Weöres Sándor

JULA56

Állandó Tag
Állandó Tag
„Aztán valamikor a hatvanas évek közepén arra is alkalmam adódott, hogy személyesen találkozzam Weöres Sándorral és Károlyi Amyval – az eseményre közös barátunk, az ugyancsak kiváló író: Fodor András egyik születésnapján került sor.
Ezek a születésnapok akkor az irodalmi életet helyettesítették: az uniformisba (vagy inkább: kényszerzubbonyba) öltöztetett irodalmi életnek nem az írószövetség és a szerkesztőségek, hanem a baráti összejövetelek voltak az otthonai és műhelyei. Egyszóval Fodor Andráséknál ismerkedtünk össze Weöres Sándorékkal, és minthogy én diákkorom óta hódolója voltam a Mester költészetének, és ezt már megismerkedésünk órájában kifejezésre juttattam, a különben is angyali természetű költő barátságába fogadott. Ezután több alkalommal is találkoztunk, vendégeskedtünk a rózsadombi villában, amelynek földszinti traktusa valóságos fogadóteremként kapott szerepet, a költő és felesége az emeleti szobákban élt. Nem egyedül, egy fekete macska lakott velük, és Sanyika (mindenki így, ilyen családiasan hívta az ország egyik legnagyobb költőjét) büszkén mutatta be macskáját (pontosabban mutatott be minket macskájának).
Korábban is megfordultak macskák a Weöres-Károlyi-házaspár életében. Több macskavers örökítette meg emléküket, így az óvodáskorúak körében igen népszerű Macska-induló: „Kurrogj, kurrogj, kormos macska, /cirregj, cirregj, cirmos macska, / büszkén lejt hat vak bak macska, / sok pettyes láb, száz karmocska. / Jobbra át, balra át, / agyon marjuk a kutyát, / nyauuu!”, vagy a Mióki című kis vers: „Mióki macska hol marad? / Kinn billeg a kertben a hárs alatt. […] Tán fönn a tejúton lépeget, / talpára csillag-por tapad. / Mióki macska, gyere haza, / megtöltöm tejjel a csuprodat.” Ezekben a versekben egyaránt szerepet kapott a minden élőlény iránt megnyilvánuló szeretet és a költői játékosság, ez utóbbira a macskák természetes játékossága ösztönzőleg hatott.
T. S. Eliot, a Nobel-díjas angol-amerikai költő világhírét részben macskákról írott verseinek köszönhette, a nyomukban született Macskák című musicalt évtizedek óta játssza a budapesti Madách-színház. Nos, Weöresnek is van jó néhány hasonló költői műve (csak ezek nyomán nem született színházi előadás, és, fájdalom, az irodalmi Nobel-díj is elmaradt). A macskaversek közé tartozik a Fekete kandúr című költemény is, hadd idézzem itt fel kezdő és záró sorait, amelyek, akárcsak a nagyhírű angol pályatárs macskaversei, egyszersmind személyes vallomások (panaszok): „Szívem görcs, vérem szilvalé, / közeledem hetven felé. / Macskánk gyógyítja májamat, / ráborul és meleget ad, / vérrel fűtött kis termofor, / karmos talpakkal megtipor.” És a záró sorok: „Gombot, csatot butor alól / s elgurult pénzt előkotor, / mindent vizsgál, zugokba túr, / a kertben, házban ő az úr. / Ha lót-fut élettel tele, / én is száguldoznék vele, / feledném annyi évemet / s hogy vissza-élni nem lehet.”
Nos, ezt a fekete kandúrt mi is ismertük, úgy emlékszem, ez volt az a macska, amelyet Weöresék, miután egy akkoriban kapott irodalmi díjnak köszönhetően nyaralni mentek az Adriára, az akkor igen népszerű (és azóta jóformán elfelejtett) irodalomtörténet-íróra, Bata Imrére bíztak, akinek mindenképpen elismerésre méltó érdeme, hogy jóllehet a népi irodalom neveltje és elkötelezett híve volt, hamar megbarátkozott Weöres Sándor költészetével. 1979-ben jelent meg Weöres Sándor közelében című könyve, amely Kenyeres Zoltán néhány esztendővel későbbi Tündérsíp című monográfiája mellett elsőként adott méltó helyet nagy költőnk munkásságának. De most nem erről van szó. Bata Imre tehát egy kosárban átvette a fekete macskát, gondozta, táplálta, simogatta, majd miután Sanyikáék hazatértek, visszafuvarozta hozzájuk. A macska azonban mintha nem lett volna tájékozott a budai közlekedésben, egy óvatlan pillanatban valahol a hegyoldalban megszökött, Bata hiába szólongatta, csak nem került elő, Sanyikáék pedig, akik még napokig járták a környező utcákat a macska után, hasonlóképpen kudarcot vallottak. Bata Imre erősen szégyenkezett, ezért némi megértéssel fogadta azt a rögtönzésemet, miszerint hogyan fognak megemlékezni róla egy későbbi irodalmi lexikonban: Tehát: „Bata Imre irodalomtörténész, 1981-ben elveszítette Weöres Sándor macskáját.”
Voltunk aztán egyszer Bata Imre szülőfalujában, a Heves megyei Egerlövőn, hogy Imre rokonainál otthont keressünk azoknak a kismacskáknak, akikkel egy következő, most már cirmos cica ajándékozta meg Sanyikáékat. Magam voltam a sofőr, mellettem ült Imre, a hátsó ülésen Sanyika, Amy és a feleségem, Amy ölében egy kosárban a három kiscica. Megérkeztünk a faluba, ahol Imre már felkészítette rokonait és a falusiakat arra, hogy Magyarország legnevesebb költője látogatja meg őket. Amy átadta a kosarat Imre egyik rokonának, mire az idős asszony, meglehetős zavarral, megkérdezte Amytól: „Nagyságos Asszony, mennyivel tartozunk a macskákért?” Üzletre nem került sor, ám kaptunk egy kiváló ebédet, és a kismacskák sorsa is révbe ért.
Weöres Sándorról természetesen nem könnyű dolog egy néhány rövid percben képet adni: a prófétai magasságokba emelkedő költő-vátesz és a köznapokban otthonra találó jó barát (és macskabarát) azonosítása elgondolkodtató lehet. Elgondolkodtató és csodálatraméltó: hiszen élt közöttünk valaki, aki az emberi lét és a világmindenség leginkább titokzatos rejtelmeivel küzdött meg, ugyanakkor hosszú estéket töltött el azzal, hogy egy kismacskát megkeressen a budai hegyek bokraiban. A mi korunkban a fenség és az egyszerűség ritkán találkozik, ismerünk úgynevezett „nagy embereket”, kivált politikusokat, akik talán a fékre sem lépnek rá, ha az úton egy macska elébük kerül, és találkozunk úgynevezett „egyszerű emberekkel”, akiket még sohasem érintettek meg azok a lelki tapasztalatok, bölcseleti és morális kihívások, amelyek Weöres Sándor költészetében hangot kaptak. (Igaz, ők is közömbösen gázolnak át egy kismacskán, meg sem rezdülnek az általuk vezetett roncsautó kormánya mögött – a „fent” és a „lent” világa legalább a bunkóság szintjén találkozik.) Weöres Sándor nem élt „fent” és nem élt „lent”, ő egy másik Magyarországon élt, olyan országban, amelynek Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós voltak a polgárai. Utólag magam is meglepődöm azon, hogy ennek a „másik” és általam szeretett Magyarországnak milyen sok hiteles polgára volt.
(Pomogáts Béla: Weöres Sándor macskái, részletek)

macskák a Weöres-Károlyi-házaspár életében...


BÁRSONYTALPAK


Bársonytalpak cikázgatnak,

összevissza, fel és le,

hipp-hopp, bőszen futkároznak,

itt a játék ideje.


Nincs akadály, gátlás - semmi...

pillanat és csatáznak,

szünetel a dorombolás,

dobbantónak használnak...


Repül a könyv, toll és párna,

a lakás egy csatatér,

cicalábak akciója

félóra, míg véget ér.


Mikor végre kifáradnak,

elfogy cicaerejük,

összeszedek ezt-azt, amazt,

keresgetem a helyük...


Cirmos macskák elpihennek,

eljárták a táncukat,

tegyen végre rendet gazdi,

ártatlan mosakszanak...


Pihenniük kell elvégre,

szünetel a forgalom,

cicaálmok, hol tanyáznak,

dorombol a nyugalom.


*


FEKETE KANDÚR


Szívem görcs, vérem szilvalé,

közeledem hetven felé.

Macskánk gyógyítja májamat,

ráborul és meleget ad,

vérrel fűtött kis termofor,

karmos talpakkal megtipor.

Állat-lényének deleje,

akár őserdő ereje.

Mint fűből szűrt tea,

áthat pezsdítő árama.

Tappancstól fülig fekete,

bundája, bajsza, termete,

de arcából süt élesen kerek

két citromszínű szem,

s az élő sötét vánkoson

ezüstös fényhullám oson.

Féléves múlt és bölcs nagyon,

tudós, tapasztalt doktorom.

De nem soká időz velem,

nem bír megülni egy-helyen,

nagyot szökken, nem is köszön,

már fönn cikáz a fatetőn.

Gombot, csatot butor alól s

elgurult pénzt előkotor,

mindent vizsgál, zugokba túr,

a kertben, házban ő az úr.

Ha lót-fut élettel tele,

én is száguldoznék vele,

feledném annyi évemet

s hogy vissza élni nem lehet.


*


MIÓKI


Mióki macska hol marad?

Kinn billeg a kertben a hárs alatt.


Az is lehet: félszer fedelén

tanít nyávogni baglyokat.


Vagy holdvilágnál leveleket ír,

születésnapi meghívásokat.


Vagy jegenye csúcsán üldögél

hintázik, hol felhő szalad.


Vagy kuksol a kémény legtetején

és szemlél messzi világokat.


Tán fönn a tejúton lépeget,

talpára csillag-por tapad.


Mióki macska, gyere haza,

megtöltöm tejjel a csuprodat.


*


„...És nézzék!,

a házak tetején az a macska,

nem is olyan csacska,

hogy domborít,

a Holdra vicsorít,

nem tud aludni ez a cirmos,

ez a kicsi kis cicus,

tűnj el innen, te, huss! huss!

föl a légbe visz az út,

tág a lég, tág az út,

tág a lég, tág az út,

hozd az örömöt, hozd a bút,

hozd az örömöt, hozd a bút,

huss! huss!...”


AZ ÉJSZAKA CSODÁI
 

torolvastár

Állandó Tag
Állandó Tag
dorombol a nyugalom.

weores_pim.jpg
Petőcz András: Az éjszaka csodái
Weöres Sándornak

A város, a város!

Ezer szürke épület:
a haza botorkáló szomszéd arcára
kiül a rémület,
a holdfény csendben betakar,
a kutya utolsót vakar,
és a szélben lombsuhogás,
mint annyi minden más,
vadgesztenye-potyogás,
messziről vacsora fazék-rotyogás
hallik az éji ősz csendjébe bújva...

Felsejlik újra, meg újra.

Közben pedig jön, aki nekünk is üzen,
keresztül lépve az esti lábvizen,
nem éppen vaktában,
nem miként egy bálban,
a házbizalmi úr, bizonyos „Telkes”,
aki – egyébként – a szomszédos lakás
úrnőjébe szerelmes,
és titokban mindig azt lesi,
miként is jelezze neki,
hogy a takarítási pénzzel
nem számolt még el,
szóval, ő is érkezik az éjben,
s ellazulva a tévé-üvöltözésben,
azt mondja, eljött az éjfel,
pihenjünk tehát a sötét sűrűséggel.

Alszik most minden.

A hírneves Tóth Gyula is,
aki minisztériumi tisztviselő,
és nem épp egy szaki,
vagyis nem éppen vízvezeték-szerelő,
még ő is alszik – hallani
tétova horkantásait.

Álmában is nagyokat zabál
felzeng az otthona, a Vár,
az egész első kerület,
nagyúri felségterület,
szinte dübörög az éjszakában
mert a Tóth úr „szuszog” –
és ez a „szuszogás”,
mint máshol a puskaropogás...

Aludnék én, ha velem lennél,
Kicsinyke Asszonyom, Kicsinke Lány,
jöjj ide, elringatlak én,
szíves-boros-különös ifjú vén-legény,
nem kell ide buta lakat,
velünk sikít a virradat.

Közben meg sétál az utcánkban a bolond,
aki sokat beszél, de semmit se mond,
alvó lélek a pókfonálon libeg,
azt kérdi, hogy őt ki szeretgeti meg,
és a házból is az Ibi néni,
mindig csak azt nézi,
jön-e már egy betörő,
merthogy őt rettegi ő,
s ezért is várja...

Így készül az elmúlásra.

Né, má, né, má, hogy sürög a néni!
Tisztay néni, alig győzöm nézni,
nem éppen azt teszi, hogy éjfélkor is varr?,
a varrógépe csendes, senkit nem zavar,
de miért is igyekszik íly késői órán?
nem elég a nyugdíj, sok tán
a közös költség?

És nézzék!,
a házak tetején az a macska,
nem is olyan csacska,
hogy domborít,
a Holdra vicsorít,
nem tud aludni ez a cirmos,
ez a kicsi kis cicus,
tűnj el innen, te, huss! huss!
föl a légbe visz az út,
tág a lég, tág az út,
tág a lég, tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Egyre kacifántosabb már minden,
működik a kacifánt,
dorombol az elefánt,
az éjszaka álomba ránt,
álomba ránt,
és a sötétben az ördögök,
cipelnek valami dögöt,
s az egész egy nagy karnevál:
áll az éjszakai bál.

Sűrű minden, kavarog,
táncolódnak, és mulatnak,
ezernyi arc kérdezi, hogy
mit akarsz, mit akarsz,
és a békák kuruttyolnak,
a boszorkák károgatnak,
egyre mondják, milyen kár!,
fennakadsz te, szép betyár!,
s minden olyan ismeretlen...

Telkes úr már nem néz tévét
szeme csukva, úgy mozog,
mint valami kis pocok
csak befelé figyel...
Így múlik el, így múlik el.

Jaj, nekünk! Az éjszaka...

Még szerencse, hogy jön a hajnal,
tán épp szerelmi viharral,
és megtisztít mindent szépen,
szőke hajjal, nagy kevélyen
csörömpöl a reggel, száll a fény...

Az éji fura micsodát
ketten láttuk.

S repültünk az éjen át.
 

JULA56

Állandó Tag
Állandó Tag
Csatolás megtekintése 1189404
Petőcz András: Az éjszaka csodái
Weöres Sándornak

A város, a város!

Ezer szürke épület:
a haza botorkáló szomszéd arcára
kiül a rémület,
a holdfény csendben betakar,
a kutya utolsót vakar,
és a szélben lombsuhogás,
mint annyi minden más,
vadgesztenye-potyogás,
messziről vacsora fazék-rotyogás
hallik az éji ősz csendjébe bújva...

Felsejlik újra, meg újra.

Közben pedig jön, aki nekünk is üzen,
keresztül lépve az esti lábvizen,
nem éppen vaktában,
nem miként egy bálban,
a házbizalmi úr, bizonyos „Telkes”,
aki – egyébként – a szomszédos lakás
úrnőjébe szerelmes,
és titokban mindig azt lesi,
miként is jelezze neki,
hogy a takarítási pénzzel
nem számolt még el,
szóval, ő is érkezik az éjben,
s ellazulva a tévé-üvöltözésben,
azt mondja, eljött az éjfel,
pihenjünk tehát a sötét sűrűséggel.

Alszik most minden.

A hírneves Tóth Gyula is,
aki minisztériumi tisztviselő,
és nem épp egy szaki,
vagyis nem éppen vízvezeték-szerelő,
még ő is alszik – hallani
tétova horkantásait.

Álmában is nagyokat zabál
felzeng az otthona, a Vár,
az egész első kerület,
nagyúri felségterület,
szinte dübörög az éjszakában
mert a Tóth úr „szuszog” –
és ez a „szuszogás”,
mint máshol a puskaropogás...

Aludnék én, ha velem lennél,
Kicsinyke Asszonyom, Kicsinke Lány,
jöjj ide, elringatlak én,
szíves-boros-különös ifjú vén-legény,
nem kell ide buta lakat,
velünk sikít a virradat.

Közben meg sétál az utcánkban a bolond,
aki sokat beszél, de semmit se mond,
alvó lélek a pókfonálon libeg,
azt kérdi, hogy őt ki szeretgeti meg,
és a házból is az Ibi néni,
mindig csak azt nézi,
jön-e már egy betörő,
merthogy őt rettegi ő,
s ezért is várja...

Így készül az elmúlásra.

Né, má, né, má, hogy sürög a néni!
Tisztay néni, alig győzöm nézni,
nem éppen azt teszi, hogy éjfélkor is varr?,
a varrógépe csendes, senkit nem zavar,
de miért is igyekszik íly késői órán?
nem elég a nyugdíj, sok tán
a közös költség?

És nézzék!,
a házak tetején az a macska,
nem is olyan csacska,
hogy domborít,
a Holdra vicsorít,
nem tud aludni ez a cirmos,
ez a kicsi kis cicus,
tűnj el innen, te, huss! huss!
föl a légbe visz az út,
tág a lég, tág az út,
tág a lég, tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Egyre kacifántosabb már minden,
működik a kacifánt,
dorombol az elefánt,
az éjszaka álomba ránt,
álomba ránt,
és a sötétben az ördögök,
cipelnek valami dögöt,
s az egész egy nagy karnevál:
áll az éjszakai bál.

Sűrű minden, kavarog,
táncolódnak, és mulatnak,
ezernyi arc kérdezi, hogy
mit akarsz, mit akarsz,
és a békák kuruttyolnak,
a boszorkák károgatnak,
egyre mondják, milyen kár!,
fennakadsz te, szép betyár!,
s minden olyan ismeretlen...

Telkes úr már nem néz tévét
szeme csukva, úgy mozog,
mint valami kis pocok
csak befelé figyel...
Így múlik el, így múlik el.

Jaj, nekünk! Az éjszaka...

Még szerencse, hogy jön a hajnal,
tán épp szerelmi viharral,
és megtisztít mindent szépen,
szőke hajjal, nagy kevélyen
csörömpöl a reggel, száll a fény...

Az éji fura micsodát
ketten láttuk.

S repültünk az éjen át.

(MUZSIKÁLNI...)

Muzsikálni muzsikálni
ej muzsikálni a habokkal a kövekkel
jön az éjszaka muzsikálni jön a reggel
nyisd ki a kezed muzsikálni


hullámos uton könnyű szekerek kereke pattog
tenger lomb közt fürge lámpák zenekara cirreg
jó nyujtózni és aludni

az erdőkkel megzendülni a tavakkal
tág rónán felhőfoltos vadvizekkel
ahol a kunyhók füstje érik
álmot lát a nagy folyó

féreg indul nyirfahéjon útra messze
fönn a zengő menny karéja beszegezve
jó meghalni néha

muzsikálni muzsikálni muzsikálni
túl a világvég görcsén hegyeken túl
távol a lápon hol a hosszulábu
lábol lábol lábol...

Weöres Sándor
 

torolvastár

Állandó Tag
Állandó Tag
fönn a zengő menny karéja beszegezve

Kemény telünk volt. Süvöltő koppant az ablakunknak az egyik éjjel. Másnap reggel ott találtam fagyott kis testét az ablak alatt a járdán. Különös jelnek tekintettem. Kopogtatásnak. Pedig csak fázott, nem talált helyet, elveszítette tájékozódó-képességét a nagy mínuszban. Különös tárgy egy fagyott süvöltő a tenyeredben. Mint egy csiszolt marokkő. Színes ékkő. Ékkőből csiszolt marokkő. Letettem a veranda párkányára. A tél megőrizte még egy ideig a mínuszokban.
Másnap tudtam meg, hogy meghalt a Bóbita költője. Meghalt a Buba költője. Süvöltő-kabátba bújt, tél-üvegnek koccant. Kopogtatott, és az ablak megnyílt. Oda szállt, ahova mindig is vágyott. Nem tér vissza többé. De itthagyta süvöltőkabátját. Csak fel kell vennem a párkányról. Tenyeremre vennem, nem marokba zárnom. Hallgatnom a tél ablakon túli énekét.
(Miklya Zsolt: „Mit üzen a tél?”)
 

JULA56

Állandó Tag
Állandó Tag
Kemény telünk volt. Süvöltő koppant az ablakunknak az egyik éjjel. Másnap reggel ott találtam fagyott kis testét az ablak alatt a járdán. Különös jelnek tekintettem. Kopogtatásnak. Pedig csak fázott, nem talált helyet, elveszítette tájékozódó-képességét a nagy mínuszban. Különös tárgy egy fagyott süvöltő a tenyeredben. Mint egy csiszolt marokkő. Színes ékkő. Ékkőből csiszolt marokkő. Letettem a veranda párkányára. A tél megőrizte még egy ideig a mínuszokban.
Másnap tudtam meg, hogy meghalt a Bóbita költője. Meghalt a Buba költője. Süvöltő-kabátba bújt, tél-üvegnek koccant. Kopogtatott, és az ablak megnyílt. Oda szállt, ahova mindig is vágyott. Nem tér vissza többé. De itthagyta süvöltőkabátját. Csak fel kell vennem a párkányról. Tenyeremre vennem, nem marokba zárnom. Hallgatnom a tél ablakon túli énekét.
(Miklya Zsolt: „Mit üzen a tél?”)

"... Bizony az ember oly parttalan,
mint pillantása, melyben elfér a föld, a tenger, az ég,
és benne úsznak a csillagok..."


*


35.


Ahová élet-szikrád települ,
azzal magad azonosnak érzed.


Ha testedbe települ:
te fájsz, ha lábadra lépnek.


Ha ösztöneidbe települ:
érzelmek s indulatok tépnek.


Ha elmédbe települ:
magad okosnak véled.


Ha szellemedbe települ:
mind-kevesb választ el engem s téged.


Úgy érzed, te vagy az éned,
pedig én vagyok az éned...


Weöres Sándor - (ÉN, A HATÁRTALAN SZELLEM...)
 

torolvastár

Állandó Tag
Állandó Tag
Ha szellemedbe települ

Kertész Eszter: Tisztelet Weöres Sándornak

A többiek

Az idegenre, kinek útja utadat keresztezi, úgy tekints, mint apádra-anyádra vagy gyermekedre: mintha tőle származnál vagy tőled származna. A különbözőségek héjai alatt keresd a hasonlóság magját, figyeld a közöset.

Apádra-anyádra és gyermekedre tanulj úgy tekinteni, mint idegenre: szégyen és büszkeség nélkül, nem a vér adta hasonlóságot figyelve, hanem a mélyebben hullámzó lényeg áramát. Ne fájjon, amit örökségül kaptál vagy adtál, és amit nem tudtál továbbadni, ne sirasd.

Az idegennel, apáddal-anyáddal, gyermekeddel, szomszédoddal, a buszsofőrrel, a sarki hentessel, a pappal és a miniszterrel, ellenségeddel és irigyelt riválisoddal testvérek vagytok, a Határtalan és a véges gyermekei.

- - - - - -

Magas és mély

Lélek inge szél csipkézte
nyűhetetlen fényselyem,
levegőszín tündérpendely,
gyűrhetetlen lényegem.

Anyag árnyát molyok rágják,
hús kabátja porpuha
barázdából pókfonállal
ráncba húzott álruha.

Mélyben férgek gyülekeznek,
örömtelen fénylenek,
cselédjei föld-időnek
enyészetet nemzenek.

Magasságban kaput tárnak
harsonázó angyalok,
határtalan boltozaton
sugárszárnyuk átragyog.
 

JULA56

Állandó Tag
Állandó Tag
Kertész Eszter: Tisztelet Weöres Sándornak

A többiek

Az idegenre, kinek útja utadat keresztezi, úgy tekints, mint apádra-anyádra vagy gyermekedre: mintha tőle származnál vagy tőled származna. A különbözőségek héjai alatt keresd a hasonlóság magját, figyeld a közöset.

Apádra-anyádra és gyermekedre tanulj úgy tekinteni, mint idegenre: szégyen és büszkeség nélkül, nem a vér adta hasonlóságot figyelve, hanem a mélyebben hullámzó lényeg áramát. Ne fájjon, amit örökségül kaptál vagy adtál, és amit nem tudtál továbbadni, ne sirasd.

Az idegennel, apáddal-anyáddal, gyermekeddel, szomszédoddal, a buszsofőrrel, a sarki hentessel, a pappal és a miniszterrel, ellenségeddel és irigyelt riválisoddal testvérek vagytok, a Határtalan és a véges gyermekei.

- - - - - -

Magas és mély

Lélek inge szél csipkézte
nyűhetetlen fényselyem,
levegőszín tündérpendely,
gyűrhetetlen lényegem.

Anyag árnyát molyok rágják,
hús kabátja porpuha
barázdából pókfonállal
ráncba húzott álruha.

Mélyben férgek gyülekeznek,
örömtelen fénylenek,
cselédjei föld-időnek
enyészetet nemzenek.

Magasságban kaput tárnak
harsonázó angyalok,
határtalan boltozaton
sugárszárnyuk átragyog.

ÉN ÉS A VILÁG

Énem:
gömb-alakú otthonom.
Ha kitekintek a résen,
a tarka világot láthatom
örvénylésben.

*

TÜNDÉREK

A cserjésen, meg a bükkösön
táncba mulatozni hatalmas öröm.
Szétfolyni a szélben hétágura,
lenni alakot váltó figura.
Amikor kel a hold, felnyúlni feléje.
Villámok közt viharozni az éjbe.
De a házfalakon megtorpanunk,
az emberek városa nem otthonunk.

*

BOGÁR

Diólevélen halk futam:
hat láb, négy recés szárny suhan
és két gömb-végű csáp kutat
a levél sikságán utat.

Weöres Sándor
 

torolvastár

Állandó Tag
Állandó Tag
Énem: gömb-alakú otthon

Nagyon sok bosszantó hibát jegyeztem fel. /a Weöresről szóló monográfiákban/ Többségük nem durva tévedés, de mégis helyesbítésre szorul. Jó részük Weöres Sándor iskoláival, előmenetelével, érettségijével kapcsolatos. De akad a pécsi egyetemi tanulmányaival összefüggő is. Alighanem azért vagyok érzékeny ezekre, mert egy ideig osztálytársa voltam. Részben emlékeimre támaszkodtam, aztán az iskolai értesítőkben és a Weöres-levelezésben is utánanéztem az adatoknak. A szerzők nevének említése nélkül mondok néhányat a pontatlanságokból. Volt, aki tévesen a Faludi Gimnázium diákjaként emlegette, pedig iskolánk csak az ő távozása után vette fel a jezsuita költő, műfordító nevét. Mi a Szombathelyi M. Kir. Állami Főreáliskolában kezdtük meg tanulmányainkat. Az intézményt időközben reáliskolává minősítették. 1930-ban - tehát Sándor távozása után - kapta meg Faludi nevét. Az 1932/33-as tanévben lett reálgimnázium, és 1935-től működött Szombathelyi M. Kir. Állami Faludi Ferenc Gimnázium néven. Sándor előbb a főreáliskola, aztán a reáliskola tanulója volt. De mondom, ez ugyanaz az intézmény volt. Azt is írták róla, hogy Pável Ágoston diákja. Nem kisebbítem a kiváló szerkesztő, könyvtáros és pedagógus érdemét, ha megjegyzem, hogy ő a szállásadója volt Sanyinak, a reáliskolában ekkoriban óraadóként működött. Bennünket nem tanított. Egy helyi születésű költő arról írt, hogy Weöres Sándor a szombathelyi érettségin matematikából megbukott, és Győrben kellett pótérettségit tennie. Ez a mondat több hibát is tartalmaz. Sándorunk jóval a matura előtt hagyta el a reáliskolát; éppen a bukást kerülte el azzal, hogy 1929 nyarán kimaradt. Igaz, hogy tanult Győrben is, de végül Sopronban szerzett jó rendű érettségi bizonyítványt. Egy alkalommal összeírtam ezekből a pontatlanságokból egy csokorra valót. ... Az közismert, hogy Sándor evangélikus volt. De őt semmiféle előítélet, vallási bigottság nem jellemezte. A teológiai, mitológiai kérdések már akkoriban foglalkoztatták. (Később több bibliai történetet, motívumot is feldolgozott a verseiben.) Olykor bekéreszkedett a katolikus hittanra. Wilfing tanár úr megengedte, hogy maradjon. Aztán amikor kiderült, hogy Sándor verseivel szerepelt az önképzőkörben, a maga jellegzetes hanghordozásával, "vazsi" tájszólásával megkérdezte tőle: "No tezsvír! Mit írtál megint?" Ebből aztán néha vita is lett. Sándor előadott valamit, "bezsebelte" a dicséretet, az esetleges kritikára pedig öntudattal válaszolt. Wilfing tanár úr járatosabb lehetett a kortárs költészetben is, és - talán csak ugratásból, heccelésből - Ady-utánzónak, Babits-követőnek értékelte diákjának némelyik írását. Kit ne ingerelne az epigonizmus vádja? Az egyik ilyen esetre máig emlékszem. Babitsnak még a századelőn megjelent egy híressé vált verse, A fekete ország. Mi ezt akkor még nem ismertük, de a hitoktató tanár úr igen. És amikor Sanyi a "Tezsvír, mit írtál?" ingerkedő kérdésre előállt új versével, amelyiknek Fekete patak volt a címe, akkor szikrázni kezdett a levegő. Ebben is uralkodik a fekete szín: "A csend alatt irdatlan boltozat alatt csörög a fekete patak és jár a fekete malom." Később a kötetekben már Fekete malom címen jelent meg, ha jól emlékszem. Nos a felolvasás vagy szavalás után Wilfing tanár úr afféle modoros másolatnak titulálta Sándor költeményét. Ő meg persze tiltakozott. Érvelt, példákat hozott. Meglepett bennünket, hogy milyen sok magyar és külföldi költőtől tudott idézni. Hogy mennyire volt komoly a tanár úr kardoskodása, nem tudom. Talán csak a "vádlott" védekezésére volt kíváncsi. Időközben persze eltelt az óra, és mi hálásak voltunk a "vendégnek", aki elvitatkozta a felelést. ... Sanyi legendásan hanyag diák volt. A szidásokat nem vette zokon, de nem is igen változott meg tőlük. Sokszor elkésett, majdnem mindig hiányzott valami a felszereléséből. Hol a könyv, hol a füzet, hol a rajzeszközök. Az öltözete is mindig rendezetlen volt. Ekként őrzi az emlékezetem: lóg az inge, félregombolva a kabátja. Majd elesik a kibomlott cipőfűzőjében. El lehet képzelni az ezekből adódó megjegyzéseket, gúnyolódásokat, diáktréfákat. Egy alkalommal Schlosser tanár úr történelemórájára szédeleg be jókora késéssel. Haja kócos, kabátja alól kilátszik a hálóinge. Már várjuk a dorgálást. Sándor zavartan motyogja: "Tanár úr, ne haragudjon, hogy megint elkéstem". Schlosser József, aki nem először tapasztalt már hasonlókat Sanyitól, csak odamordul: "Nem haragszom én, Weöres, csak beírom hiányzónak".
(részletek Dr. Kovács Jenő visszaemlékezéseiből)
 

JULA56

Állandó Tag
Állandó Tag
Nagyon sok bosszantó hibát jegyeztem fel. /a Weöresről szóló monográfiákban/ Többségük nem durva tévedés, de mégis helyesbítésre szorul. Jó részük Weöres Sándor iskoláival, előmenetelével, érettségijével kapcsolatos. De akad a pécsi egyetemi tanulmányaival összefüggő is. Alighanem azért vagyok érzékeny ezekre, mert egy ideig osztálytársa voltam. Részben emlékeimre támaszkodtam, aztán az iskolai értesítőkben és a Weöres-levelezésben is utánanéztem az adatoknak. A szerzők nevének említése nélkül mondok néhányat a pontatlanságokból. Volt, aki tévesen a Faludi Gimnázium diákjaként emlegette, pedig iskolánk csak az ő távozása után vette fel a jezsuita költő, műfordító nevét. Mi a Szombathelyi M. Kir. Állami Főreáliskolában kezdtük meg tanulmányainkat. Az intézményt időközben reáliskolává minősítették. 1930-ban - tehát Sándor távozása után - kapta meg Faludi nevét. Az 1932/33-as tanévben lett reálgimnázium, és 1935-től működött Szombathelyi M. Kir. Állami Faludi Ferenc Gimnázium néven. Sándor előbb a főreáliskola, aztán a reáliskola tanulója volt. De mondom, ez ugyanaz az intézmény volt. Azt is írták róla, hogy Pável Ágoston diákja. Nem kisebbítem a kiváló szerkesztő, könyvtáros és pedagógus érdemét, ha megjegyzem, hogy ő a szállásadója volt Sanyinak, a reáliskolában ekkoriban óraadóként működött. Bennünket nem tanított. Egy helyi születésű költő arról írt, hogy Weöres Sándor a szombathelyi érettségin matematikából megbukott, és Győrben kellett pótérettségit tennie. Ez a mondat több hibát is tartalmaz. Sándorunk jóval a matura előtt hagyta el a reáliskolát; éppen a bukást kerülte el azzal, hogy 1929 nyarán kimaradt. Igaz, hogy tanult Győrben is, de végül Sopronban szerzett jó rendű érettségi bizonyítványt. Egy alkalommal összeírtam ezekből a pontatlanságokból egy csokorra valót. ... Az közismert, hogy Sándor evangélikus volt. De őt semmiféle előítélet, vallási bigottság nem jellemezte. A teológiai, mitológiai kérdések már akkoriban foglalkoztatták. (Később több bibliai történetet, motívumot is feldolgozott a verseiben.) Olykor bekéreszkedett a katolikus hittanra. Wilfing tanár úr megengedte, hogy maradjon. Aztán amikor kiderült, hogy Sándor verseivel szerepelt az önképzőkörben, a maga jellegzetes hanghordozásával, "vazsi" tájszólásával megkérdezte tőle: "No tezsvír! Mit írtál megint?" Ebből aztán néha vita is lett. Sándor előadott valamit, "bezsebelte" a dicséretet, az esetleges kritikára pedig öntudattal válaszolt. Wilfing tanár úr járatosabb lehetett a kortárs költészetben is, és - talán csak ugratásból, heccelésből - Ady-utánzónak, Babits-követőnek értékelte diákjának némelyik írását. Kit ne ingerelne az epigonizmus vádja? Az egyik ilyen esetre máig emlékszem. Babitsnak még a századelőn megjelent egy híressé vált verse, A fekete ország. Mi ezt akkor még nem ismertük, de a hitoktató tanár úr igen. És amikor Sanyi a "Tezsvír, mit írtál?" ingerkedő kérdésre előállt új versével, amelyiknek Fekete patak volt a címe, akkor szikrázni kezdett a levegő. Ebben is uralkodik a fekete szín: "A csend alatt irdatlan boltozat alatt csörög a fekete patak és jár a fekete malom." Később a kötetekben már Fekete malom címen jelent meg, ha jól emlékszem. Nos a felolvasás vagy szavalás után Wilfing tanár úr afféle modoros másolatnak titulálta Sándor költeményét. Ő meg persze tiltakozott. Érvelt, példákat hozott. Meglepett bennünket, hogy milyen sok magyar és külföldi költőtől tudott idézni. Hogy mennyire volt komoly a tanár úr kardoskodása, nem tudom. Talán csak a "vádlott" védekezésére volt kíváncsi. Időközben persze eltelt az óra, és mi hálásak voltunk a "vendégnek", aki elvitatkozta a felelést. ... Sanyi legendásan hanyag diák volt. A szidásokat nem vette zokon, de nem is igen változott meg tőlük. Sokszor elkésett, majdnem mindig hiányzott valami a felszereléséből. Hol a könyv, hol a füzet, hol a rajzeszközök. Az öltözete is mindig rendezetlen volt. Ekként őrzi az emlékezetem: lóg az inge, félregombolva a kabátja. Majd elesik a kibomlott cipőfűzőjében. El lehet képzelni az ezekből adódó megjegyzéseket, gúnyolódásokat, diáktréfákat. Egy alkalommal Schlosser tanár úr történelemórájára szédeleg be jókora késéssel. Haja kócos, kabátja alól kilátszik a hálóinge. Már várjuk a dorgálást. Sándor zavartan motyogja: "Tanár úr, ne haragudjon, hogy megint elkéstem". Schlosser József, aki nem először tapasztalt már hasonlókat Sanyitól, csak odamordul: "Nem haragszom én, Weöres, csak beírom hiányzónak".
(részletek Dr. Kovács Jenő visszaemlékezéseiből)

(ÁLOM)

Álom és valóság között lebegek, ébren is mélyebben alszom, mint ti, alva is éberebb vagyok nálatok.
 

JULA56

Állandó Tag
Állandó Tag
KÁLVÁRIA

Hétfő delén, Nap-záporon
mért kel lábad hordó-borom?
- Hétfő delén, hétfő delén
szomjas sok arató legény:
oda megyek csordulni én.​

Kedd éjén mért indulsz vajon
torma a konyhaasztalon?
- Kedd éjjelén, kedd éjjelén
párnát tépáz sok leány, szegény
balzsamul könnyet viszek én.
Szerda-kelőn, hajnalelőn:
hova készülsz én keszkenőm?
Szerda kelőn, szerda-kelőn
könny-eke szánt a fáj-mezőn:
követem lágy-hengerezőn.
Csütörtök reggeli után
hova szaladoz kaszám-kapám?
- Csütörtökön, csütörtökön
gürcöl a gond a rögökön:
levágom hát és széttöröm.
Pénteki rossz nagy estelen
itt hagysz te is lágy kenyerem?
- Haj pénteken, haj pénteken
száj és gödör nyil éhesen:
magamnál őket etetem.
Szombaton új nap-ablakon
miért röpülsz ki én dalom?
- Hej szombaton, hej szombaton
tűz csordul Ég-Föld-ablakon:
én szárnyagyúltan siratom.
Vasárnapon, vasárnapon
Elhagysz te is Holdam-Napom?
- Vasárnapom, vasárnapom
vig a molnárlegény nagyon:
mivelhogy megállt a malom.​

Weöres Sándor
 

torolvastár

Állandó Tag
Állandó Tag
alva is éberebb

DOMOKOS MÁTYÁS "1999 áprilisában az alakuló Weöres Sándor Társaság vendége volt Szombathelyen. A porlepte énekesről tartott előadását követően 20. századi nagyjaink méltatlan utóéletéről beszélgettünk. Arról, hogy az alkotók halála után már-már természetesnek mondható szellemi purgatóriumot miként nehezítik, hosszabbítják meg az olykor gyarló érdekeiket hajszoló örökösök. „Jókai-regényekbe illő bohózati eljárásoktól függ gyakorlatilag a WS-életmű sorsa”– írta később egyik levelében. ... amikor A porlepte énekes című kötetét elolvastam, úgy éreztem, hogy egy ismertető elemzéssel törleszthetek valamit abból az adósságból, amelyet barátságunk évei alatt felhalmoztam. Alig küldtem el kéziratomat, már érkezett is köszönete: „igazán jól esett, hogy foglalkoztál velem, méghozzá értő módon, ami elsősorban és természetesen nem is miattam fontos, hanem »a porlepte énekes« miatt, akinek az alakja és műve körül (hiába minden?) nem szűnik a hallgatás. Az ő (áthúzott) nagyságát ugyan mindez meg sem karcolja, de híveinek mégis elszomorító nap mint nap megtapasztalni, hogy ilyen hatalmas értékeket az útfélre vet hálátlan és süket utókora. De egyszer majd megváltozik ez is talán.”
Weöres Sándor méltatlan utóéletéről, műveinek elszivárgásáról, a Weöres-filológia adósságairól, a helyi és az országos mulasztásokról 2002 nyarán vitairatot jelentettem meg. Záró gondolatként egy szombathelyi emléktáblára és egy konferenciára is javaslatot tettem. Tucatnyi szakembernek, érdekeltnek küldtem el dohogásomat és ötleteimet, abban a reményben, hogy hozzászólásukkal nagyobb figyelmet kap az ügy. A kínos hallgatást szinte csak Domokos Mátyás törte meg. Nyílt levelet írt, amelyet a Vasi Szemle közölt. Bevezető gondolatait idézem: „Kedves Barátom! Egy bölcs kínai mondás értelmében többet ér, és hasznosabb egy szál gyertyát gyújtani, mint átkozni a sötétséget. A benne rejlő és megszívlelendő figyelmeztetés miatt idéztem már egyszer az Illyés-felejtéssel kapcsolatban ezt a mondást, amit Weöres Sándor »porlepte« életművére, pontosabban annak utóéletére gondolva, csak megismételhetek. A 2003-as esztendőre tervezett Weöres Sándor-konferenciát már csak ezért is fontos és megvalósítandó elképzelésnek tartom. Több mint kötelességszerű tisztelgés lehetne egy nagyon nagy költő emléke és műve előtt. Hozzásegíthet, hogy minél több irodalomszerető olvasó számára valósággá váljon, amit a költő így fejezett ki A belső végtelenből című verse zárlatában: »kapumnál a lázas világ megáll: / Őrült! Önző! Áruló! – kiabál. / Várjatok, pékműhely van odabenn / majd táplál most még forró kenyerem.« – A költő táplálékteremtő munkája nem ért véget a halálával: örökműhely az ő műve, amit feledékeny utókorára hagyott, akikre viszszahullik a lázas világ kiabálása; mi vagyunk az önző, őrült és áruló utódok a Weöres Sándor-i szellemi hagyatékkal, amelynek egyébként önértéke van, és teljességgel független attól a közönytől, amely mostanában körülveszi.” (Lőcsei Péter)
 

torolvastár

Állandó Tag
Állandó Tag
miért röpülsz ki én dalom?

Valaki föltett egy kérdést a Mesternek:
– Mi az ön ars poeticája?
– Lehetőleg erősen és érdekesen írni. Mindegy, hogy a vers, amit leírok, tetszik-e másoknak, vagy nem tetszik, érthető-e vagy érthetetlen, de mindenesetre legyen izgalmas, forró, ami mellett nem lehet közömbösen elmenni, amit vagy szeretni vagy gyűlölni kell.
És még egy kérdés:
– Mit tart a költő feladatának?
– Azt, hogy mennél jobb verseket írjon. A költőnek talán ez az örök feladata – hangzott a felelet.
 

JULA56

Állandó Tag
Állandó Tag
Ismeritek a Psychét? Imádom! Abból írtam a szakdogám

Gratulálok! :)

EMLÉK
Tállyán, 25. Octobris Anno 1809.

Tsak keze vólt akkorka,
Mint ruhádon fodorka,
Tsak lába vólt akkorka,
Mint korai ugorka,
Tsak szeme vólt akkorka,
Mint gyullatlan sziporka,
Tsak szája vólt pitzurka,
Tsak haja vólt kunkorka -

Tsak törzse meg feje vólt,
De ő maga sose vólt,
Álmodád, semmi se vólt.

Weöres Sándor

 

JULA56

Állandó Tag
Állandó Tag
DOMOKOS MÁTYÁS "1999 áprilisában az alakuló Weöres Sándor Társaság vendége volt Szombathelyen. A porlepte énekesről tartott előadását követően 20. századi nagyjaink méltatlan utóéletéről beszélgettünk. Arról, hogy az alkotók halála után már-már természetesnek mondható szellemi purgatóriumot miként nehezítik, hosszabbítják meg az olykor gyarló érdekeiket hajszoló örökösök. „Jókai-regényekbe illő bohózati eljárásoktól függ gyakorlatilag a WS-életmű sorsa”– írta később egyik levelében. ... amikor A porlepte énekes című kötetét elolvastam, úgy éreztem, hogy egy ismertető elemzéssel törleszthetek valamit abból az adósságból, amelyet barátságunk évei alatt felhalmoztam. Alig küldtem el kéziratomat, már érkezett is köszönete: „igazán jól esett, hogy foglalkoztál velem, méghozzá értő módon, ami elsősorban és természetesen nem is miattam fontos, hanem »a porlepte énekes« miatt, akinek az alakja és műve körül (hiába minden?) nem szűnik a hallgatás. Az ő (áthúzott) nagyságát ugyan mindez meg sem karcolja, de híveinek mégis elszomorító nap mint nap megtapasztalni, hogy ilyen hatalmas értékeket az útfélre vet hálátlan és süket utókora. De egyszer majd megváltozik ez is talán.”
Weöres Sándor méltatlan utóéletéről, műveinek elszivárgásáról, a Weöres-filológia adósságairól, a helyi és az országos mulasztásokról 2002 nyarán vitairatot jelentettem meg. Záró gondolatként egy szombathelyi emléktáblára és egy konferenciára is javaslatot tettem. Tucatnyi szakembernek, érdekeltnek küldtem el dohogásomat és ötleteimet, abban a reményben, hogy hozzászólásukkal nagyobb figyelmet kap az ügy. A kínos hallgatást szinte csak Domokos Mátyás törte meg. Nyílt levelet írt, amelyet a Vasi Szemle közölt. Bevezető gondolatait idézem: „Kedves Barátom! Egy bölcs kínai mondás értelmében többet ér, és hasznosabb egy szál gyertyát gyújtani, mint átkozni a sötétséget. A benne rejlő és megszívlelendő figyelmeztetés miatt idéztem már egyszer az Illyés-felejtéssel kapcsolatban ezt a mondást, amit Weöres Sándor »porlepte« életművére, pontosabban annak utóéletére gondolva, csak megismételhetek. A 2003-as esztendőre tervezett Weöres Sándor-konferenciát már csak ezért is fontos és megvalósítandó elképzelésnek tartom. Több mint kötelességszerű tisztelgés lehetne egy nagyon nagy költő emléke és műve előtt. Hozzásegíthet, hogy minél több irodalomszerető olvasó számára valósággá váljon, amit a költő így fejezett ki A belső végtelenből című verse zárlatában: »kapumnál a lázas világ megáll: / Őrült! Önző! Áruló! – kiabál. / Várjatok, pékműhely van odabenn / majd táplál most még forró kenyerem.« – A költő táplálékteremtő munkája nem ért véget a halálával: örökműhely az ő műve, amit feledékeny utókorára hagyott, akikre viszszahullik a lázas világ kiabálása; mi vagyunk az önző, őrült és áruló utódok a Weöres Sándor-i szellemi hagyatékkal, amelynek egyébként önértéke van, és teljességgel független attól a közönytől, amely mostanában körülveszi.” (Lőcsei Péter)

"...»kapumnál a lázas világ megáll: / Őrült! Önző! Áruló! – kiabál. / Várjatok, pékműhely van odabenn / majd táplál most még forró kenyerem.«..."

"...Az itt-mondottaknak nem az a rendeltetésük, hogy elhidd őket, hanem hogy igazi lényedre, igazi világodra eszméltessenek."

ABSZOLÚT ÉS RELATIV

A "van" mindig határozatlan,
viszonylagos:
a léten belül létező
s a léten kivül nem-létező...
vagy: léten kivül létező
s a léten belül megfoghatatlan...
vagy: léten és nem-léten kivül álló...
vagy: léten és nem-léten túlfolyó...
- csak egy bizonyos van,
határértéke a "van"-nak,
amit a "van" soha el nem ér,
ami nem határozatlanul
de bizonyosan nincs:
a "nincs".

Weöres Sándor
 

torolvastár

Állandó Tag
Állandó Tag
Ismeritek a Psychét? Imádom! Abból írtam a szakdogám

Ismerjük. S ajánld másoknak is, akár itt :)
http://canadahun.com/temak/színművek-drámák-versek-ebook-formátumban.53921/#post-4120279

A Mester egy antológia szerkesztésébe fogott. A régi magyar költészetből akart gyűjteményt összeállítani.
– Jó, de miért te foglalkozol ezzel? – kérdezte a fiatal zenész. – Más nincs, aki megcsinálja? Akinek ez a szakmája?
– Nem szeretem a strébereket – válaszolta a Mester. – Minden korban vannak, akik az ízlést diktálják, kritikusok, irodalomtörténészek. És aki az ő kánonjukba nem fér bele, arról, amíg él, nem írnak, a halála után pedig elfelejtik. Annak a műve marad fenn, aki a maga korában megfelelt az elvárásoknak, többnyire a strébereké. Hát én most előveszem, megnézem a régi szövegeket, és nem érdekel, hogy a Gyulai Pál mit mondott, mondott-e egyáltalán valamit róluk.
 

torolvastár

Állandó Tag
Állandó Tag
- csak egy bizonyos van, / határértéke a "van"-nak

Azt is megkérdezték tőle, hogy mi az, ami a világ dolgai közül a legjobban izgatja és érdekli.
Imígy válaszolt a Mester:
– Minden, a világ úgy, ahogyan van. Nem nagyon tudom a jelenségeket szétválasztani érdekesebb és érdektelenebb dolgokra.
 

JULA56

Állandó Tag
Állandó Tag
Azt is megkérdezték tőle, hogy mi az, ami a világ dolgai közül a legjobban izgatja és érdekli.
Imígy válaszolt a Mester:
– Minden, a világ úgy, ahogyan van. Nem nagyon tudom a jelenségeket szétválasztani érdekesebb és érdektelenebb dolgokra.

(TÁG ÜRESSÉGBŐL...)

Tág ürességből ének szól, gömbhullámként fut egymaga,
sötét csillagtalan térben árad, suhan, gazdája nincs,
hol ezüst hangja felcsendül: a Hiányzó Arc Temploma,
melynek belül nincs hombárja és kivül nincs homlokzata.
Éjjel egy álmot álmodtam: körül teljes gömb volt az ég
talaj semerre sem látszott, sem égitest, csak ragyogás
és láthatatlan két véggel kötél feszült az űrön át
egymagamban ültem rajta és ragyogott és remegett
és fáradtan elengedtem és testem zuhant és esett
talaj nem volt és zuhantam az égbe, nem tudtam hova.
Álmodtam és felserkentem - újult a habok éneke:
szél őrzöd! süket föld, hallod! gömbhullámként fut egymaga!

Weöres Sándor
 

torolvastár

Állandó Tag
Állandó Tag
talaj semerre sem látszott
;)

Fölkereste két fiatal író. Kapacitálták, hogy lépjen be a Pártba. (Ez valamikor az 1940-es évek végén esett, a párt, amelyikről szó van, az MDP, vagyis a kommunista párt.) A Mester azt felelte, hogy ő inkább nem... Igazándiból nem is alkalmas ilyesféle szerepvállalásra... De ők csak mondták, mondták a magukét; hogy mennyire dinamikus lett minden mostanában, éppen a Pártnak köszönhetően.
– Na hát hogy dinamikus volna, azt nem lehet mondani – vágott közbe a Mester. – Három hónapja adtam be az útlevélkérelmemet, és azóta semmi válasz.
***
Ugyanennek a történetnek egy másik változata szerint buszon utaztak egy előadóestre, és akkor kérdezte a Mestertől a fiatal zenész:
– Sanyika, te egyáltalán nem foglalkozol a politikával? Rengeteg verset írtál, de nincs köztük politikai témájú egy sem!
Rögtön ezután, ott a buszban írta a Macskaindulót a Mester. Legalábbis van, aki így tudja.

***
Erdős Virág: minek
neki

ebben nincs most semmi pláne egészen üres
ő sem fogja azt mondani rá majd hogy ügyes
nem fog érte megkívánni nem fog érte szánni
nem fog érte mindörökre a
szívébe zárni
akkor meg minek

ebben itt most minden ami kell az benne van
talán ő is azt mondja majd rá hogy rendbe' van
nem tesz alá senkinek
bejön majd min
denkinek
akkor meg minek
 

torolvastár

Állandó Tag
Állandó Tag

Mikor pedig arról kérdezték, hogy van-e külön gyerekvers, ezt mondta:
– Tulajdonképpen nem tudom. Azokat a verseimet, amelyeket később gyerekversként soroltak be, nem gyerekeknek írtam. Nem gondoltam a gyerek–felnőtt különbségre. Gyerekverset csak pedagógusok felkérésére írtam. Gyerek ugyanis nem rendelt nálam verset. Az ilyen utólag gyerekverssé nyilvánított versek egy az egyben arányban állnak az olvasóval, tehát nem oktatják ki: fiacskám, így fogd a szalvétát, úgy tanulj! Szerintem gyerekvers az, mi közvetlenül, szavakkal nem oktat, hanem olyan hangulatot, dallamot, élet- vagy természetdarabkát próbál adni, ami a gyerek – és a felnőtt – lelkét gazdagabbá, finomabbá teszi.
 
Oldal tetejére