogok gondolkodni.:``::``:
Szóval ez a történet lezárult,úgy fél órája és a közeljövőben nem is akarok új storyt nyitni egy pasival sem..
Közöltem vele a tényállást és felajánlottam a barátságom.
Nem kért belőle,Én meg nem erőltettem...:p
Bár azt az 1 évet már nem kaphatom vissza,de helyre hozhatom amit elrontottam.;)
Egyenlőre ennyi:Élvezem a szabadságom!!!!!!:cool:

Szép az élet:ezt még lehagytam!!!!!!!!!!!!
 
B

bea80

Vendég


A csodák bennünk vannak,vagy karnyújtásnyira tőlünk,mégis:kinek lelkét nem bódítja térdre áhítat,ha a csillagos égbolt fátylán simogat el tekintete?Lásd,milyen varázslat lapul egy fűszálban,a virágok szirmain,vagy épp az éji magasság boltozatában!Mi az a láthatatlan eszencia,amely lelket-szívet nyugtatva frissíti az emberi elmét a szabadság bódító időtlenségével,ha a teremtés ezen szemtanúiba karol néhány pillanatra az önátadó képzelet?
A szeretet valósága ez.
A csodák mi vagyunk és minden körülöttünk.A levegő,a víz.A szemünk.Az agyunk.Bennünk lüktet az univerzum és mindenben ott vagyunk mi magunk is.Ismeretlen világ vagyunk,ismerős ölben ringó kegyelem véges életünk.Természet karján csecsemő létünk bimbója pattan,s elénk hozza nap mint nap a teremtés az aznapi csodát:az legyen a neve,aminek mi elnevezzük.Álom,boldogság,szerelem,halál.
Plazma,elektron,dimenzió.Idő.Filozófia.
A szeretet valósága ez.
A csodák értünk vannak,s csoda,hogy mi még vagyunk.Végy ki bármely alkotót a természetből és meghal a világ.Vedd ki az embert, és meggyógyulnak az élet sebei.Mint a tökéletes testben szaporodó vírus,olyanná lett az Isten gyermeke.Átok,fájdalom és pusztítás kíséri minden istenségre törő tettét.Semmi új az emberért nem bűn,ha nem zúzza össze a harmóniát a környezetével-de az ember már nem lát,nem érez és nem ért: igényel.Jogot formál szeretetlen.Követel.Istennel nem perelhet,hát maga gyárt teremtés-történetet maga magának,múltat költ gyatra ihletéssel.Ám szirmokon tavasz rebeg imát,jégcsapokban önkívület a végtelenség mámora:Idő?Távolság?Bibék között,mint méh tánca,egyszerű a köszönöm románca:van és lesz vallomása.
És lesz este...úszik a csillagos világmindenség a folyók tükrén.Hídtól hídig csendes csobbanásokkal,sejtelmes illatokkal egymást tinta és gyémánt sóhajtó keble.Hangok csókolóznak a parti köveken,víz és beton esti násza,mély és felszín suttogó kéje ring,leng fel neszezőn és esik táncba a falu mormoló zsolozsmájában.Mint bakelit-lemezen a surrogás,lopja magát az akkordokba távoli harangszó.Zene és nevetés billeg a víz hátán,ki tudja honnan jön,meddig fut tova-foszlik és összeáll egyé a csönd e földi hangokban.

Neked született e pár sor.Érts belőle jó ízű kacagást,bugyborékoló örömet és...és valamit, amit nem tudok másként megfogalmazni.

Mindig lesz este és lesz reggel...
;)
 
B

bea80

Vendég


Megálltam tegnap is,mert minden nap megállok.
Két út vezet valahová,melyikre lépjek?
Az egyik felfelé vezet,de a jelzőlámpa mindig piros.
A másik lefelé,az mindig zöld.
Eddig mindig lefelé mentem,vagy visszafordultam.
Szürke és fénytelen ez az út,göröngye talpamat marja,ruhámat mérges tövisek szabdalják.
Az ég kékjét,szürke Nap festi át.Korom fekete világ.
Harcolni kell,a lét a tét,mint ócska rulett kerék forog.
Itt csak vesztesek játszanak,míg az alkohol dohányfüsttől
gőzölgő mocsara elnyel.De menni kell az idővel,
sietni a holnapok elé,bár nem érdemes,mert a lejtő egy gödörbe vezet és az ördög kapuja kitárul.

Most nézem a másik utat,a lámpa piros szeme,mint sorompó utamat állja.
Valami megmozdult bennem.Karon fogta a vágy az álmokat,a láb mozdul és tilosba lép.

Egy új világ.Az ég kék,a Nap aranyba jár,mindenhol csillogó paloták.
Káprázik a szem.Nagy,fekete autók cikáznak.
Márványjárdán kopognak kígyóbőr csizmák és szőke bombázok kaparják a vastag pénztárcát.
Rettegni kezdek,mikor némi aprót dobálnak felém,nesze kutya egyél.
Itt nem figyelnek rám,nincsenek barátok.Minden üzlet és minden pénz és örülsz,ha a golyó elkerül.
Boldognak látszol,mert saját szabályaid szerint játszol,de fáj mikor csuklódon kattan a bilincs.

Már szaladok vissza,mellettem fut a hamis csillogás és örülök mikor meglátom a piros lámpát meg a másik utat a lejtőn lefelé.

A túloldalon egy barátom vár,akire mindig számíthatok.Halk sóhaj szakad fel a torok elszorul,
mert megérkeztem:itthon vagyok!!!!:p


 
B

bea80

Vendég


Befordultam a fal felé és állig húztam magamon a takarót.Nem akartam tudni a világról és magamról sem:minden ocsmány volt,rettentően igazságtalan és véres;én nem kértem ilyet és kifinomult önsajnáló érzékről tanúságot téve megállapítottam:nem érdemeltem ilyet.Csodákról volt szó,mesékről,tündérekről,életről;nem pedig vesszőfutásról,reménytelen sóvárgásról és halálról.Ez nem lehet igaz!-dühöngtem magamban-(Hallgass már el végre!Fiatal vagyok és egészséges,hálátlanság boldogtalannak lennem;úgyhogy ne kínozz és ne ijesztgess!Hallgass el!)
-Elvesztettem a hitemet és nem tudom,hogyan szerezzem vissza!-zokogtam a párnámba,mivel megtehettem,hisz senki sem volt otthon.Miért gyötörsz ilyen gondolatokkal,Istenem!Nem akarom!Nem akarom elveszíteni a szeretteimet,nem akarok meghalni!Nem akarok megsemmisülni!De senki sem segít...Senki sem menthet meg...Miért születtem,ha meg kell halnom?!Add vissza a hitemet,kérlek,könyörgöm!Nem bírom tovább!Alattam beszakadt az időfolyam.Képtelen vagyok beleélni magamat a jelenbe,mert amit régen jelennek gondoltam,mára múlt lett és ez irgalmatlanul fáj;Te attól félsz,hogy mit írnak ma az indexedbe;engem egyáltalán nem érdekel.Én attól félek,hogy ez már mindig így lesz és semmi sem fog érdekelni igazán,mert minden múlandó és szétmállik,akkor meg minek éljem bele magam?Ha tudnád,hogy miközben te azon tanakodsz mi lesz holnap,az én gondolataim a nap huszonnégy órájában vészcsengőként berregnek,hogy ez a szív és mindenki másé itt a világban,beleértve az enyémet is,egyszer csak megáll,de addig is még mi mindent kell kiállnia,felvillanó és tovatűnő örömök között.Az én arcom valóban szenvtelen,de ez nem nyugalmat takar,hanem dermedt iszonyatot.Nem érek rá a külvilágtól félni,mert belülről szaggat szét az ellenség és ha ezt a tébolyt én ki tudnám magamból lökni megtenném és akkor én is egészségesen izgatottnak tűnnék,de sajnos ez nem így működik.
A hitem... Bizony,én sok mindenben hittem,mert számomra az igazságos és természetes,hogy az ember lelke örök,nem létezik hogy egyszer csak puff és mindennek vége mindörökre.Hittem az álmokban,mert volt hogy megjósolták nekem a jövőt és hittem az őrangyalokban,mert egyszerűen szükségem volt rájuk.A világ varázslatos,színes:az élet pedig nyilvánvalóan nem minden ok és cél nélkül jött létre.Az,hogy része vagyok egy nálam nagyobb valaminek,ami végtelen és ezért nekem is valamilyen formában végtelennek kell lennem.Megnyugtatott és boldoggá tett az életemmel küldetést teljesítettem és nem pusztán a semmiben lebegtem.Sorsom volt,feladatom és szorgalmasan haladtam az életutamon,fejlesztettem magam.Minden lírai volt és gyönyörű.
Az élet azonban rettentően prózai tud lenni.A hit az hit és nem bizonyosság.És ahol nincs bizonyosság,ott felüti fejét a kétely és halálra rémíti azt,aki beengedi a gondolataiba.A ráció gyilkos indái megbetegítik az álmokat,pedig azok elengedhetetlenek ahhoz,hogy az ember kibírja mindazt,ami körülötte zajlik.Elegem lett mindenből:dacosan ütöttem fel a Bibliát-csak azért is kiprovokálom,hogy Isten megmutassa nekem az arcát,különben kénytelen leszek megőrülni és a betűk rengetegében próbáltam elrejteni gondolataimat a démon elől.Le kellett kötnöm őket,elkápráztatni,hitet gyújtani bennük.
-Tudod:kekeckedett a démon,az igazság független tőled,már kész van.Ha arra ítéltettél,hogy tudod... akkor szélmalomharcot vívsz.És hiába feledkeznél meg rólam,vagy lennél boldog,egyszer csak ott teremnék és...
-Hallgass!:kiáltottam fennhangon és éreztem,hogy az akaratomat,mint egy íjat meg kell feszítenem ahhoz,hogy ne omoljak össze.Az elmúlt évek gyötrelmének emléke korbácsként hasította amúgy is sérülékeny állapotban lévő lelkemet.Csak aludtam,hogy tudatom süketté váljon a démon kísértéseivel szemben:alig ettem,ideges gyomrom kilökte magából amit lenyeltem.A démon kisajátította egész gondolatvilágomat és nem engedett nekem szabad utat önmagamhoz.Minden előzmény nélkül sírógörcsök jöttek rám,a biztonságérzetem teljesen megszűnt és minden pillanatom a jövendő tragédiák gyászolásával telt.Elegem volt az egészből,de a szorongás mintha egy léket vágott volna rajtam:elfolytak az energiáim és erőtlenül hadakoztam saját magammal.Egyre mélyebbre csúsztam és úgy éreztem,hiábavaló is lenne minden küzdelem:ezt a harcot már fogantatásom pillanatában elveszítettem.
Fenébe az egymást kergető gondolatokkal!A fejem tele volt velük és tudtam,hogy ha nem szabadulok meg tőlük,ha nem terelem őket a helyes mederbe,akkor lassú tűzön fogok elégni és az életem hamuvá porlad szét.Ezt nem engedhettem.Az első mondat, amit papírra vetettem,elszánt hadüzenet volt a démonnak:

"Ha nem szenvedsz annyira, hogy megérjen benned a szilárd akarat és tetterő a változtatásra:akkor bármennyire kínlódsz is,nem szenvedsz igazán!"Ezek után nevet adtam neki,csak hogy tudjam, kivel állok szemben:

"Gondolathurok:a rögeszme,amely ott motoszkál az ember fejében és nem hagyja magát elfelejteni:azzal az egyetlen céllal,hogy feleméssze a hurokba szorult áldozatot."

Van egy csúnya vétkem,amire nem tudom,hogy nyerek-e bocsánatot,bár valahányszor átgondolom a történteket,inkább tartom magam éretlennek az üggyel kapcsolatban,mint bűnösnek.

Ma már másként látom a dolgokat és függetlenül attól,hogy nem vagyok biztos abban,hogy mai fejjel jobban tudnám kezelni a helyzetet.Úgy vélem,képes lennék belátni,hogy az ember nem mindig képes uralkodni önmagán.Ez nem jelent felmentést minden önző(vagy akár gonosz)tette alól:de érthetővé teszi amit csinál,elvezet a felismeréshez,hogy a saját bőréből senki sem tud kibújni teljesen,hacsak valamilyen katarzis élmény nem fordítja fel fenekestül az egész világát,ezért aztán kár haragudni rá.Lehet vele egyet nem érteni,de elítélni nem.
Felteszem magamnak a kérdést:lehet valaki lélekterhes egy még élő ember lelkével?Létezik ilyen?Talán.

"Az emberben,ahogy idősödik,egyre gyakrabban felmerül az a turpis gondolat,hogy egy aljas,szemérmetlen átverésnek az áldozata.Visszaemlékezik addigi életútjára:jó esetben úgy született meg,hogy várták:mindenki mosolygott rá,szeretgette,dédelgette:tündér vagy,édes vagy,jaj mennyire örülünk neked mi, kik a családod vagyunk.
Nézz csak körül,itt ez a gyönyörűséges élet ebben a gyönyörűséges világban,ezt ajándékozzuk Neked,mert annyira szeretünk!

Aztán egyszer csak kiderült,hogy nem is mindig örültek úgy neki,hogy az élete,a családja,mindez kölcsön csupán:s hogy ő nem feltétlenül azért született,hogy neki életet adjanak(hisz honnan is tudhatták volna,hogy pont ő kapja azt és hogy milyen lesz valójában?)hanem hogy magukat ajándékozzák meg egy gyermekkel,hogy kis időre újraélhessék azt az ártatlan gyönyörűséget,amelyet ők már maguk mögött hagytak és mert nem akarnak egyedül nekivágni annak,ami előttük áll.És ez a gondolat,mint a vízbe vetett kavics,gyűrűzni kezd:körkörös alakzatba rendeződnek a gondolatfonalak,mert megoldásra nem vezetnek,csak önmagukba vezetnek vissza folyvást:hogy mindezt miért?Hogyan tehette ezt vele a sors,hogy lehet ilyen kegyetlen,honnan jött és hová tart,ki ő,miért született erre a világra és ugyan mi lesz vele ha meghal és Úristen,az tényleg a végét jelenti majd mindennek,egyszerűen megsemmisül és soha többé semmit nem érez majd?És ha ez a szörnyűség igaz,akkor legalább ne lenne oly kíméletlen a módja:miért ilyen ocsmány úton,miért ilyen fájdalmas úton kell.Hát lehetséges volna az,hogy annyi megpróbáltatást csak azért álljon ki az ember,annyi mindenkit azért szeressen meg,hogy aztán véres,üszkös sebeket ütve rajta elfussanak mellette a napok,kisemmizzék és végül örökre elpusztítsák?Ekkor kétségbeesve próbálná eltolni magától a förtelmes gondolatot,minek is adott neki a Sors olyan tudatot,amely a múlt tragédiáiból megrekonstruálja neki a jövő rémképeit bár ne kellene gondolkoznia,de a tudás fájáról leszakajtott gyümölcsnek az íze még ott van a nyelve hegyén és megmagyarázza neki a ráció jeges érveivel,hogy miért is kell mégis egyedül a borzalmasat,az elviselhetetlent elfogadnia egyetlen igazságként és ekkor az íz a szájában megkeseredik,a gyomra háborogni kezd és nyüszítve könyörög,hogy hadd öklendezze ki magából az elátkozott gyümölcsöt és vele elméjéből a gyilkos gondolatot:hadd legyen szabad,gondtalan újra,mint a gyermek.Ennyi kegyelem még kijutott az embernek:az önfeledt,gondtalan gyermekkor,amelynek Édenébe csak fokozatosan kúsznak be a kísértő kígyók,tapasztalatnak nevezve és most már nincs szabad választása,letuszkolják a torkán a keserű gyümölcsöt,ha akarja,ha nem.

Úgy érzi,az élet becsapta őt,sőt,kihasználta:mert ő soha nem kérte,hogy megszülessen,de ha már itt van,akkor méltán várná el,hogy az élet ne egy orra előtt elhúzott mézesmadzag legyen,hogy"lásd,mi minden nem lehet a tied,csak megmutattam,hogy van,de elveszem mindörökre.Csak előtte még úgy megszenvedtetlek,kivéreztetlek,hogy a végére ne is bánd,sőt,kívánjad,hogy egyszer s mindenkorra véget érjen!"És ő revansot akar venni az életen,de az életet,az ideát nem lehet nyakon csípni,csak a hordozóival találkozik a többi emberrel,hát rajtuk keresztül,bennük áll bosszút a csalfa életen.Őt becsapták,megcsalták,porba lökték és eltaposták:ezért úgy érzi,joga van hozzá és rajta a sor,hogy hazudjon,csaljon,lökdösődjön és taposson,mert egyébként is minden mindegy már:amit belőle kitépett az élet,azt neki is ki kell tépnie az életből,hogy valamivel pótolja a hiányt,de minden erőlködése ellenére megmarad az a szakadás,sőt egyre tágul és retteg,hogy egy napon,mint egy fekete lyuk,magába szippantja.

Mintha egy iszonyatos gyomorfájás után könnyítettem volna magamon és néztem volna meg kívülről is a kínzómat,úgy tekintek a saját írásomra.Tudtam,hogy a betegség ezzel még nem múlt ki belőlem teljesen és hogy képes a kiújulásra,mert a tiltott gyümölcsöt az ember már rég megemésztette,szerves részévé vált a gondolkodás,minden varázslat szétszaggatása az értelem kíméletlen bonckésével életének lételeme lett és a folyamat visszafordíthatatlan.Azt hiszem,az Úristen akkor nem elátkozta az embert,csupán elsorolta,mit is vettek magukhoz igazából és nem is bosszúból űzte ki az Éden kertből:egyszerűen tudta,hogy milyen úton indul majd meg ezután az emberiség,milyen pusztulást visz majd véghez és az Édenkertet meg kellett óvnia,hogy fennmaradjon az igazak számára.Az a gyümölcs éretlen volt még,még nem érett meg benne a valódi tudás,csak az értelem csíráját hordozta magában:a vágyat,hogy olyan kérdésekre is választ kaphasson,amelyeket csak az Isten tud megválaszolni.Ezen kívül a kígyó is megfertőzte mérgével,a kétellyel,bizonytalansággal:a gyümölcs,amitől az ember azt hitte,Istenné válhat,a hóhéra lett.

Hiába tud az ember különbséget tenni jó és rossz között:ez idáig rendben volna,de hogy a jót sokszor csak úgy tudja megvalósítani,hogy azt természetes önzése ellenére másnak kívánja és ennek érdekében magára vállalja a rosszat:azt nem tudja elfogadni,s csak nagyon ritkán képes megtenni.


Mindezt néha Én sem értem,de azt gondolom jó úton haladok a felismeréshez.:neutral:
 
B

bea80

Vendég


Sokszor mondták már rám,hogy olyan vagyok,mint egy szivacs.Beiszom magamba azoknak az embereknek a lelkét,akikkel találkozok.Ha meglát valaki és a szemembe néz,az első gondolata,titkos vágya az,hogy mindent elmondjon magáról,az életéről.Néha olyan erős ez a vágy,hogy egyszerűen nem lehet ellenállni neki.
Tél volt,amikor először találkoztunk.Jobban mondva,amikor először szót váltottunk egymással,hiszen többször megfigyeltem már és valahányszor megláttam,gondolkodóba ejtett.
Házasságról,kapcsolatokról beszéltünk:ami általában jó téma két nő között.
Mégis élete,amit nem mondhatok el(mert bár nem titok,de senkiét nem adom tovább)gondolkodóba ejtett.
Szerintem egy kapcsolatban nem a lelki rokonság a legfontosabb,nem is az érdekközösség,sokkal inkább a fiziológia.Nagyon sok asszony,köztük talán én is,maga a bűnös abban,hogy a kapcsolata kihűl és párunk másik asszony után szaladgál.Én is sokszor hibáztattam a páromat és hallgattam meg az ismerőseim panaszait,de most már belátom,hogy bizony én voltam a hibás.Az a baj,hogy az ismeretség első percétől megcsaljuk a párunkat.Ne a fizikai értelemre gondoljunk!
Megbabonázzuk kedves mosolyunkkal,bájosságunkkal,csinos álarcunkkal.Úgy szeret meg minket,amilyenek akkor vagyunk,az ismeretség kezdetén.Aztán persze,hogy elmegy,amikor már nem vagyunk olyanok,amilyennek akkor mutattuk magunkat.
De mit lát pár év után??
Egy slamposan öltözött,rántásszagú,fésületlen,fáradt asszonyt,aki legfeljebb idegenek miatt fárad azzal,hogy ismét elragadó legyen.A párja előtt nincs miért.Nem igaz?
Szóval ezekről gondolkodtam és vártam az újabb találkozást,mert tetszett az őszinte,lányos stílusa.
Egyszer beszéltünk,utána már nem találkoztunk,de sokat gondolok rá azóta is.Az asszonyra,aki boldog akart lenni és elhatározta,hogy boldog lesz.Mert a boldogság csak akarás kérdése és nagyon kevés embernek adatik meg a művészet,hogy akarni tudjon.
Akarjon és tudjon szeretni.;)
 
B

bea80

Vendég


Minden nap egy álom volt.Minden nap vártam és ő mindennap jött.
Míg egyszer csak nem.
Csak ültem a parton és vártam és sírtam.
De ő mégsem jött.Tudtam,hogy nem is jön többé.
Mérges voltam tiportam,zúztam,zajongtam és közben halkan emésztett a csalódás.Leromboltam a homokvárat és a homok szemek amelyeknek eddig fontos feladatuk volt,most jelentéktelenné váltak,egyek lettek a parttal úgy,mint az előtt.Én is jelentéktelen lettem.
Az egyik felem nélkül a másik sem képes élni.Belemarkoltam a homokba és kiszórtam a tenyeremből.Miközben ezt ismételgettem,éreztem hogy a homok egyre hidegebb,a part egyre sötétebb és én egyre magányosabb vagyok.
Most bármit szívesebben tettem volna mint hazamenni...
Kiengedtem a hajam amely addig mindig gondosan és jól nevelten lófarokba volt.
Elszakítottam a harisnyám és bepiszkoltam a ruhámat.
Egyrészt talán dühből,másrészt indulatból.
Fázni kezdtem.
Sosem fáztam még annyira.
Gyűlöltem mindent ami mozgott és a hideg úgy áramlott a testemben,mint máséban a meleg.
Nem veszíthettem el,nem törődhetek bele.
Szó nélkül ment el és talán ez fájt a legjobban.
Bár neki így biztos könnyebb.
Ideje menni.
Azok nem csak csókok voltak két gyermek között.
Azok érzések voltak két ember között akik nem akarnak felnőni.
Harcolj!Emlékezz!Hullj el!
Lementem a partra.
Azt hittem egyedül vagyok.
Leültem hát és neki álltam egy új várat építeni.
Újabb és újabb homokszemeket emeltem ki a jelentéktelenségből.
Sírni kezdtem.
Tudtam,hogy akkor ő épített velem és hogy már sosem fog többé.
Valami árnyat láttam suhanni.
Megállt a hátam mögött és én remegve ugyan,de hátra néztem.
Ott állt egy idegen,mosolygott és így szólt.
"Ha tudnád milyen rég vártalak!"
Én pedig mint aki szellemet lát,de lehet hogy nem csak mint aki:ránéztem,
egy félmosolyt is megejtettem és megkérdeztem:"Leülsz mellém játszani?"
Leült.
Új várat építettünk.
Akkor este elbúcsúzott.
Nem láttam többé,de tudom,hogy vár rám.
És tudom hogy a köztünk lévő kapocs örök.
Akár a vár ott a parton.
 
B

bea80

Vendég
146686.jpg


-Szerinted mi értelme az életnek?-kérdeztem barátomat,miközben a kék eget bámultam.Egy dombtetőn feküdtünk,a búzamezők takarásában,semmi nem jutott el oda a civilizáció kártékony hatásaiból.
-Értelme?Az életnek?!-ismételte szavaimat megütközve.
-Igen...vagy szerinted nincs is?Mármint értelme....
-Hát....kezdte bizonytalanul,majd szemem sarkából láttam,ahogy könyökére támaszkodva felém fordítja fejét.-Hát dehogynem!
-És mi az?-pillantottam fel rá.Egy darabig csak elgondolkodva nézett rám,majd ismét végignyúlt a földön és az eget tanulmányozta,csak úgy,ahogy korábban.Biztos voltam benne,hogy váratlanul érte a kérdésem,de azért kíváncsian vártam a válaszára.
-Hogy mi értelme az életnek?-ismételte a kérdést,lassan,vontatottan,mintha végigízlelne minden egyes szót.Az oldalamra gördültem,így néztem le rá.Szemeit szorosan lehunyta,száját vékony vonallá préselte.Tudtam,hogy gondolkozik,hogy le akar nyűgözni.

-Hát például ez!-szólalt meg hirtelen,majd rám emelte barna pillantását.Értetlenül ráncoltam homlokomat,mire bosszúsan fújt egyet.-Hát ez!Az,hogy itt vagyunk!Hogy kék az ég és hogy zöld a fű!Hogy csend van és hogy érezni lehet a föld szagát a levegőben!Ezért már volt értelme felkelnünk reggel!
-De....érdemes ezért élni?-kérdeztem óvatosan.Nem akartam magamra haragítani ostobaságommal,de tényleg érdekelt.Tudni akartam,hogy neki mi ad erőt!
-Hát....ezt meg hogy érted?-bizonytalanodott el.
Halkan felsóhajtottam,majd elfordítottam a fejem.Hogy magyarázzam el neki?Nem akartam megbántani,nem akartam,hogy úgy érezze,semmit sem jelent nekem.Szótlanul ültünk percekig,talán órákig,majd hirtelen megköszörülte a torkát.

-Szerintem van értelme élni....még akkor is,ha most nem vagy benne biztos,hogy miért,vagy hogy mi az értelme.Én azért élek,mert látom,mennyire rossz a világ....-ennél a pontnál csak elmosolyodott megütközött arckifejezésemet látva.-Látom,hogy minden elveszti értékét,hogy nincs már önzetlenség és hogy csak az érdekek vezérlik az embereket!Tudom,nem hangzik valami jól,de szembe kell néznünk vele!Ugyanakkor azt is tudom,hogy én nem ilyen vagyok!Hogy nekem sokat jelent,hogy kék az ég és nem kipufogógáztól szennyes és hogy zöld a fű és nem borít el mindent a szemét.Hogy vannak még ilyen helyek,mint ez itt,ahol elfelejthetjük a gondokat.Hogy vannak barátaim,olyanok, mint te,akikért érdemes élni és akikért érdemes bízni abban,hogy van még remény.Hogy még minden jóra fordulhat!Tudod,nem is olyan rossz a világ!Az én világom egyáltalán nem rossz,sőt....csak nézz körül!Kék az ég és zöld a fű!Nehéz a szél a föld szagától és itt fekszünk ketten:barátok és még vannak rajtunk kívül emberek,lehet,hogy csak tízen,vagy százan,vagy az is lehet,hogy ezren is vannak,vagy több tízezren,akik mind ugyanebben hisznek!Hisznek a saját világuk jóságában és ez ad erőt abban,hogy felkeljenek reggelente és szembenézzenek a rossz dolgokkal....érted miről beszélek?

Egy percig csak csendben néztem rá és arra gondoltam,mennyire buta vagyok.Buta és vak,mert én nem láttam meg mindezt,nem láttam,mennyire jó a világunk,csak hagytam,hogy eluralkodjon rajtam a betontömbökből sugárzó reménytelenség.Felnéztem az égre,ami sosem volt még ennyire kék és belemarkoltam a fűbe,egészen erősen,hogy még a porhanyós földet is éreztem az ujjaim között.Abban a pillanatban nem voltak nagyvárosok és nem voltak füstölgő gyárkémények.Nem voltak mérgező kipufogók,nem voltak üres üvegeket markolászó hajléktalanok.Nem voltak magányosan élő emberek,nem volt hazugság,csalás,lopás,bűnözés.
A mi világunkban nem volt.A mi világunk jó volt!
 
B

bea80

Vendég
154524.jpg


Mese!!Vagy még sem???

Nagyon-nagyon régen és nagyon-nagyon messze történt.Hol volt,hol nem volt,még az Óperenciás Tengeren is túl,egy ősi korban,egy másik Földön,egy régi világban.Élt egy nő,aki a szabadság szerelmese volt.Vad,betörhetetlen,szilaj,megzabolázhatatlan és nagyon-nagyon magányos.Fájdalmát nem kiálthatta ki a világnak,mert nem barátkozott az emberekkel.És az emberek is úgy érezték,jobban teszik,ha távol maradnak tőle.Mert tudott ő ártani,ha akart.Szilaj,betörhetetlen és önálló.És amikor az emberek rettegve és gyűlölettel néztek fel rá,ő tudta,hogy ez sosem fog megváltozni.És a szíve beleremegett a magányba.Öklébe harapott,visszanyelte könnyeit,arcára kiült a rendíthetetlen szigor és élő villámokat szórt az égből.Ő volt a kegyetlen,a megközelíthetetlen,a magányos Tűz.
Aki mindennél jobban vágyott rá,hogy visszatérhessen az emberek közé és értük élhessen.De tudta,hogy nem lenne rá képes,a híre elterjedt szerte a világban.És az emberek féltek tőle.
Nem tudták őt szeretni.És ez a fájdalom végleg bezárta őt a magány saját maga által kialakított csapdájába.

Voltam egyszer,hol nem voltam,egyik életemben egy köznapi,szürke ember.
Vad voltam és szabadságszerető,mindenem a szabadság volt,betörhetetlen,zabolátlan természetű voltam és ha csak szelíden javasoltak nekem valamit,az már korlátozás volt számomra:elmenekültem és soha többé nem találkoztam azzal az emberrel.
A legnagyobb nehézséget és egyben a legnagyobb,az egyetlen megváltásomat az jelentette,amikor szerelmes lettem.
Szelíd volt,bölcs és mély és én tudtam,hogy ő a Társam.Az egyetlen,az igazi nagy Ő.
A hűséges,a kitartó,aki minden álruhában és természetem minden vadsága mellett is rám talál,felismer, és feltétel nélkül szeret. Ő a kísérőm-kísértőm milliárdnyi Világkorszakokon át.
Vad és betörhetetlen életemben nem volt könnyű dolga.De számomra a legnagyobb kihívást és végül a legnagyobb boldogságot jelentette.Az Ő szerelme késztetett először arra,hogy elgondolkozzak azon,hogy velem is előfordulhat,hogy közöm legyen az emberhez.Hogy meg kéne tanulnom legalább egy kicsit alkalmazkodni másokhoz.De mindenekelőtt:lazítani azon az áttörhetetlen,vasfalon,amit a magányból és idegenségből burkoltam magam köré az elmúlt éveim során.
Az ilyen dolgokon való gondolkodás nagyon kellemetlen volt nekem.Úgy éreztem,képtelen vagyok feladni önmagam,a szabadságom,mint a lélegzetvételem:mert belehalok.De azt is tudtam,hogy mindennél jobban szükségem van Rá.És ha nem megy máshogy,hát belehalok egyetlen percért a szerelméből.Ezt boldogan vállaltam volna.
És nagyon-nagyon vágytam rá,hogy Ő legyen az én megváltóm és valahogy mégis elérje,hogy túléljem...És ez nagyon nehéz volt nekem,szinte lehetetlen.Akartam,hogy valahogy megkönnyítse,hogy tudjak beszélni róla,de féltem is,hogy ha megteszi,akkor nem fogok vele maradni többé.Rettegtem,akkor életemben először rettegtem igazán,hogy a zabolázhatatlan természetem miatt elveszíthetem azt,aki mindennél fontosabb volt nekem a világon.
A nyugodt,türelmes és nyílt pillantása volt a segítség.Az,hogy egy szóval sem említette a témát,nemhogy erőltette volna,de pontosan benne volt a tekintetében a néma kérdés és a megnyugtató türelem,bármeddig tartó várakozás üzenete is.Szükségem volt látni a szemeiben,hogy pontosan tudja,hogy miről van szó és azt is,hogy mennyire szenvedek.És hogy mindeközben egy apró lépést se tegyen irányomban,hagyjon nekem szabad teret úgy kezelni a dolgot,ahogy csak képes vagyok rá,az ő mindent tudó és megértő,nyílt,végtelen mély,csodálatos pillantása kíséretében.Nagy nehezen,dadogva elkezdtem a kérdésre terelni a szót,nagyon szenvedtem,mint még soha.Azt mondtam,hogy ez nagyon nehéz nekem és ugye tudja,hogy senki másért nem csinálnám végig ezt a nevetséges szenvedést.És akkor ő megértően valami olyasmit mondott,hogy:"Nem kell kimondanod."És egész halványan elmosolyodott.Ugyanis akkor már tudta,hogy ha egyáltalán mondani akarok valamit és nem azonnal elmenekülök,az már csak az"igen"lehet.
Hagyta,hogy én kezdeményezzem,de nem habozott egy percig sem viszonozni.Nagyon törékeny egyensúlyt kellett eltalálnia:nehogy úgy érezzem,hogy korlátozni akarja a szabadságomat,ha túl hamar lép és ne érezzek megaláztatást sem,ha túl későn lép,hogy nekem kell megküzdenem érte.Ha túl korán lép,vagy túl későn,elmenekültem volna,mert képtelen lettem volna elviselni a nyomást,ami a szabadságomat,mint eleven,éltető tüdőmet éri.A kettő között pedig pengeélnyi vékony határ feszült.
Nagyon nehéz dolga volt.Én ezt már akkor is tudtam.Nagyon sajnáltam őt és nagyon-nagyon tiszteltem érte.Talán ezért szerettem belé.Mert tudtam:ezt csak ő tudja megtenni értem,soha senki más.
Tudtam:erős és bölcs,egyenrangú velem és méltó hozzám.Megértő elfogadása nem gyengeség,hanem a legnagyobb erő,amire valaha férfi képes volt egy nőért:egy olyan áldozat,amit meg kellett hoznia kettőnk érdekében és meghozott,mert szeretett.Tudta,hogy vad természetem ellenére értem mégis érdemes megtenni mindezt.És megtette,erőből,bölcsességből és szerelemből.Ekkor már pontosan tudtam:megtaláltam az életem egyetlen boldogságát,megváltást szabadságom csapdájából,amiből,úgy tűnt,sosem leszek képes kitörni.Ő érte még meg is akartam változni.Megpróbáltam,de képtelen voltam rá:a legkisebb próba olyan volt,mintha darabokra szaggatnák belülről a lényem.Úgy fuldokoltam a kényszer leghalványabb jelétől is,akaratlanul,mint akit elevenen akarnak egy gyilkos örvénybe belefojtani.Attól féltem,hogy emiatt elveszítem.Nem miatta:miattam.Hogy miközben hiábavalóan próbálom feladni magamat,valami eltörik bennem végleg és nem fogok tudni szeretni többé.Ezt ő jól értette és elfogadott feltétlen szeretettel zabolázhatatlan alkatommal együtt.És ezért mindörökké hálás voltam neki.Ezzel örökre eljegyezte a szívemet,ami onnantól fogva már csak érte dobogott.
Amolyan magányos farkas voltam,amíg Vele nem találkoztam és ezt mellette sem voltam képes feladni.De mellette nem is volt rá szükség.Onnantól volt"otthonom",hogy Ő volt nekem.Ahol Ő volt,az volt az otthonom,az ő személye egyedül.
Szeretett és tökéletesen szabadon engedett,mert tudta,hogy csak így tarthat meg.
Hosszú éveket töltöttünk egymás mellett ebben a különleges,nem mindennapi egyensúlyban és hatalmas szerelemben.
És a baj bekövetkezett.Várandós lettem.
Ismét elmenekültem,vissza-visszatértem,megint elmenekültem és megint visszatértem.Hetekig gondolkoztam azon,hogy képes leszek-e Ő érte elviselni azt,amit azelőtt azonnal és gondolkodás nélkül elutasítottam volna.Nagyon jól tudtam,hogy nincs még egy férfi szerte e világban,aki ennyire megérdemelné,hogy világra szüljék gyermekét.De nem voltam rá képes.
Így hát,megkímélve őt a fájdalomtól,már azt sem tudattam vele,hogy egyáltalán magzatot hordok a szívem alatt.Amikor meghoztam döntésem,hideg fejjel magamra gondoltam.
Neki soha nem mondtam el,ma sem tudja.
Megfogadtam,ezt a hibát többet ebben az életben nem követem el.Nem engedem meg magamnak többé az önuralom olyan szintű hiányát,hogy figyelmem legalább egy kicsiny részét ne irányítsam a baj elkerülésére,a szenvedély leghatalmasabb örvényében sem.
Aztán egy szép napon nagyon hajba kaptunk,akkor még nem látszottak a hasamon a másság tünetei.
Elviharzott.Még utoljára visszanézett,rám vetette azt a kérlelhetetlen,hideg,ítélettel terhes tekintetét,ami tele volt az igazság szigorú bizonyosságával.És akkor valami olyasmi történt bennem,ami soha korábban.
Nem tudtam tovább magamba fojtani azt a mérhetetlen fájdalmat,gyászt és élni nem akarást,amit minden erőmmel igyekeztem eltitkolni magam elől.
Rájöttem,hogy nem tudok nélküle élni.

Azóta sok-sok évmillió telt el.Sokszor találtuk meg egymást újra,sokszor vettünk búcsút is újból és most,ennyi találkozás és elválás után,egy sivár és kegyetlen új korban,ismét egymásra kell találnunk.Ahogy az jó néhány elkövetkező Világkorszakban is meg fog történni.Hiszen mi egymáshoz tartozunk,az Idő születése óta és az Idő haláláig és azon is túl és a fölött:ez nem is lehet másképp A múlt emlékei tudatunk felszíne alatt szunnyadnak,békében,elengedve.
Olykor azonban,ha a kiábrándultság és depresszió erőt vesz rajtam és legszívesebben a világból is kimenekülnék,a lelkemben egy távoli hang zokog fel követelőzve...
Könnyek csordulnak a szemeimből,évtizedek szálltak el és most nem találom Őt.
Egyetlen kérdést suttogok a levegőbe:Hol vagy??





 
B

bea80

Vendég


Kérlek,egy pillanatra menjünk vissza a múltba,mikor minden elkezdődött.Amikor a Hold táncot lejtett a Nappal a csillagok között,amikor a lehullott eső felénk mosta a színeket,s ezzel értelmet adott az égtengerben úszó felhőknek.Csak egy pillanatra szeretnék megállni,hogy ebben a folytonos rohanásban nyugalmat találjak.Szeretném felidézni a múltat mikor a porba véstük a legnagyobb álmainkat,s imádkoztunk,hogy a szél ne fújja őket tova.Körülöttem mindenki azt mondja,hogy felejtsem el a tegnapot,forduljak előre és hagyjam,hogy elmerüljenek bennem a kósza gondolatok.De nekem jól esne,ha a világ kórusában újra meghallanám a hangod,ha az ismerős szívzörejek újra végigsimítanák a karom.Emlékszem,abban a pillanatban a nap is más volt,tudom butaság,de olyan volt mintha ő is ránk mosolygott volna.
Te is szeretnéd továbbírni a múltat,hogy szivárványt festhessünk az üres oldalakra.Szeretném,ha együtt álmodnánk tovább azt a pillanatot,mikor kezdetét vette a közös kalandunk,s kibontakozott bennünk a szemtelen fiatalságunk.Nem akarom elmulasztani a lehetőséget,hogy újra halljam őszinte mosolyod dalát,hogy érezzem érintésed akkordjainak lágy szólamát.
Ezért kérlek,egészítsük ki ezt a hiányos történetet,hogy a kezdetet ne csak a vég kövesse,hogy a betűink dőlt árnyékában ne csak az emlékek lebegjenek.Hisz olyan jó lenne,ha nem érne véget a múlt varázsa,ha a porba írt álmunk valóra válna.Csak arra kérlek,nézz egy kicsit a sorok mögé,s halld meg szívem halk énekét.Akkor talán valósággá válna a múltbeli emlékkép és végre színt kapna ez a fekete-fehér képregény.
 
B

bea80

Vendég


A szerelem szótlanságtól zajos.A szerelem zajtól szótalan.A szerelem kiáltás a pusztába.A szerelem visszafojtott sóhajok tengere.A szerelem elhalt tudat.A szerelem olyan tudatosság,mi új értelem után kutat.A szerelem önmagunk megtalálása.A szerelem önmagunk elveszítése.A szerelem szabadság.A szabadságnak maga a szerelem a kerítése.A szerelem az ismeretlen felderítése.A szerelem az ismeretre bukkanás.A szerelem egy kötés-egy szakadás.A szerelem egy gyökér-a szerelem szakadás.A szerelem groteszk.A szerelem szürreális.A szerelem józanul is részegít.A szerelem radikális.A szerelem hiányzik,ha nincsen.A szerelem irányít,ha hited már kisebb.A szerelem zár a bilincsen.A szerelem kéz a kilincsen.A szerelem átzuhan a megtépázott lelken.A szerelem kedves,a szerelem gonosz.A szerelem kétpólusú,a szerelem örökké véges.A szerelem szegélyes,a szerelem simogató.A szerelem dallamos.A szerelem hajlamos.A szerelem nem válogat.A szerelem alapos.A szerelem alaptalan.A szerelem nem magyaráz.A szerelem félreért.A szerelem félrelát,félrehall és félrezokog.A szerelem félrelép,a szerelem megcsal.A szerelem nem szeret,a szerelem meghal.A szerelem meghal a szeretettől,a szeretet él tovább ebből.A szerelem a teljesség felvezetője.A szerelem egy piros szőnyeg.
A szerelem a lépcső legalja:de a legfelső fok is múlik rajta.
A szerelem:SZERELEM!!!
Érted???Én nem értem!!!!De kell a szerelem!!!:D
 
B

bea80

Vendég



Én nem gyávaságból írok,de lehet abból is. Amikor az ember írásra adja a fejét,lehet fennkölt,álmodozó,hurrá-optimista és magára aggathatja a világ kínjait...hadonászhat bármivel,ha mívesen teszi és már mindenkit becsapott,akkor önmagát is meggyőzheti,hogy szellemóriássá vált költő-művészt forralt belőle a nagy lélekfazék.
Kis falum egyszerű polgárai...azaz az alacsony kultúrkörökben szocializált parasztok bajsza alól kitörő rossz szélt idézve:ez"lóf.sz."
Ha nem lennének félelmeink,nem kéne írnunk.Ha nem lennénk megsebzettek,nem félnénk ...
A világ összes megvert kutyáinak szeméből kiolvasható egy-egy sor.Ki lesz aki onnan azt mind kiolvassa?
Némely írásom másnak biztos rövidzárlatos cselekvés,de Nekem fontos.Persze írhatnék és írok is majd,hogy miről,hogyan vélekedem.De nem hiszem,hogy bárkit is érdekelne az,hogy mi zajlik egy lélekben.
Ez nem pótcselekvés,nem mindig a problémák megoldhatatlanságából adódó végkimenetelről van szó...ez egy hosszú-hosszú folyamat...elkapart levedző sebek sósavas locsolásán keresztül visz az út odáig....tudatos-tudattalan...a tudattalanban megbúvó érzés,melyet oda-oda teszek a fehér lapra,a vászonra,belelehelek videóba,vagy hangjegyek könnyezik egy dalban..
Érthetőbben:ha beszélek a gondjaimról akkor már félig sikerült megoldanom őket.
Akár az örömet,szerelmet,vágyaimat is....persze ez utóbbiak nem alkotnak egy életművet.Nem motiválhat csak a pozitív érzelem az írásban(Bár az motiválna!). Aki az önkifejezés a hétköznapin túli formájának valamely tevékenységével oltja benső feszültségeit,az mondjuk ki nyíltan:érzelmei drótjain rángó közbohóccá lesz és mint ahogy parafrázisban írtam"..egy,kiből holtában merítnek.."Életében bohóc volt József Attila is,holtában meg"érinthetetlen szentté"avatja a nyúlt pulcsis irodalmi szakkör túlkoros eminense..Itt teszem hozzá:imádom József Attila minden művét és nem bántani szeretném ezzel.
..Beszélhetek ékekről,kapaszkodókról...soha meg nem érti senki.Sok itt az önjelölt lélekdoktor...az Isten-tudja mit csináltak eddig.Talán önmaguk tudati előttesébe gyűjtögetett tapasztalásaikkal terhes egójukat:egy bárányfelhőn simizgették és a mennyből lejőve közénk,vetnek alá a nagy pszichoanalízis lavórjában ázott kozmikus karmának.Ám az Én félelmeim a Földön innen valók.
Néha úgy érzem túl sok időt töltök hasztalan dolgokkal,a mások gondolatainak megértésével,a magam és mások viszonyainak elemző sebvakarásával...Néha meg mintha lemaradnék valamiről,a megértéstől remélem a sebezhetetlenséget.
J.A. szerint:"...sebed a Világ,s te lelkedben érzed a lázat..."
Így valahogy,ez él bennem is.

Már nem az embereket szeretném megérteni.
Amelyiknek szüksége lehet rám,az úgy is megérint!!
Mert engem nem érteni lehet,hanem érezni.
De most már Én önmagamért szeretnék élni!!

 

kokusz31

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó gondolatod kapcsán jutott eszembe a Hamlet egyik fő motívuma: Élni amit élünk, vagy csak látszani valaminek?

Nézek én is a dolgok mögé, mert nem érdekel ami látszik. Nemhogy nem érdekel, de nem is azt látom. Sokan úgy hívják ezt az átérzést, hogy kombinálok. Nem kombinálok, érzek. Vannak akik maguktól rám öntik azt amit éreztem velük kapcsolatban, akkor is, ha nem kérdeztem, mások letagadják, boldogságot hazudnak. Csodálkozva nézem az embereket, akár párokat, egyikük is látszik, a másikuk is, és az égvilágon semmi közük egymáshoz. Nem az a kemény, hogy a világ nem látja ezt rajtuk, hanem, hogy ők sem. Azt sem tudják, hogy a másik mit gondol a világról, és le is szarják ezt. Nem értem meg, sok nekem, hogy mi ez a módi. Soha, senki nem mondta el, hogy mi az értelme ennek? Pedig volt akitől már megkérdeztem. Vállvonogatás. Valaminek meg akarnak felelni, ők sem tudják, hogy minek. A másiknak nem, hisz őt leszarják. Maguknak sem, hisz nem vágynak erre az életre. De akkor ki az ótvaros rossebnek?

Tegyünk úgy, mintha összetartoznánk és úgy lesz.
Ne beszéljünk valamiről, és akkor az nincs is.
Aludjunk rá egyet és aktualitását veszti, akkor meg már lényegtelen.


Miért van az, hogy ha ezeknek a mondatoknak a létjogosultságát kétségbe vonom akkor én vagyok a hülye? Ha valaki megkérdi hogy mi van velem és nem mondom az etikett látszat szöveget akkor beleadják szinte a számba amit hallani akartak? Pont ma felhívott egy régi ismerős és megkérdezte mivan. Amikor azt mondtam, hogy háááát, semmi sincs velem, csak úgy nézek ki a fejemből, és életkedvem sincs igazán. Ő elmondta helyettem, hogy mi van velem.
Jól megvagyok a párommal, minden rendben, gyerekek jól vannak, ezekben a nehéz időkben ez van, örüljünk ennek is. Ezt akarta hallani, és mivel nem mondtam ezt, megtette nekem. Lehet, hogy még ma elmeséli valakinek, hogy beszélt velem és minden rendben? Akkor is látszom valaminek, ha nem akarom? Ha nem veszek álarcot rám adják? Azért ez félelmetes.
 
B

bea80

Vendég
Az utolsó gondolatod kapcsán jutott eszembe a Hamlet egyik fő motívuma: Élni amit élünk, vagy csak látszani valaminek?

Nézek én is a dolgok mögé, mert nem érdekel ami látszik. Nemhogy nem érdekel, de nem is azt látom. Sokan úgy hívják ezt az átérzést, hogy kombinálok. Nem kombinálok, érzek. Vannak akik maguktól rám öntik azt amit éreztem velük kapcsolatban, akkor is, ha nem kérdeztem, mások letagadják, boldogságot hazudnak. Csodálkozva nézem az embereket, akár párokat, egyikük is látszik, a másikuk is, és az égvilágon semmi közük egymáshoz. Nem az a kemény, hogy a világ nem látja ezt rajtuk, hanem, hogy ők sem. Azt sem tudják, hogy a másik mit gondol a világról, és le is szarják ezt. Nem értem meg, sok nekem, hogy mi ez a módi. Soha, senki nem mondta el, hogy mi az értelme ennek? Pedig volt akitől már megkérdeztem. Vállvonogatás. Valaminek meg akarnak felelni, ők sem tudják, hogy minek. A másiknak nem, hisz őt leszarják. Maguknak sem, hisz nem vágynak erre az életre. De akkor ki az ótvaros rossebnek?

Tegyünk úgy, mintha összetartoznánk és úgy lesz.
Ne beszéljünk valamiről, és akkor az nincs is.
Aludjunk rá egyet és aktualitását veszti, akkor meg már lényegtelen.


Miért van az, hogy ha ezeknek a mondatoknak a létjogosultságát kétségbe vonom akkor én vagyok a hülye? Ha valaki megkérdi hogy mi van velem és nem mondom az etikett látszat szöveget akkor beleadják szinte a számba amit hallani akartak? Pont ma felhívott egy régi ismerős és megkérdezte mivan. Amikor azt mondtam, hogy háááát, semmi sincs velem, csak úgy nézek ki a fejemből, és életkedvem sincs igazán. Ő elmondta helyettem, hogy mi van velem.
Jól megvagyok a párommal, minden rendben, gyerekek jól vannak, ezekben a nehéz időkben ez van, örüljünk ennek is. Ezt akarta hallani, és mivel nem mondtam ezt, megtette nekem. Lehet, hogy még ma elmeséli valakinek, hogy beszélt velem és minden rendben? Akkor is látszom valaminek, ha nem akarom? Ha nem veszek álarcot rám adják? Azért ez félelmetes.

Drága Kokusz!

Most Én reagálnék utolsó mondatodra.
Aztán majd a többire.

Szerintem az élet egy színdarab,mindenki a maga szerepét játssza.Minden embernek magának kell megírnia a Boldogság szövegét és neki kell megtanulni hitelesen előadni az őszinte nevetést.Minden színész a maga kellékese és súgója,ha elfelejti a szöveget,neki kell magától improvizálnia.Ha az élet egy színdarab,a természet a díszlet.A fák,a bokrok,a napsugár,a felhőkkel táncot járó énekesmadár.És ahogy a színészek sem bántják a díszletet,nekünk sem szabad beleavatkozni a körülvevő élettenger rendjébe.Mert Ők azok, akik kiegészítenek, és gyönyörködtetnek,ők színezik ki a mi fekete- fehér történetünket.Ha mindannyian egy színdarabban élünk,nekünk kell kiválasztanunk a számunkra megfelelő színpadot.Választhatjuk a szilárd talajt és játszhatjuk a reális gondolkodású önmagunkat. Mert ha mindannyian egy színdarabban élünk,mi vagyunk a magunk ura,a szövegek és a színpad is saját gondolatunk hulláma.De fontos megjegyeznem,hogy mindannyian egymás színdarabjában játszunk,így a környezet,a színpad és a szerep se lesz mindig ugyanaz.
Lehet,hogy valaki történetében te leszel az igaz szerelem,míg más csak a háttérben dolgozó statiszta szerepet látja benned.Így az egész világ egy óriási színház,tele jelmezekkel,álarcokkal,csatákkal,szerelmi pillanatokkal,s egyszerű szürke hétköznapokkal.
De ha az egész világ egy óriási színház,ahol mi vagyunk a színészek,a környezet pedig a díszlet,akkor kik ülnek a közönség sorai közt?Kik azok,akikre ha rápillantunk,erőt öntenek belénk,hogy folytassuk?Kik azok,akik megtapsolnak,mikor győzedelmeskedsz a képzelt háborúban?És hová mennek azok, akiknek már nincs mit mondani a színészeknek?Ki az,aki ezt az egész bábszínházat irányítja?Talán az Álarcfestő is ott ül valahol a közönség sorai közt?
És a legfontosabb????
Mi van akkor,ha Én nem akarok ebbe a művi világba tartozni??
Mi van akkor,ha Én megvetek minden színészt???
És mi van akkor,ha kiszállok a színdarabból???
Vajon ezért Én"Más"vagyok???Vagy rögtön kivet a társadalom???
Megtehetik,,De rám akkor sem teszik az álarcot:ha Én nem akarom!!!
És mégis azt mondom újra,az élet egy színház:de Te döntöd el milyen szerepet játszol!!!;)

 
Oldal tetejére