Koós Attila versei

Kocsma

Lágyan hull elém az idő,
Múltam az asztalon koppan:
A törölni kívánt újra kinő
A sör mellett,a gyufásdobozban.

Ugyanaz köszönt rám tegnap
Aki másnap elfordult volna,
Közöm-nincs-hozzád,idegen-vagy
Tekintet szorít sarokba:

Talán az élet sem fontos már,
Talán mert minden perc drága:
Mit érne a dalom ha nem volnál
Általa a jövőbe zárva?

Téged idéznek a fények

Még egyet sóhajt a város
és elnyeli az éj:
halkan dübörög a gyár,
lobog a távoli fény-

most is visszatér hozzám egy érzés,
csillagfényből megújul egy arc,
és én képzelem,hogy találkozunk
egy pillantásban...

Lágyan hullnak a múltból a képek,
könnyű álomnak tűnik egy perc,
ahogy hangod átölel féltőn
és bűvkörébe zár-

szépen elmorzsolódnak a fények,
mint egy bolondos ecsetvonás,
és csak képzelem,hogy találkozunk
egy pillantásban...

Arcomra ha felhő száll,
nem riaszt a sötétség:
halk léptű szellő jár
hol a lelkemben tűz ég,
mert képzelem,hogy találkozunk
egy pillantásban...

Gyere,érj hozzám egyszer,hogy érezd:
milyen könnyű,ha más szíve fáj!
Úgy vágyom érezni léted,
érintésed-mond,a test mire vár?
Addig is elképzelem,hogy találkozunk
egy pillantásban!...

Az inas

Engem még faragni kell,nem csiszolni,
Látni tanits előbb szépen- szólni
Aztán csak:s ha lesz miről beszélnem,
Csillagokat írok az ég tenyerében!

Lugas

Pázsitos udvart,dús kertet álmodom,
Ringató árnyat és tomboló fényt;
Zsenge-zöld ágyások őrzenék lábnyomom
S kacajgón játszana lombhozó szél.
Őszülő pillámon nektárként ülne meg
Zsongszavú vasárnap,a hétfők s az ünnepek.

A fények a Napban...

A fények a Napban,a csillagok éjjel,
A legszebben tündöklő réti virág:
Arcodat hozza el angyali fénnyel
És szívembe súgja a szíved dalát!

Felhőkön táncol,porzik a kedvem
S csillagokban leli víg tavaszát:
ha eljövök Tőled,Te töltöd be lelkem
És súgod szivembe a szíved dalát!

Langy eső permetez,élteti kertem,
Házam előtt kivirul a világ:
Hangod a széllel is énekel bennem
És szívembe dúdolod szíved dalát!

Nehéz az álom

Nehéz az álom.A foltok,a színek
ma embert játszanak,
Narancsvirágot s Holdat ha
elbújt már a nap.
Vidéki udvar kiszáradt,
bús reggele szánt,
Barázda méllyül-de végül
ez a föld magába ránt.

Nehéz az álom.E bolygó ma
gyorsabban kering:
Most hunytam le szemem s íme
hajnal van megint.
Két kezem átka a boldog,
áldott búzaszem-
Ragyogj örökké,te Élet!
...s forrjon az utca odalenn!

Vándordal

Fut a reményem folyókon által
Hegyeket,bérceket űz
Szarvas a lépte,mint a sas,szárnyal
Fészke jég,jegyese tűz
Dombokra símul a nyári határ
Én kicsi csillagom,hazatalálj!
Kicsi szivem hazavár!...

Boldog örömben fürdik a holnap
Mosolya lágy takaró
Selyme a rétnek,suttogó szónak
Szépségnek árnyat adó
Dorombol bennem a régi magány
Ha szemem tavában megmosdik a lány
A Nap játszik mozdulatán...

Messzi vidékek,végtelen tájak
Hol vándorok vágya zenél
Űzik az elmét,edzik a lábat
De végülis mind hazatér
Mert nincs az a kékség,nincs az a zöld
Csak ez az édes,szép anyaföld
Csak ez lehet hű szeretőd!

Nagyon hiányzik!

A csók íze hiányzik.
Az érintés bársonya,
Az öröm szép mámora
Ahogy kis szívemen hintázik...
Jaj az nagyon hiányzik!

A meleg szó hiányzik.
Sötét pilla rezdülése,
A test furcsa-vad hevülése
Ahogy az újj kutatva újra vágyik...
Jaj az nagyon hiányzik!

Az áldott fény hiányzik.
Mélyfekete naplemente,
Ahogy érző-kérő bőr reszketve
Símul bőrhöz,mint ki nagyon fázik...
Jaj az nagyon hiányzik!

Semmim nincs...és úgy hiányzik
Megosztani semmiségem,
s kapni jót,ha nem is kérem,
Hogy ne kelljen már soha másik...
Jaj ez de nagyon hiányzik!

Teérted lennék

Teérted lennék akácos méze
Szőlőszem bódult,érett esése
Domboldal nyíló hajnal-világa
Alkonyi szél csöndben szétszórt imája

Teérted lennék kagylók zenéje
Óceán mélyén nyugvók reménye
Ölelő kórusa a virrasztóknak
Bánatot űző jó íze a csóknak

Teérted lennék kastélyok parkja
Munkás-vasárnap szappandarabja
Elhagyott emlék pénteki szélben
Lennék talált tárgy,ha nem jönnek értem

Teérted lennék hegyek magánya
Patakok csörgő testvér-vitája
Harmat a réten,ősz keze fákon
Csak közelebb Hozzád e szép világon

Teérted lennék borízű csók is
Amiben születnek s elvesznek jók is
Igaz dal lennék nyáréjszakában
Térdeplő hála hű imádságban

Teérted lennék minden és semmi
Hiába lennék,ha nem elég ennyi
Ami maradtam,amivé válok
Ha szemedbe nézek,ha előtted állok...

Ha szeretkezem Vele

Bársonyzöld paplant simítson alánk
Rég megálmodott, oly'várt éjszakánk!
Csillagok!
Függönyként felhőt húzzatok!
S ne riassz, Hajnal,
Ha lelkében szunnyadok!

Dögrováson

Bolyongó csontváz holt,fertőző tengerparton-
Így toppan elém a gyász,a halott nyár így üzen.
A Gyötrő: árnyék és fény játsza újra arcom
Mély árkaiban titkos táncát- újra szűzen,
Csupasz talpammal taposva mint gyermek
A bukdácsoló kavicsok halmát- ez, ennyi
Napom, csörgő jelenem- vissza, ti olcsó kezdetek!
Hagyj itt! A legtöbb mit most értem tudsz tenni.

Okádom magamból a mérget mert csontig átitat,
Megkeseredett a szó is, penészes a kongó áhitat.
Elbiciklizett az idő: kerekére sár és genny tapadt,
Lelkem foszlányait hámozza a pedáll,
S ha a gondolat olykor reccsenve megáll,
Riadt-véres szemekkel nézi azt, mi belőlem maradt,
Füstölés után csöppenő méhviaszt.

Ebcsont beforr, csalánba nem üt- közhely, kárhozat
Mutatóba marad az igazságnak megbocsájtó áldozat.
Homérosz! jer mutasd, ki vagyok, mivé lettem?
Akhileusz haragja csattan ványadt férfitestben,
Már Odüsszeusz éltető lángja fonnyadt hamu,üszök
Véremben, ziháló jajszó a magány ha sorsomra készülök,
S pengét nyaló vörös tajték mindahány.

Te vak! Te jós! Mindentlátó- engem láss, homályban ülök
Csontig feketében, majd társként térdedhez szédülök-
Vacognak így is elmeborult lázban emlékeim között:
Lepke szemében pattanó ér, tágas palást, kikötözött
Mélabú és sorstalanság! Hej, játszópajtásaim legyetek
Félkarú zongoristák, leprások és ti húst lepő legyek!

Munkásjárat

Még az éj,mint fáradt álom
Ül a karcsú pesti fákon
Mikor már a busz rohan velem.

Lézengők és kósza árnyak
Alakját nyelik az árnyak,
Sötét torkuk új napot terem.

Penge ajkak,vénült ráncok
Mélyén lapul ősi átok,
Mozdulatuk egyhangú zene.

Arcuk éle mint a szikla,
Ősi szóval beleírva
Dédapák parancs-üzenete:

Nehéz kenyér pedig sovány,
Ezért keserű a dohány,
De édes lelked minden rezdülete.

(Becsület és nyugodt álom
Száll fel minden állomáson
Hogy elnyelje a város lendülete.)

Valaki voltam

Itt ég
bennem, fáj, lüktet
az enyészetnek kitárt
óriási ölelés.

Nem sokáig vagyok már,
de nem ez bánt: zavar
testem kiszolgáltatottsága,
ha már nem én parancsolok
pózt belé.

Jaj ti emberek,
majd ne bámuljatok!
Hullaszállítók! csak gyorsan,
nem ember az már!

Hűsítő kérelem

Hazudtam.
Közönyt és nekem fájó hideget,
Vagy csak a semmit, semmi kis szivemet,
De hazudtam...

Mert amit tudok,
Tudod Te is: messzi visz végzetem,
De minden útról Hozzád érkezem,
Hozzád jutok.

Jutalmam féltés,
Nem több- s amit magamnak
Szedek csokrot perceiből a napnak
És az érzés...

Hogy nem hiába,
Mert önként adok magamból,
Jókedvvel, örömmel- szívből, szavakból
Költs Te is Attilára!

ajánlás:

Az idő kevés,
És mennyit elszórunk belőle!
Szélbe, fába, dombtetőre
Üljön a nevetés!

Szép vagy

Szép vagy nekem.Hajnal és alkony
gyönge,összemosott tánca érintésed
álma,vasárnap nyugalmában úszó
harangszó sóhajod-
a füst és jaj kúszhatott,loboghatott
Aeneas terhétől hajló
árnya után így-
számára új hazát és holnapot
már dús kedvvel vetett dombokon
dicsőségben,méltóságban ágyazott
elő az anyai szív.

Máglya gyúlt miatta bár.

Szép vagy nekem.
És csak fuldoklik gyűlöletem
szerelmem hálójában.

Táncház

Boldog lépésekben ölelkezünk

Mint tűz körül a jobbágy vasárnapja,
Magasban olvadó lángok

Szikrái szöknek a csillagos égig,

Eleven szavaink kergetőznek
Vágyaink tarka szallagjait rázva...

Büszkén emelem fejemet én is

S döng alattam a tánc üteme,
Erős vállam,derekam feszül a dalban:

Mint kiskakas,tombolok,

Lelkem a körnek íve legyen!
És tetszik,ha mulatnak rajtam

Mert a lány arcán a mosoly gyönyörű!

Altató

Az ablak mögött halványan hajló
Gyertyafény körül moccan
Az altatódal (zsoltár ez!) , s az ajtó
Előtt már az éj foga koccan-
De odabenn
Meleg öl vígasza ringatja árnyát
- Gyermek, aludj hát!
te sohase gond!- te felhőűző!-
Mosolyod színt ad, régi nemes
Kor ráncomon ül már-
De nézd, fölrázom a dunyhád!

Teliszák

Büszke leány lép a kúthoz,
Szeme szökken a fiúhoz,
Keble duzzad, ajka nyílik,
Pilla rezzen, visz a sírig...

Jaj te fiú, meg ne szédülj:
Örömre vágysz, jajra készülj-
Meg vagy fogva, meg vagy halva
Akaratlan vagy akarva...

Anyám könnyei

Amikor én születtem, Anyának beteg volt a szive:
Az orvosok azt mondták, meghal-Ő hitte, hogy nem kell félnie;
A könnyein át mosolygott rám, talán énekelt is nekem...
Hát így történt, hogy elkezdődött az életem.

...És szálltak felettünk az évek, annyira bolond lett a világ-
Esténként, ha hazatértem, láttam, hogy megint sírt az anyám;
De a könnyein át is csak mosolygott rám- talán félt, hogy észreveszem,
Hogy az arcán a ráncok közt ott lapul a félelem.

Ne sírj Anyám, ne sírj!- Apa szeret még...
Ne sírj Anyám, ne sírj!- kár a könnyekért:
A szíved megszakad és ez mit sem ér...
Vak szél görget rögöt a rög között
Két lélek hol mélyebbre költözött...

Húsz éve, húsz hosszú éve:lassan megértem, mit jelent
Tudni, hogy vár rám egy mosoly, mikor hazaérkezem-
Most esik...Anya arcát látom Budapest szürke egén,
S remélem tudta, hogy szeretem, mert ma már csak így az enyém...

Eresszetek!