Sci-fi világa

Phaeton: avagy Földünk elődjét egy nukleáris katasztrófa semmisítette meg?​

Az ősi, tizedik bolygó megsemmisülésének története.
A Naprendszerben régen létezett egy 10. bolygó, melynek nyomait a mai napig meg lehet találni az űrben. Arról azonban keveset tudunk, hogy pontosan mi történt ezzel a Phaeton-ként emlegetett bolygóval.
Annyi bizonyos, hogy az ősi időkben még jelen volt, és nagyon sokan a Föld egyfajta elődjének tekintik.
Olyannyira, hogy egyes elméletek szerint az emberiség genetikai vonala a Phaetonról származik.
De vajon mi lett végül ezzel a hatalmas planétával? Kozmikus katasztrófa áldozatául esett? Vagy valami másról lehet szó?
A Mars és a Jupiter között a csillagászok és a modern tudomány egyfajta hézagot talált, mely tele van különféle hatalmas törmelékekkel.
Ezekre sokan hiszik azt, hogy egy valaha létezett bolygó maradványai lehetnek.
Mások szerint éppen a Jupiter zavaró hatása miatt az itt keringő anyag sohasem tudott nagyobb bolygótestté összeállni.
Először Johannes Kepler volt az, aki megfogalmazta hogy Mars és Jupiter között léteznie kell egy addig még fel nem fedezett bolygónak.
Kétségtelen, hogy a Mars és a Jupiter közötti távolság kétszer akkora, mint amekkora a szabályszerűség szerint lehetne. Hiányzik tehát egy bolygó, mint ahogy azt már Kepler is megállapította. Sokak szerint ez valóban maga a Phaeton volt.
A Phaeton egy óriási bolygó lehetett, a Földnél legalábbis nagyobb, vagy vele azonos méretű.
De vajon mi történt vele? Hogyan semmisült meg, és miért?
A Mars és a Jupiter között van az élethez szükséges zóna határvonala, vagyis még lehetett élet rajta, és sokak szerint volt is, ezt főleg vastag légkörének köszönhette, mely megvédte a felszínt a külső zord hatásokkal szemben.
Egyes csillagászati elméletek szerint a Phaeton hatalmas űrtörmelékekkel való ütközés áldozata lett. Az ősi időkben ugyanis a Naprendszerben formálódtak a bolygók, miközben hatalmas kőzettörmelékek keringtek a bolygók között. Ekkor szakadhatott ki a Földünkből is a Hold, és a Marson is ekkor keletkezhettek hatalmas kráterek.
Talán egy nagyobb törmelék eltalálhatta a Phaetont, ami ennek következtében darabjaira hullott, és megsemmisült. Azonban egyesek szerint teljesen más dolog történt.
Szerintük, ha így lett volna akkor más bolygóknak is meg kellett volna semmisülniük a kezdeti időkben. Az viszont igen valószínű, hogy a dinoszauruszokat 65 millió évvel ezelőtt kipusztító aszteroida valójában a szétrobbantó Phaeton egyik darabja lehetett...
Ha valóban létezett a Phaeton, az a napjainkban a Mars és a Jupiter között fellelhető aszteroida-öv lehet, legalábbis az egész öv a bolygó maradványa.
Egy másik, megdöbbentőbb elmélet szerint a Phaetont fejlett civilizáció lakta, akik egy hatalmas nukleáris kataklizmát követően önmaguk semmisítették meg önhibájukon kívül saját planétájukat.
Ha ez így volt, az valóban megmagyarázná, hogy miért csak a Paheton semmisült meg egyedül a naprendszerben akkoriban a bolygók közül. Sokak vélekednek úgy, hogy az emberiség erről a bolygóról származhat, vagy legalábbis ez a bolygó volt az, ahol az ember elődjének számító humanoid csillagközi lény kifejlődött, mely később szétszórta az élet spóráit a fiatal Földön.
Iszonyatosan nagy kataklizma kellhetett ahhoz, hogy megsemmisüljön egy bolygó, így feltehetően egy balul elsült részecskegyorsító kísérlet, egy véletlenül előállított, majd a bolygó felfalását követően önmagába roskadó fekete lyuk tehető felelőssé az egészért.
( Megjelent: avilagtitkai.com oldalon 2017. május 28., vasárnap ).

Van-e, volt-e az emberéhez hasonló, fejlett társadalom naprendszerünkben?
Erre az izgalmas kérdésre ad feleletet Martinov tudományos-fantasztikus regénye.
A kutató űrhajósok fenyegető veszedelmeket, kiszámíthatatlan körülményeket legyőzve, lélegzetelállító kalandokon át kutatják fel a hosszú évezredekkel ezelőtt szétrobbant Faeton bolygó nyomait. Meg is találják a hajdani Faeton-lakók üzenetét a Föld lakóihoz, és megcsillan előttük annak a lehetősége is, hogy Földünk felvegye a kapcsolatot az elpusztult Faetonról elmenekült gondolkozó lények fejlett társadalmával.
A könyvet Csergezán Pál képzeletébresztő, művészi illusztrációi díszítik.
Georgij Martinov: A Föld nővére

Több mint négy évtizede került a mozikba az első Csillagok háborúja film és egyesek szerint minden idők egyik legjobb filmes folytatása, a Birodalom visszavág.
Luke Skywalker kalandjai nem értek véget a Halálcsillag elpusztításával…

Noha a Lázadó Szövetség megnyert egy fontos csatát, a Birodalom elleni háború csak most kezdődött el.
Az ellenség bosszújától tartó Lázadók felépítettek egy rejtett bázist a Hoth nevű jégbolygón, de még azon a távoli, jelentéktelen helyen sem tudnak sokáig elbújni Darth Vader kutató tekintete elől. A sötét nagyúr alattvalói hamarosan a nyomukba szegődnek, így Han Solo, Leia hercegnő és társaik ismét menekülni kényszerülnek, míg Luke Skywalker a Dagobah mocsárvilágot keresi fel, hogy új Jedi-mesterétől, Yodától tanuljon…

Hét Kilenced (Seven of Nine), vagy ahogy gyakran hívják: „Hetes”, a Star Trek: Voyager című tudományos-fantasztikus televíziós sorozat egyik szereplője. Először a negyedik évadban jelent meg a képernyőkön, a Skorpió című részekben. A szerepében Jeri Ryan.

A Star Trek: Voyager amerikai sci-fi, a Star Trek univerzum negyedik televíziós sorozata, melynek alkotói Rick Berman, Michael Piller és Jeri Taylor voltak. A sorozat hét évadot élt meg 1995-től 2001-ig, és ez különlegessége, hogy az egyetlen olyan Star Trek-sorozat, melyben a hajónak női kapitánya volt, Kathryn Janeway személyében. A filmsorozat a USS Voyager föderációs csillaghajó történetéről szól, amely egy idegen lény közbeavatkozása után, a galaxis másik szegletébe, 70 000 fényévre kerül a Földtől. A történet elején a föderációs legénységhez csapódik egy maquis hajó személyzete is. A néző hét éven át követheti a legénység életét, melynek legfőbb célja a hazajutás.

A sorozatot, hét éves eredeti sugárzása alatt 78 különböző díjra jelölték, melyből csak az Emmy-díj jelölések 35-t tesznek ki.

A Perry Rhodan egy nyugatnémet / német űropera franchise, amelyet hőséről neveztek el. 1961-ben kezdődött, és évtizedek óta tart, folyamatosan változó szerzői csapat írta. Mintegy kétmilliárd ( novella formátumban) eladott példányból világszerte (ebből több mint egymilliárd csak Németországban) ez a valaha írt legsikeresebb sci-fi könyvsorozat.

Több évtizedes csend után lendületes léptekkel folytatódik Octavia E. Butler Példázat-sorozatának magyar kiadása. De mi történik a második részben? Sohár Anikó alapos kritikájából minden kiderül!
Octavia E. Butler A talentumok példázata című, 1998-ban írt és két évre rá Nebula-díjat nyert regénye júliusban végre megjelent magyar fordításban is. A mű a befejezetlenül maradt Példázat-sorozat[1] második része, egyszerre utópia (a Makk közösség, a Földmag-hit és a csillagok meghódítása szempontjából) és disztópia (az éghajlatváltozás és társadalmi-gazdasági-politikai összeomlás következményeinek kíméletlen bemutatásával). A magvető példázata fekete női főszereplőjének, Lauren Oya Olaminának életét követi nyomon, nagyjából hatvan évet – ebből az első négyet részletesen – felölelve 2032-től 2090-ig. A történet az előző kötet vége után három évvel kezdődik és nem sokkal Olamina halála után fejeződik be. A kötetet Olamina lánya írja és kompilálja anyja naplóiból, apja és nagybátyja könyveiből, valamint az anyja írta Földmag: Az élők könyvei idézeteiből. Már a prológusból kiderül, hogy

a fiktív narrátor önmagát keresi, s ehhez válogat részleteket,

Kattints a kibontásához...

azaz az olvasó rögtön az elejétől tisztában kell legyen azzal, hogy amit olvas, szubjektív és torzított képet ad: egyrészt a válogatás alapjául szolgáló írások maguk is elfogultak, másrészt a lány szintén részrehajló és bizonyos kérdésekben szemellenzős – ez először mellbevágó, ám okára hamar fény derül.

Az elénk tárt politikai-vallási utópia/disztópia tehát fenntartásokkal kezelendő, ugyanakkor szembeötlő a párhuzamosság az egyén és a faj felnőtté válásában, a korábbi minta meghaladásában.

Kattints a kibontásához...

A szerkezet egyszerű, prológus, a három évre (2032-33, 2035) szétosztott 21 fejezet és az epilógus alkotja. A fejezeteket egy-egy idézet vezeti be a Földmag-hit bibliájából, amit aztán egyes szám első személyben írt szövegek követnek: a lány reflexiói vagy szemelvények az apa/nagybácsi más nézőpontokat felvillantó írásaiból, majd a fejezet nagy részét Olamina fennmaradt naplója teszi ki.
Ha valaki nem olvasta az első kötetet: a cselekmény a közeljövő Amerikai Egyesült Államában zajlik, ahol a klímaváltozás és a dögvész hatására szétesik a civilizált társadalom, gyakorlatilag megszűnik a jogállam és a demokrácia, helyükbe anarchia, erőszak lép, s mindenki megpróbál túlélni, ahogy tud. Meg is választják elnöknek a Keresztény Amerika szélsőségesen konzervatív, magát bigottan vallásosnak mutató, ám valójában csak saját és támogatói érdekeit szem előtt tartó vezetőjét, aki ugyan szóban elítéli az erőszakos cselekedeteket, ám semmit sem tesz a másként gondolkodókat, a perifériára szorultakat, és főleg a színesbőrűeket sújtó rabszolgaság tényleges bevezetése, az átnevelőtáborok, a nők jogfosztása, a családok szétszakítása, a kasztosodás és más látványosan negatív társadalomformáló jelenségek ellen. A Keresztény Amerika ellenpontja Olamina már emlegetett, utópista szocialista jellegű Makk, majd Len közössége, és Földmag-mozgalma, mely

fennen hirdeti, hogy a változás az isten, az emberiség legfőbb feladata pedig a szétszóródás a csillagok között.

Kattints a kibontásához...

A Földmag-hitet elsősorban az emberi faj (homo sapiens sapiens) fennmaradása motiválja, ezért a Keresztény Amerikával szemben a közösséget az egyén elé helyezi.
Ha eltekintünk a dátumoktól és a mögülük előbújó alternatív történelmi eseményektől, a tudományos-fantasztikus műfajt más is jelzi. Például

a rabszolgák nyakörve, amely közvetlenül az idegekre hat s automatikusan büntet – adott esetben öl is –, ha viselője tilalmasat tesz,

Kattints a kibontásához...

és nincs tőle menekvés: a nyakörv viselője teljesen ki van szolgáltatva a távirányító birtoklójának, a nyakörveket vezérlő hálózatnak. Vagy az automata fegyverrendszerrel és szenzorokkal ellátott lakókocsi, és annak tankszerűbb változata, a pajor. Az audiovizuális „szubliminális” – azaz a tudatalattit érzékelhetetlenül befolyásoló – Dreamaskok, amelyek virtuális valóságokba kínálnak menekülést, s elnevezésük megmaradt angolul.[2] És persze maga az osztozás, a szuperempátia, amely kevésbé hangsúlyos, mint az előző kötetben, és eltitkolása még kevésbé hihető.
A felvázolt politikai-vallási disztópia két szempontból különösen ijesztő: egyrészt, mert Butler semmi olyat nem ír le, ami nem történt meg valahol a világban saját korában – s történik azóta is –, másrészt, mert az elmúlt ötven évben számos író vetett papírra hasonlóan félelmetes víziót az Egyesült Államok közeljövőjéről: Margaret Atwood A Szolgálólány meséje és Testamentumok, vagy mondjuk Sheri S. Tepper Gibbon’s Decline and Fall ["A Gibbon-féle hanyatlás és bukás"] című regényeiben ábrázolt fundamentalista, faj- és nőgyűlölő, rabszolgatartó Amerika egy tőről fakad Butler Példázataival, s abban is egyezik velük, hogy a mű végkicsengése optimista, az utópikus szál végül nem utópisztikus, nem megvalósíthatatlan.
A fordításról is kell beszéljünk. Nem túl gyakori, ám nem is példátlan, hogy egy könyvet ketten fordítsanak, gondoljunk csak A Gyűrűk Urára. Itt is az történt, hogy az első kötetet is magyarra ültető Huszár András helyét egy idő után át kellett vegye Farkas Veronika, azaz nem előre elhatározott dolog volt a fordítókettős, hanem az élet így hozta. Ilyenkor különösen nagy szerepe van a szerkesztőnek, akinek össze kell(ene) fésülnie a kétféle fordítást. Ez itt nem elég alaposan történt meg, mert

nagyjából az első négy fejezet tele van kezdetleges fordítási problémákkal, szinte nyersfordításnak érződik.

Kattints a kibontásához...

Ami nagy baj, mert ha egy történet nem bilincseli le az olvasót rögtön az elején, akkor nem olvassa tovább, félredobja, másikért nyúl, elvégre van választék. Vagy ami még rosszabb, elfordul a fordításoktól. S erre bizony most meg is van az oka.
A szöveg hemzseg az elemi hibáktól, most a legtipikusabbakból hozok egy-egy példát. Van, amikor elmarad az alanyváltás jelölése: „Apám fiatal lánynak képzelte, de tévedett. Már akkor is élesített, célra tartott rakétaként szegeződött előre.” A második mondat alanya az angolban nem az apa, hanem az anya.
Sokszor érezhető tapadás az eredetihez, ami olyankor fordul elő, amikor a fordító mechanikusan teszi át a tartalmat egyik nyelvről a másikra, például „A jeles esemény perverz megünnepléseként megint rám tört egy visszatérő rémálmom. Az elmúlt néhány évben megritkultak… régi ellenségek ismerős rossz szokásokkal.” Magyarul indokolatlan és értelmetlen az egyes és többes szám ilyen keverése. Máshol meg épp az eredeti nyelvi szerkezettől való elrugaszkodás okozza a gondot:
Anyám gyógyszerfüggősége szerepet játszott a halálában. Nem tudhatom biztosan. Apám sem.
My mother's drug taking may have helped to kill her. I don't know for sure. My father didn't know either.
Szó szerint: Lehetséges, hogy a gyógyszerszedés is hozzájárult anyám halálához. De nem tudom biztosan. Apám sem tudta.
Azzal, hogy itt eltűnik a bizonytalanság az első mondatból, és szilárd kijelentés kerül a helyébe, szembemegy a szerzői szándékkal, mert az angollal ellentétben nem az anyja megértésére törekvő gyerek bármilyen forrásból megszerezhető tudásának korlátait hangsúlyozza a magyar verzió.
Akad helytelen a szóválasztás: pl. az environmental degradation szakkifejezésre (helyesen: környezeti degradáció) alkalmazott környezetromlás, a szövegkörnyezetéből túlzó irodalmiságával kilógó ezen, vagy a sziklaforgács (a forgács fa vagy fém megmunkálásakor keletkező hulladék, nem lövöldözés következtében lepattanó szikladarab). Néhol hibás a toldalékolás (a joruba Bankole esetében például a helyes ragozott alak nem Bankole-val, hanem Bankoléval).
Gyakran rossz az igeidő, általában jelen helyett múlt: „Mivel a Paracetco függőségre hajlamosított, egykor több tízmillióan voltunk” – az emlegetett gyógyszer (egyik) mellékhatása, hogy függőséget vált ki, s az általános érvényű kijelentés kötelezően jelen idejű a magyarban.
A múlt idő következetes használata az angol jelen helyett rögtön a történet elején megváltoztatja a fiktív narrátor viszonyulását anyjához (bár elismerem, a present perfect valóban trükkös, és hol múlt, hol jelen idejűnek fordítandó magyarra):
Szerettem volna szeretni, hinni akartam, hogy nem az ő hibája, ami köztünk történt. Bárcsak így éreztem volna! Ehelyett gyűlöltem, féltem tőle, szükségem volt rá. Az mindenesetre biztos, hogy soha nem bíztam benne, és nem tudtam megérteni, miért olyan ember, amilyen… céltudatos volt, mégis tévúton járt; az egész világ számíthatott rá, én viszont sosem. Máig nem értem.
I have wanted to love her and to believe that what happened between her and me wasn't her fault. I've wanted that. But instead, I've hated her, feared her, needed her. I've never trusted her, though, never understood how she could be the way she was—so focused, and yet so misguided, there for all the world, but never there for me. I still don't understand.
Szó szerint: Régóta szeretném szeretni, hinni, hogy nem az ő hibája, ami köztünk történt. Tényleg szeretném! Ehelyett régóta gyűlölöm, félek tőle, gyötör a hiánya. Pedig sosem bíztam benne, és sosem értettem, hogyan lehetett olyan, amilyen… amilyen céltudatos, olyan félrevezetett, hogy az egész világ számíthatott rá, csak én nem. Most sem értem.
A fenti fordítás azt sugallja, hogy a lány már nem akarja szeretni az anyját, nem akarja hinni, hogy az anyja nem hibás, és régebben gyűlölte, félte, szüksége lett volna rá, ám mindezeken mára már túllépett. Csakhogy erről szó sincs: most is küzd ezekkel az érzelmekkel, s az egész könyv kísérlet arra, hogy rendezze viszonyát anyjával (és önmagával). Jó kérdés, hogy sikerrel jár-e?
A kezdeti problémákat követően aztán egy csapásra olvashatóvá változik a szöveg, eltűnnek az olvasásból kizökkentő nyelvi hibák. Belejött a fordító, a szerkesztő, netán mindkettő? Vagy onnantól fordította más? Mindenesetre az olvasó boldogan adhatja át magát a történet sodrásának a majdnem teljesen boldog végkifejlet felé. Bár talán nem Christopher Columbusnak kellene elnevezni az első csillaghajót…
(Sohár Anikó Egyetemi oktató, kutató, műfordító, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanít. Legutóbbi fordítása: Arthur C. Clarke - Michael Kube-McDowell: Tűzszünet 1-2. (Metropolis Media, 2014).....

Moskát Anita Zsoldos Péter-díjas író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: A hazugság tézisei (2022)
Egy neves irodalmár, tizenegy világirodalmi klasszi(ku)s - világválogatottunk soron következő részében Moskát Anita legnagyobb világirodalmi élményeiről olvashatunk.
Senki sem mert volna komoly összegben fogadni rá, hogy olvasó felnőtt lesz belőlem. Esti mesét ritkán olvastak fel nekem, meg úgyis jobban behúztak a filmek és a számítógépes játékok. A kötelező olvasmányokkal küszködtem, nehezen koncentráltam a szövegre, az ujjammal követtem a sorokat, különben azonnal elkalandoztam, és egy oldal után már rohantam mást csinálni – életem első karóját arra kaptam, hogy felelnem kellett a Kincskereső kisködmön aktuális fejezetéből, és mivel nem olvastam el, megpróbáltam hozzákölteni a cselekményt. Az irodalomóráktól féltem, nekem a matekot könnyebb volt megtanulni: ott a végeredmény egyértelmű, vagy kijön az eredmény, vagy nem, itt nem tudtam, hogyan „kell” egy szöveghez nyúlni. Aztán viszonylag későn, olyan tizenkét éves korom körül ez megváltozott. Hirtelen beszívott a könyvek világa, és kiderült, hogy az olvasás lehet élmény is, nem csak elvárás, teher vagy nehéz szövegekkel való birkózás. Ilyen élmények mentén válogattam ezt a világirodalmi tizenegyest, nem pedig toplistaként – olvasói önéletrajz, irodalmi személyiségteszt, hozzávalók ahhoz, milyen olvasó (és író) lettem harmincnégy éves koromra.
J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura (fordította Göncz Árpád, Réz Ádám, Tandori Dezső)
Azért tudom ilyen pontosan belőni a tizenkét éves kort, mert ennyi idős voltam 2001-ben A Gyűrű Szövetsége film bemutatásakor. Úgy ültem be a moziba, hogy azt sem tudtam, mi az a fantasy, és úgy jöttem ki, hogy ezt akarom csinálni. Pont egy iskolai bulira mentünk utána, és amíg a többiek Britney-re lötyögtek a tornateremben, én a zenét túlkiabálva próbáltam meggyőzni róla mindenkit, hogy ezt látniuk kell. Aztán fogtam az összes zsebpénzem (fogalmam sem volt, mennyibe kerül egy könyv), és

olyan rettegve mentem be A Gyűrűk Uráért a boltba, mintha cigit akarnék venni.

Kattints a kibontásához...

Egy hétvége alatt lehúztam. Ez volt az első igazi, világot kizárós olvasmányélményem, amikor elfelejtek enni vagy aludni – később többször újraolvastam, akkor már jobban figyeltem rá, hogyan működik a mitológiája, a nyelvalkotása, a komplexitása, főleg egyetemen, amikor Tolkien-kurzust hallgattam, de úgyis az első olvasás marad a legemlékezetesebb.
Stephen King: A ragyogás (fordította Prekop Gabriella)
Az intenzív kezdet után viszont kicsit elvesztem. Már sejtettem, hogy a könyvek mégis nekem valók, de senki sem volt a környezetemben, aki tudott volna olvasmányokat ajánlani – ekkor már a kötelezőkkel is jobban álltam, még az Odüsszeiát is szerettem, de a tanáraink nem igazán készültek fel rá, hogy valakit a fantasy érdekel. A barátnőm viszont a bátyja polcáról ellopta A ragyogást, és úgy adta kölcsön, hogy „ezen be fogsz szarni, olyan ijesztő”. Csak az elejébe terveztem beleolvasni, hogy tudjam, miről szól, nem akartam eljutni a „beszarós” részekig. Aztán ott ragadtam – már akkor is éreztem, hogy ebben a sztoriban nem a mozgó sövényállatok a legijesztőbbek, hanem a széteső család, a bántalmazás, az alkoholista apa. Először jöttem rá, hogy az irodalom mennyi mindenről képes beszélni, olyan dolgokról is, amikről a felnőttek nem akartak beszélni egy tizenhárom éves gyerekkel. Pedig kellett volna.

A horror megmutatta, hogy a világ pont olyan kegyetlen hely, amilyennek gyerekfejjel érzékeltem, csak nem volt szabad kimondani.

Kattints a kibontásához...

Szinte a teljes King-életművet végigolvastam utána a könyvtárból, és utólag visszanézve talán A Setét Torony-sorozat hatott rám legjobban, amely felrúgott minden zsánerszabályt, keverte a sci-fit, fantasyt, westernt, horrort és ezek minden alkategóriáját, de King miatt tanultam meg hamar, hogy a rettenet mindig az ember, sohasem a szörny.
George Orwell: 1984 (fordította Szíjgyártó László)
Aztán a kronológia kicsit összefolyik a fejemben, de az biztos, hogy szinte beköltöztem a könyvtárba, és rátaláltam a klasszikus disztópiákra. Ha a horrort azért kerestem, hogy az emberi természet sötét oldalával ismerkedjem, a disztópiákat a társadalmi folyamatok jobb megértésért – mikor, ha nem dühös kamaszként, amikor még olyan erős az igazságérzetünk, és először vesszük észre, hogy a világ „rossz hely”. A Szép új világ, a Fahrenheit 451, az Állatfarm, A szolgálólány meséje vagy a Védett férfiak mind tizenévesen csúsztak le, de a legnagyobb hatást az 1984 tette rám az örökös megfigyelésével, a nyelv és a valóság átírásával. A mai napig beleborzongok, ha eszembe jut az utolsó mondata.
Gabriel García Márquez: Száz év magány (fordította Székács Vera)
Tizenhat éves vagyok, a WestEnd tetőkertjében ülök egy padkán, tűz a nap, alig látom a betűket a papíron, ahogy kinyitom a könyvet, amit csak azért vettem meg, mert szerepel a nyári kötelező olvasmányok listáján, és újra és újra elolvasom a Száz év magány első oldalát, annyira szép. Ekkor már kifejezetten szerettem a kötelezőket is, A Legyek Ura, A nagy utazás, a Bűn és bűnhődés mind lenyűgözött, de a Száz év magány élményéhez egyik sem ért fel. Ráadásul a mágikus realizmus állt a legközelebb ahhoz, hogy tanórán kísértetekről és éveken át hulló esőről beszélhessünk – hiába olvastam ekkor már szépirodalmat és zsánert felváltva, a fantasyt vagy horrort el kellett dugnom a pad alá. Egyszerre éreztem önkényesnek, az egyik miért igen, a másik miért nem, és mégis volt bennem valami megnyugvás, hogy az a sok fura dolog, ami akkor már próbálkozó íróként is érdekelt, azért mégis lehet releváns.
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita (fordította Szőllőssy Klára)
Ha egy lakatlan szigetre csak egyetlen könyvet… A legjobbkor olvastam A Mester és Margaritát, gimnázium utolsó évében, és ezúttal már az irodalomoktatás sem tudott meggyőzni róla, hogy a Moszkvát felforgató Sátán meg a boszorkányok nem olvashatók fantasyként is. A mai napig a nehezen kategorizálható művek vonzanak; nem a skatulyák és határvonalak, hanem a kapcsolódási pontok érdekelnek akár elsőre össze nem passzoló elemek közt – emlékszem, mennyire meglepett itt például Pilátus története a huszadik századi Moszkva után. Az egyetlen könyv életemben, amihez fanfictiont írtam – mihez kezdenének Wolandék a mai kortárs Budapesten – egy irodalomórai fakultatív feladatra.
Susanna Clarke: A Hollókirály (fordította Heinisch Mónika)
Egy HR-es már rá is kérdezett volna, miért van ez a nagy lyuk az irodalmi önéletrajzomban fantasy téren: A Gyűrűk Ura után sokáig nem olvastam ilyesmit. Persze az is számított, hogy nem ajánlott nekem senki jó címeket, a könyvtár felszereltsége is hiányos volt, de igazság szerint nem kerestem még egy A Gyűrűk Ura-szerű történetet. Nem akartam újra elfekről meg varázstárgyakról meg sötét gonoszról olvasni (pedig közben épp ilyesmit próbáltam írni gimiben), sokkal jobban érdekelt, mi mindenre lehet még használni a fantasyt, mennyi kreatív világot és koncepciót lehet létrehozni vele. Ilyen volt

A Hollókirály – egy ál-viktoriánus regény, ahol a mágiát már csak teadélutánokon tanulmányozzák bölcsészek,

Kattints a kibontásához...

míg egyszer csak vissza nem tér –, de választhattam volna ide az Amerikai isteneket is, mert nagyjából egy időben kerültek a kezembe. Pont az újdonságfaktora miatt vonzódtam a fantasyhez, és ezért is akartam ilyet írni, mert bármilyen elrugaszkodott világ megalkotható: nem kötött formulákat, hanem végtelen lehetőségeket láttam, látok benne.
Margaret Atwood: Guvat és Gazella (fordította Varga Zsuzsanna)
És ha már a disztópiáknál emlegettem, muszáj külön is kiemelnem Atwoodot. Sokáig őt neveztem meg, ha a kedvenc szerzőmet kérdezték (most már inkább kikerülöm a választ), és bár A szolgálólány meséjét olvastam tőle először, a Guvat és Gazellát szeretem legjobban. Ekkor már egyetem vége felé jártam biológia szakon, és olyan volt, mintha nekem írták volna: egyszerre okos benne a természettudományos vonal az emberi hajat növesztő birkákkal és más genetikailag módosított állatokkal teli jövővel, és erős az emberi oldal is. Hiába a pusztulásba rohanó világ, Atwood az egyéni sorsokra fókuszál, ami számomra olvasóként az ideális keverék.
Chuck Palahniuk: Fulladás (fordította Varró Attila)
A hírhedt Zsigerek című novellát olvastam először Palahniuktól egy netes kalózfordításban, és minden barátomat azzal terrorizáltam, hogy olvassa el – őszintén meglepett, miért akasztja ki őket valami, ami nekem ennyire… komfortos? Aztán jött a Harcosok klubja, akkor szerettem bele végleg Palahniuk nyers prózájába, groteszk szituációiba – furcsa lehet, de ez előbb-utóbb a skandináv minimalizmusig vezetett –, de a Fulladás ment igazán mélyre. A generációs elakadás, a megváltás vágya és lehetetlensége, a főszereplő estéről estére eljátszott fuldoklása csak azért, hogy valaki megmenthesse pont az az érzés volt, mint fiatal felnőttként fulladozni – a regény befejezése pedig olyan katartikus, mint végre lélegzethez jutni.
Alan Moore, Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők (fordította Bárány Ferenc)
Mindenképpen akartam képregényt a listára, annyira meghatározónak érzem őket – mindig is érdekelt, különböző médiumok hogyan mesélnek el történeteket, mely eszközök hasonlóak, melyek különböznek és hogyan hathat ez vissza a prózaírásra. A Watchmen az első képregény volt, amit valaha olvastam, olyan tizenkilenc éves korom körül. Előtte szerintem a közelembe se került képregény, így vicces, hogy úgy szívott be a szuperhősös sztorik dekonstrukciója, hogy előtte sosem olvastam szuperhősös sztorit. De azt értettem, milyen árnyalt figurákkal dolgozik, akikben semmi hősies nincs, csak traumák, kiüresedés, fájdalom, kapcsolódásképtelenség, az emberfeletti erő pedig pont eltávolít az emberségtől. Rorschach mai napig a kedvenc antiszuperhősöm.
Lev Grossman: A varázslók (fordította Sámi László)
A listán szereplő legtöbb könyvet olyan 12-22 éves korom közt olvastam: a kamaszkori formálhatóság alkalmasabb a nagy megvilágosodásokra, és néha vissza is vágyom abba a naiv rácsodálkozásba, amikor még minden új és felforgató. Rengeteg kiváló könyvet olvasok, lenyűgöz a technikai megvalósításuk, a pontosságuk, az intellektusuk, de már nem formálnak annyira, mint ezek a korai élmények. A varázslók sem tanított újat a fantasyről, akkor már tudtam, hogy olvasóként és íróként is az érdekel, hogyan tud a spekulatív elem tükröt tartani a valóság elé, hogyan lehet a segítségével pontosabban beszélni az itt és mostról, de

Lev Grossman regénye az antieszképizmus tökéletes kiáltványa.

Kattints a kibontásához...

Fogja a klasszikus eszképista toposzokat, mint a másik világba vezető portál vagy a mágikus varázslóiskola, és lerángatja őket a földre, eszközként használja arra, hogy az Y generációs elveszettséget ábrázolja. Azokról a felnőttekről szól, akik gyerekként azt a társadalmi üzenetet kapták, hogy bármi lehet belőlük, többre hivatottak, de a vágyott boldogság elérhetetlen – és ennek érzékeltetéséhez pont a generáció által rajongott fantasyket varázstalanítja.
Ted Chiang: Életed története és más novellák (fordította Galamb Zoltán, Huszár András, Juhász Viktor, Pék Zoltán és Török Krisztina)
A legfrissebb olvasás a listáról, és igazából mellé tehetném Chiang másik kötetét, a Kilégzést is. Viszonylag későn találtam rá a spekulatív novellákra, mert a hazai kiadás az utóbbi években próbálja csak behozni a súlyos lemaradásait.

Az Életed története… annyira lenyűgözött, hogy elhatároztam, nekem sosem lesz novelláskötetem.

Kattints a kibontásához...

Minek, ha itt van Chiang. Aztán persze kipihentem ezt a megrázkódtatást, de a kötet továbbra is lenyűgöz: nincs egy határozott szervező koncepció, ami köré épülne, hanem mer sokféle lenni, megmutatni Chiang rendkívül széles repertoárját – rengeteg téma, zsáner, narráció, forma váltogatja egymást, bitang erős ötletekkel, amik egyszerre okosak és hatnak érzelmileg. A pokol mint Isten hiánya, a Szépségvakság: Dokumentumműsor és az Életed története a kedvencem ebből a kötetből, de az újból a Kilégzés című novella konkrétan tökéletes.

Ismeretlen német alkotó munkája az 1950-es évekből

1956. október 17-én az alabamai Decaturban megszületett Mae Carol Jemison, egy afroamerikai kislány. Már gyerekként érdekelték a tudományok, egy kezébe fúródott szálka miatt döntött úgy, hogy táncos helyett inkább orvos lesz. 16 évesen felvették az egyetemre és előbb vegyészmérnöki, majd orvosi diplomát szerzett. Nem csekély akaraterő és elszántság kellett ehhez a hetvenes években az amerikai délen.
Mae Carol rajongott az űrért, 13 évesen élőben nézte a Holdra szállást. Már kislányként dühítette, hogy miért nincsenek nők az űrhajósok között. Kislányként már úgy képzelte el, mire felnő, az emberek az űrben fognak élni.
1983-ban Sally Ride lesz az első amerikai űrhajósnő, ugyanebben az évben repül az első afroamerikai űrhajós is. Ezért 1987-ben ő is jelentkezett űrhajósnak és 2000 jelentkező közül ő volt az egyik kiválasztott. 1992. szeptemberében első afroamerikai nőként tagja volt az 50. űrsikló küldetésnek, 8 napot töltött orvosi kutatással az Endeavour fedélzetén.
Honnan volt ehhez elég ereje, kitartása? Kislányként rajongott a Star Trek sorozatért. Kedvenc karaktere Uhura hadnagy volt, egy afromaerikai nő egy csillaghajó fedélzetén.
A NASA protokolját megszegve minden alkalommal “Üdvözlő csatorna nyitva” felkiáltással jelentkezett be a rádión. 1993-ban megkereste őt LeVar Burton, a Geordi La Forge-ot alakító színész, és megkérdezte, lenne-e kedve szerepelni a sorozatban. Boldogan igent mondott, és 1993-ban első igazi űrhajósként szerepelt a sorozatban. Az azóta már egyetemen tanító professzornőt még egy különleges megtiszteltetés is érte: figuraként szerepel a „Nők a NASA-nál” LEGO készletben.
Ezek után valaki még kételkedik abban, hogy a sci-fi segít valóra váltani az álmokat?
(Toochee)

Hajdú Péterhez című műsor legutóbbi vendége Schobert Norbert fitneszguru volt, aki többek között arról is beszélt, hogy miért nem hisz az 1969-es holdra szállásban.
aki szerint „a kalóriaszámlálás legalább akkora hülyeség, mint az 1969-es holdra szállás”.
Persze, ott voltak. És amikor leszálltak, és vették Neil Armstrongot, akkor egy külső kamera már ott volt. Tehát valaki már előtte a Holdra lépett, aki fölvette, mikor kiszállt az űrhajóból. Meg lobogott a zászló, mikor nincs a Holdnak légköre. Mi lobogtatta? Az űrszél? Vagy a ventilátor? És azóta miért nem volt senki a Holdon?
Többek között furcsállta, hogyan lassított le a rakéta a Holdnál, hogyan közvetíthették a történteket élőben, vagy hogyan rögzíthették az űrhajó távozását a Holdról. Hozzátette, hogy nem laposföld-hívő, de sok mindent nem hisz el, amit tényként említenek a tankönyvben.

Frank R. Paul 1935.

Sam J. Lundwall: Holnap történt – Tanulmányok a science fiction világtörténetéből
Ez a Metagalaktika 7. kötetében található.
Az írója eléggé lehúzza az USA beli írókat írásokat de, azért megéri elolvasni.
Tizenéves koromban nekem még alapműnek volt tekinthető...de, azóta több tanulmányt is olvastam és így talán kiegyensúlyozottabbá váltam.

Ha már tanulmány akkor itt egy másik.
Sokan, sokszor összeállítottak már olyan listákat, amelyen a – valamilyen szempontból – legjobb scence fiction könyveket próbálták sorba szedni. Természetesen nekem is megvannak a kedvenceim, és megvan a véleményem a legnagyobb hatású vagy éppen legfontosabb könyvekről. Ezek a listák azonban – a legjobb szándék mellett is – meglehetősen szubjektívek. Ez az ízlésbeli elemet megpróbálhatjuk redukálni, ha több felsorolást, a legkülönbözőbb kritikákat és értékeléseket egyetlen közös listába rendezzük. A TOP 100 Sci-Fi Books weboldal egy ilyen vállalkozás.

A vizsgálódás célja

A lista egy érdekes játékra hív: a rajta szereplő könyvek és magyar megjelenéseik időrendi összehasonlításával megpróbálhatjuk megbecsülni, hogy mikor íródtak és mikor jelentek meg magyarul a legjobbnak tartott science fiction könyvek.

A módszertanról

Ehhez először is – legalábbis ezen játékos cikk erejéig – el kell fogadnunk, hogy a lista valóban és objektíve (bármit is jelentsen ez) a legjobb science fiction könyveket tartalmazza. Néhány korláttal is szembe kell néznünk. A lista erősen angolszász-túlsúlyos. A nem angol nyelvű könyvek esetében az eredeti nyelven való megjelenés dátuma a listában foglalttól eltérő (vélhetően korábbi) lehet. Általánosan elfogadott definíció hiányában vitatható, hogy a listán szereplő művek mindegyike science fiction-e. Tudomásul kell vennünk, hogy az egyéni értékítéleteket (beleértve a nosztalgia hatását) az összegző lista nem kiszűri, csak kiátlagolja (tehát szisztematikus torzítás marad benne – csak éppen valóban objektív mérce nélkül ez nem korrigálható). És így tovább.

A magyar megjelenéseknél igyekeztem gondosan eljárni, és több helyről (OSZK online katalógus, más internetes források, saját könyvespolc) megerősíteni a legkorábbi évszámot. Ezzel együtt hibák elfordulhatnak. A későbbi kiadásokat nem említem (akkor sem, ha más fordításról van szó), de igyekeztem megemlíteni a korábbi, de figyelembe nem vett (pl. hiányos, eltorzított) megjelenéseket. A szerző nevét a legtöbbször nem említem, a linkelt táblázatokból mind kikereshető.

Az időrendi összehasonlítások könnyebb áttekintése érdekében évtizedenként (a legkorábbi, egyébként kisszámú könyvnél ennél hosszabb intervallumban) összegeztem a megjelenéseket. (Mivel évtizedekről van szó, kényelmesebbnek és a magyar rendszerváltás előtti és utáni időszak jobb szétválasztása miatt – ennek írásom későbbi részében lesz jelentősége – alkalmasabbnak találtam az 1970-1979 típusú korszakolást a más szempontból precízebb 1971-1980 típusú helyett.)

Az érdekesebb, hangsúlyosabb adatokat grafikusan is ábrázoltam. Az ábrák alapadatai, valamint a további, részletes felsorolások és számítások a cikkben foglalt hivatkozásokra kattintva külön táblázatokba foglalva érhetők el. Arra biztatnék mindenkit, hogy tanulmányozza őket.

A kiindulópont: a top 100-as lista

Mindezek után lássuk magát a listát. Én a 2011. augusztus 18-i állapotot vettem alapul. Mivel időről időre frissülő sorrendről van szó, a cikk olvasásakor kisebb eltérések lehetségesek az aktualizált weboldalon. A következő elemzés alapját képező felsorolást az 1. táblázat tartalmazza. A száz legjobbnak tartott science fiction könyvből nyolcvan megjelent magyarul, és ami talán még jobb arány, hogy az első ötvenből negyvenhét elérhető hazai kiadásban is (az első hiányzót a negyvenkettedik helyen találjuk).

Az első tíz helyezett közül a legkorábbi az 1984 (1984) 1949-ből, a legfiatalabb az Ender’s Game (Végjáték) 1985-ből, ami harmincöt évet fog át. A magyar megjelenésekre a legkevesebbet a 2001. Űrodüsszeia (öt év), a legtöbbet az Én, a robot (negyvenegy év) esetében kellett várni (ez utóbbi hiányosan – az utolsó novella kivételével – megjelent magyarul 1966-ban; én a teljes kiadást vettem figyelembe). Az átlagos „várakozási idő” huszonegy év volt. Érdemes megemlíteni, hogy az Én, a robot esetében (és a harminchét évet késő 1984 esetében is) a hazai politikai szempontok meghatározóak lehettek a késői magyar kiadás vonatkozásában.

A top 100 közül a legkorábbi az 1818-as Frankenstein (Frankenstein), a legfrissebb a 2006-os The Road (Az út). A magyar megjelenések közül a legrégebbi az Utazás a Föld középpontja felé 1865-ből, a legújabb pedig a Gyémántkor 2011-ből (lám, már az idei évre is jutott top 100-as megjelenés). A legtöbbet a Frankenstein késett (egészen megdöbbentő, hogy 1977-ig, azaz 159 évet kellett várni a magyar fordításra), a legkevesebbet az Utazás a Föld középpontja felé-re (mindössze egy év) kellett várni, illetve a Kiberiáda három évvel előbb volt elérhető magyarul, mint a lista szerint angolul (a lengyel megjelenés 1965 volt). A nyolcvan fordításra átlagosan huszonkét évet vártak a magyar olvasók.

A top 100-ból magyarul meg nem jelentek közül a legrégebben (1956 óta, ötvenöt éve) a The Door into Summer-re várunk Robert A. Heinleintől (csak azért nem mondom, hogy minden bizonnyal hiába, mert Heinleintől A Hold börtönében 2010-ben, negyvennégy év után jelent meg magyarul). A húsz könyv pedig átlagosan már huszonkilenc évet késett (2011-ig).

A science fiction irodalom aranykora

A lista alkalmas egy további, igen izgalmas vizsgálódásra is: mikor jelentek meg a legjobb science fiction könyvek, mikor volt a science fiction irodalom aranykora. (Valójában mivel a listán könyvek szerepelnek, amelyek viszont kevés kivételtől eltekintve regények, csak a science fiction regényirodalom aranykora után kutathatunk, a zsánerben igen erős novellairodalom így kimarad; ezért a megállapításokat elsősorban a regények vonatkozásában tekinthetjük relevánsnak).

Természetesen egy ilyen vizsgálódás sem lehet tökéletes. A lista ebből a szempontból bizonyulhat a legkevésbé objektívnek. Az összegzés alapját képező egyedi véleményeket és értékítéleteket a „nosztalgia-faktor” erősen torzíthatja (ennek korrigálására aligha vállalkozhatnék). A túl régi vagy túlságosan friss könyveket kevesebben olvashatták. Utóbbiaknál külön probléma, hogy valamekkora időnek óhatatlanul el kell telnie ahhoz, hogy egy mű értékállósága kiderüljön (könnyen lehet, hogy pár évtized múlva mostanában írott könyvekkel lesz tele egy akkori lista). És így tovább. Abszolútnak tehát biztosan nem tekinthetjük az eredményt, de talán értelmezhetjük az aktuális korszellem általános értékítéletének, egyfajta lenyomatnak.

Az eredeti (valójában: angol nyelvű) megjelenések alapján évtizedekre lebontva elvégzett csoportosítást az 1. ábrán láthatjuk, részleteit a 2. táblázat tartalmazza.

Az egyes művek értékét a listán elfoglalt helyezésükkel mérhetjük, az egyes időszakokat pedig az akkor megjelent művek helyezéseinek átlagával (ill. az eltérő elemszám miatt azonos számú mű, a legjobb tíz átlagos helyezésével) jellemezhetjük. Mindezeket a 3. táblázat összegzi.

Kis elemzésünket a 2. ábra mutatja, amin ugyanaz látható, mint amivel szóban és írásban is sokat találkozhatunk: a science fictionnal foglalkozó jelenkori vélemény-alkotók az 1960-as években írott műveket értékelik a legtöbbre. Fontos, hogy a számítás nem alátámasztása ennek a véleménynek, csupán numerikus megjelenítése.

A top 100-ban húsz mű is az 1960-as években íródott, az átlagos ranglista-helyezések is itt mutatják a legjobb értékeléseket. Olyan kitűnő regényekről van szó, mint pl. a Dune (Dűne), a Stranger in a Strange Land (Angyali üdvözlet) vagy a 2001. Space Odyssey (2001. Űrodüsszeia). Alig marad le az 1950-es évek: szintén húsz listázott mű, remek átlagos helyezéssel, a könyvek között olyan művekkel, mint pl. a Foundation (Alapítvány), a Fahreinheit 451 (Fahrenheit 451) vagy az I, Robot (Én, a robot).

Jól szerepelnek az 1970-es és 1980-as években írott művek is, pl. Hitch Hikers’s Guide to the Galaxy (Galaxis útikalauz stopposoknak), Ender’s Game (Végjáték), és hasonló eredményt mutatnak fel a listán szereplő, 1949-ig megjelent könyvek (pl. Wells és Verne írásai), amelyek szó szerint évszázados próbát álltak ki.

Az 1990-es években megjelent könyvek közül a top 100-ba tíz mű került be, amelyek közül a Snow Crash (Snow Crash) és a Jurassic Park (Őslénypark) büszkélkedhet jó helyezéssel (huszonnegyedik, ill. huszonnyolcadik a listán), összességében azonban gyengébb átlagos ranglista-eredményt felmutatva. Szinte alig szerepelnek a top 100-ban 2000 után írott könyvek (mindössze öt darab). Érdekes lesz húsz év múlva egy hasonló listára pillantani majd: vajon valóban jogos ez az értékelés, vagy az (állítólagos) aranykor iránti nosztalgia és az, hogy még nem telt elég idő, hogy az újabb kori művek megfelelő ismertségre tegyenek szert, dominálják a jelenlegi ranglista-helyezéseket? Meglátjuk.

Megjegyzendő, hogy a top 100-as lista első öt helyezettje mind különböző évtizedből származik, ugyanakkor az első tízben négy mű az 1950-es, három az 1960-as években jelent meg először (az első helyezett viszont 1985-ös).

A science fiction könyvek magyar (fordításai) kiadásának aranykora

Az az eredeti (pontosabban: lista szerinti) megjelenések mellé a magyar fordítások (első) kiadásának évszámát is odatettük. Ez ahhoz nem elegendő, hogy a magyar science fiction könyvkiadás aranykorát keressük, hiszen ahhoz a magyar véleményalkotók értékítéletének összegzésével kellene rendelkeznünk, ilyen lista azonban ismereteim szerint nincs. Egy ilyen hipotetikus listán vélhetően szerepelnének magyar művek is, kevésbé lenne angolszász-túlsúlyos, és kulturális jellemzők okán eltérő lenne az egyes alzsánerbe tartozó művek általános megítélése. A megfelelő magyar rangssorolás hiányában így sokkal szerényebb vizsgálódással kell megelégednünk: az alapul vett lista alapján a magyar fordítások megjelenésének időbeli jellemzőit vehetjük csak szemügyre. Ennek részleteit a 4. táblázat tartalmazza, míg az elvégzett statisztikákat az 5. táblázat foglalja össze.

A magyarul megjelent nyolcvan listázott műből a kiemelkedően legtöbbet, összesen huszonnyolcat az 1990-es években kaphattunk kézbe (lásd a 3. ábrát), és ezeknek a műveknek egyben a messze legjobb az átlagos ranglista-helyezése is (lásd a 4. ábrát). Olyan könyvekről van szó, mint az abszolút első Végjáték, az Angyali üdvözlet, az Én, a robot teljes változata (egy csonka megjelenés volt 1966-ban és 1985-1986-ban – folytatásokban – is), a Szárnyas fejvadász (valójában: Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról, de az 1993-as kiadás a filmre utaló címmel jelent meg; egy hiányos megjelenés volt 1984-ben is), vagy a Neurománc. Az évtizedben (magyarul elsőként) megjelent művek közül a legjobb tíz átlagosan huszonhárom évvel követte az eredeti megjelenéseket (azaz átlagosan ennyi idős könyvek fordításairól van szó).

Szintén jó évtized volt az 1970-es, az 1980-as és a 2000-2009 közötti is: rendre tíz, tizenkettő, ill. tizennégy listázott mű magyar fordítása került a könyvesboltokba, köztük az Alapítvány, a 2001. Űrodüsszeia, illetve a Dűne, a Galaxis útikalauz stopposoknak, az 1984, valamint a Hyperion és a Snow Crash. Az ezen időszakban megjelent művek ranglistahelyezései szerint (a legjobb tíz műből számítva) az 1980-as évek adta a jobb minőséget (de messze elmarad az 1990-es évektől). Az ezen évtizedekben kiadott legjobb tíz-tíz fordítás átlagosan huszonhat, huszonhárom és huszonöt évvel követte az eredeti megjelenéseket. Megjegyzendő, hogy az 1970-es évek átlagát jelentősen lerontja a 159 évet késő Frankenstein, ami nélkül számítva csak tizenegy évet kapunk.

Összesen nyolc listázott science fiction mű jelent meg magyarul 1949-ig (köztük az Időgép, a Szép, új világ és a Világok harca) és mindössze öt az 1960-as években (pl. a Fahreinheit 451 és a Marsbéli krónikák). Előbbi esetben kilenc, utóbbi esetben tíz év a kiadott művek átlagos kora. Sajnos egyetlen top 100-as mű sem jelent meg az 1950-es években.

Az elmúlt bő másfél évben (2010 után) három listázott mű magyar megjelenésének örülhettünk (A Hold börtönében, Gyémántkor, és Az út), ami nem rossz előjel, reméljük a következő nyolc és fél év is hasonló lesz.

Sajnos húsz top 100-as mű nem elérhető magyarul, ezek felsorolását a 6. táblázat tartalmazza. Ha a már megjelent művekre jellemző átlagos „lemaradást” nézzük, elsősorban az elmúlt egy-két évtized legjobbjai közül néhány minden bizonnyal a könyvespolcokra kerülhet belátható időn belül.

Top 100-as science fiction könyvfordítások megjelenésének aranykora

Megfelelő és elfogadott hazai rangsor hiányában továbbra is az alapul vett nemzetközi listára támaszkodva megpróbálhatjuk eldönteni azt a vitát, hogy valóban a rendszerváltás előtti néhány évtized (néhányak szóhasználatával: Galaktika-korszak, Kuczka-korszak) volt-e a magyar science fiction „aranykora” – legalábbis a megjelent minőségi könyvek tekintetében.

Az igazságos összehasonlításhoz húsz-húsz év megjelenésit (fordításait) vettem szemügyre. A rendszerváltást az általánosan elfogadott 1989/1990-re téve összevethetjük az 1970-1989 és az 1990-2009 közötti időszakot. Előbbit nevezzük a könnyebbség kedvéért „aranykornak”, utóbbit „modern kornak”.

Mint láttuk, a top 100-as listáról nyolcvan jelent meg magyarul, amelyből összesen hatvannégy a vizsgált négy évtizedben. Itt következik az első összehasonlítási alap: mikor jelent meg több jó könyv. (Több alatt a megjelent címeket értem, nem a példányszámot, tekintve, hogy nem a piaci viszonyok vagy az olvasási, olvasói szokások elemzése a célom. Véleményem szerint egyébként is torz lenne az irányított kultúrpolitika korszakának százezres példányszámait összehasonlítani a tranzíciós válságból születő piacgazdasággal. Egyik sem tükrözi a valós fogyasztói igényeket. Jó vagy minőségi könyv alatt a megjelent művek tartalmát értem, azt ugyanis talán senki nem vitatná, hogy a rendszerváltást követő átmeneti időszak sok méltatlan színvonalú fordítói, nyomdai, borítófestői „teljesítményt” is hozott magával).

A top 100 könyvet nézve lehengerlő a modern kor fölénye: negyvenkét cím az aranykori huszonkettővel szemben (közel kétszeres arány). Szigorúbbra véve az összehasonlítást megvizsgálhatjuk a top 50-et. Itt még nagyobb a modern kor fölénye: huszonöt könyv a tizenkét aranykorival szemben (több mint kétszeres arány). Az első huszonötre és első húszra is igaz a modern idők győzelme (tizenegy-nyolc és nyolc-hét arányban), csak az első tíz esetén fordul a kocka (igaz, itt jelentősen: hat-három az aranykor javára). A részletes adatok a 7. táblázatban érhetők el.

Ezek alapján tehát a rendszerváltás követő két évtized lényegesen jobban teljesít, mint az azt megelőző időszak.

Eddig ez persze csak szimplán mennyiségi összehasonlítás. Árnyalhatjuk a képet, ha az egyes művek listán elfoglalt helyezését is figyelembe vesszük. Ezeket a 8. táblázat összegzi.

Az aranykori két évtizedből és a modern kor két évtizedéből kiválasztva a top 100-as listáról akkor magyarul megjelent 20-20 legjobb science fiction könyvet (minden évre átlagosan egyet) azt láthatjuk, hogy az utóbbiak átlagos helyezése lényegesen jobb. Egészen megdöbbentő a különbség: átlagosan mintegy tizenhét hellyel sorolódnak hátrébb az 1970-1989 között megjelent fordítások, mint az 1990-2009 közöttiek. Kiegyensúlyozottabb a helyzet, ha az egyes időszakokból csak 10-10 könyvet választunk ki, ekkor közel azonos az átlagos helyezés. A legjobb 3-3 könyvet vizsgálva viszont átlagosan mintegy két hellyel érnek el jobb helyezést az aranykori megjelenések.

Mindezek azt sugallják, hogy a legmagasabbra értékelt könyvek közül ugyan több is a rendszerváltás előtti aranykorban jelent meg először magyarul, ugyanakkor a modern kori könyvkiadás lényegesen több magas minőségű címet tett fel a polcokra. Azt sem mondhatjuk, hogy a modern kor a rendszerváltást követően csak az elmaradásokat pótolta volna: mint azt korábban láthattuk, a lefordított könyvek életkora (az eredeti megjelenés és az első magyar kiadás között eltelt idő) rendkívül hasonlóan alakult a teljes vizsgált időszakban.

***

Sok számadaton vagyunk túl, remélhetőleg sikerült egy-két dologra rávilágítanom. A cikk fő indíttatása inkább az érdekességek keresése, mint az abszolút igazságok kimondása volt. Annál is inkább, mert – mint arra mindig igyekeztem felhívni a figyelmet – sem teljesen objektív, sem megkívánt lefedettségű alapadatokkal nem rendelkeztem, különösen a magyar viszonyok feltérképezése vonatkozásában. Talán egyszer lesz egy teljes körű, széles körben elfogadott magyar lista. Addig is reménykedjünk, hogy a jövőben egyre több remek science fiction könyvből válogathatunk majd magyarul.
(orka)

Hogy ne csak az írott művekkel foglalkozzak...
Brazil.
Sam Lowry olyan szokványos figura, hogy be sem kellene őt mutatnom, hiszen ülhetne akár mellettünk kollégaként a munkahelyünkön. Nincsenek túlzott ambíciói, jelenlegi feladatait kompetensen, de nem túl nagy szorgalommal látja el. Kapcsolata főnökével meglehetősen szívélyes, aki sokszor elnéző és hálás beosztottja segítségéért. Hiú anyjával a viszonya azonban eléggé feszült, aki egyedül saját arcplasztikájára és fia előléptetésére tud gondolni. Az őt körülvevő világ fonákságait észreveszi, olykor morog is rájuk, ennek ellenére nincs több együttérzéssel azok iránt, akivel kibabrált a rendszer. A hétköznapi kisember ő – legbelül, álmaiban viszont rendíthetetlen hős, aki Ikarusz-szárnyakon siet a bajba jutott hölgy megmentésére.


Soha nem született még ilyen átlagos karakter a disztópiafilmek zsánerében. Nem szolgálja ki olyan nyilvánvalóan a rendszert, mint Winston Smith, Guy Montag vagy akár Logan 5, amikor szembekerül egy özveggyel, azt is jófejségből vállalja magára. Nem egy kivételezett idióta, mint Freder Fredersen, de nem is egy kívülálló, mint Vadember John, az Időjáró, Miles Monroe, az olyan deviáns személyekről nem beszélve, mint Alex DeLarge vagy Zed a Zardozból. Olyasvalaki, aki kicsit megveti ugyan a többieket begyepesedéseik miatt, de ugyanúgy elvegyül köztük, ugyanúgy betölti a ráosztott szerepet, és ha berzenkedik, azt sem a rendszer igazságtalansága, hanem az őt ért kényelmetlenségek miatt.


Ebben rejlik a film sava-borsa, mert lássuk be, a Brazil egyébként távolról sem a legeredetibb sötét jövőt bemutató alkotás. Ahhoz elég hűen követi az általa karikírozott 1984 történetét, emellett messze nem az első disztópikus mű, ami a szatirikus hangvételhez fordul, elég csak a Hétalvóra vagy a könyv tenyérbemászó főhősének narrációját túltolt színpadiassággal pótló Gépnarancsra gondolnunk. Ráadásul a világot bemutató vicces elemek is sokszor mennek át rövid, pár másodperces szkeccsekbe, melyek olykor kilógnak a történetből.


Nem ezért időtálló. Terry Gilliam alkotása ugyanis annyira a kisemberre teszi a hangsúlyt, hogy nem is igazán érdekli őt az azt elnyomó autoriter hatalom. Nincs Nagy Testvér, Mustapha Mond, tűzőrök vagy homokemberek. Nincs olyan karakter, aki – legyen valódi vagy kitalált az adott világon belül – megváltoztathatatlanul mások fölött áll. Persze, hogy akadnak főnökök és vezetők, de senki nem pótolhatatlan és így elmozdíthatatlan benne. Mr. Helpmann egy joviális, tolószékes idősúr, aki semmi rosszindulattal nem viseltetik hősünk iránt, ellenkezőleg, segíti, és amikor Sam kegyvesztett lesz, ott sem nagy eszmék kerülnek szembe egymással, hanem az öreges rosszallással megtoldott rutinnal viszonyul hozzá. Hiába dolgozik vallatóként, Jack Lint sem egy meggyőződéses rohadék, csak egy mezei alkalmazott, aki beviszi a kislányát a munkahelyére, képes tökéletesen semmitmondó bájcsevejre, a feleségével szemben pedig a legapróbb dolgokban is a főnöke pártját fogja.


Nincs szükség itt emberek arcán taposó csizmára, azt bőven helyettesíti az apátia, inkompetencia és kicsinyesség. Sokat elárul, hogy itt az asszonyok már önként tesznek cipőt a fejükre divatból, de ennél is elegánsabb megoldás az, hogy bár a kormány a legutolsó zugban is terroristát lát, valójában nincs ellenállás, se valódi, se a vezetőség által létrehozott. A társadalomhoz hasonlóan túlbonyolított és elavult technológia megy tönkre, életek tucatjait követelve minden alkalommal. Felelőst pedig mindig is egyszerűbb volt keresni, mint megoldást, mert utóbbihoz nekünk is hozzá kellene tenni a magunkét.


Különösen ironikus, hogy nem csak a gépelési hiba miatt közellenségnek nézett – és a vallatás során életét vesztő – Buttle ártatlan és ártalmatlan, hanem a rendfenntartók által égre-földre keresett Tuttle is. Nem egy rendszert földbe állítani kívánó szabadságharcos ő, csak egy romantikus lelkű kisember, aki szereti a munkáját. Márpedig ezzel ő mégis felforgató elem egy olyan világban, ahol kisujjunkat nem emelnénk fel embertársunkért, de azért a lábunkat keményen odatesszük, hogy másnak se legyen jó. Ebben kívülállónak számít Sam álmainak tárgya is, a kamionosként dolgozó Jill, aki valójában nem tesz egyebet, minthogy szomszédja segítségére siet, de már ezzel gyanús személlyé válik.


Mert ahogy nincs Nagy Testvér, úgy nincs se Kétperces Gyűlölet, se Emmanuel Goldstein, az emberek maguk dédelgetik az őket ért sérelmeket. Nincs újbeszél, minden egyes hivatal önszorgalomból gyárt saját eufémizmust arra, ha valaki egy vallatás során meghalna. Nincs állandó megfigyelés, nincs Eurázsia vagy Keletázsia, még csak nyomor sincs, az emberek fogyasztói jólétben érzik nyomorultul magukat. Mindaz, amit az 1984 felülről ráerőltetett az emberekre, azt itt önként veszik a vállukra.

Nem egy Sátáni Összeesküvés teszi tönkre a világot, hanem Mi. Még őrök sem kellenek hozzánk, nemhogy elnyomó rendszer, visszahúzzuk mi önként a kondérba a másikat.

Ó, persze legbelül mind hősök vagyunk, és szentül hisszük, ha ránk kerülne a sor, akkor majd úgyis kiszabadít minket az ellenállás. Katarzis, Nagy Igazságok, Még Nagyobb Ígéretek, függönyt le, jöhet a Vége főcím. Hiú ábránd, mondja Gilliam, és teljesen igaza van.

Valahol aktuálisabb a Brazil, mint valaha, pedig hát, mint minden disztópia, ez is figyelmeztetésnek íródott. A mi kudarcunk, ha nem szívleljük meg.

Pusztai Dániel

Érdekességek:

– A film a nevét Ary Barroso brazil zeneszerző Aquarela do Brasil művéről kapta, ami a játékidő alatt nem egyszer felcsendül aláfestő zeneként és amit angol nyelvterületeken csak Brazilnak ismernek. Ennél több köze a filmnek nincs a dél-amerikai országhoz.

– Ugyan a Monty Python tagjaként szerzett hírnevet magának, Terrence „Terry” Vance Gilliam a Brazilon kívül számos ismert és méltán elismert alkotással gyarapította a fantasztikus filmek műfaját, mint amilyen a teljesség igénye nélkül az Időbanditák, a Münchausen báró kalandjai, A halászkirály legendája, vagy a 12 majom.

Most egy pár olyan írást mutatok be amit egy rajongó által lett közzétéve. Sajnos már évekkel ezelőtt elhunyt.
Személyesen soha nem találkoztunk de, itt az éterben barátnak tekintettük egymást.
Egy InterGalaktika nevű közösségi oldalon ismerkedtünk meg. Neki óriási tudása és olvasottsága ...volt.
Száztizenhárom éve, 1908. december 14-én született Szepes Mária, a magyar ezoterikus irodalom nagyasszonya. Azt hiszem, mai korunkban minden könyvszerető ember ismeri nagy műve: A vörös oroszlán sorsát. Van abban valami transzcendens, hogy ez a mű minden pusztító szándék, akarat ellenében fennmaradt. Miután a Wikipédia korában minden infó elérhető, inkább személyes gondolataimat mondanám el.
Azt hiszem érthető, hogy a ’70-es évek elején művével találkozni egy esély volt annak, aki nem volt adott irodalmi körökkel kapcsolatban, ha hozzám hasonló módon „vakvásárlás” formájában megveszi a Surayana élő szobrait. Ez történt. A Kozmosz csodás kis 1971-es kiadású könyvecskéje aztán azonnal megragadott. Természettudományos érdeklődésű, racionális világú szemléletem ellenére nagyon vonzott a Hyperioniták különös világa, azóta sokszor elolvastam. Aztán jöttek a többi sci-fiként eladott művei, a Napszél, a Tükörajtó a tengerben, nagy kedvencemmé való A változatlanság hullámhosszán, majd talán ekkor az 1984-es Kozmosz kiadású A vörös oroszlán. Azt hiszem trükknek szánták, hogy ott adták ki, mert az amit a mű képvisel, szembemegy minden addigi ideológiai képpel. Frenetikus hatással volt rám. Azt tudom, illetve tudtam meg később, hogy az első olvasása arra volt jó, hogy szellemi-lelki habitusom számára eldőljön, be tud-e fogadni egy ilyen élményt. Hogy miről szól, az egy későbbi ügy, többszöri olvasás után. Aztán az utána jövő, hasonló művei, A tibeti orgona, a Gondwana boszorkánya már érettebb fejjel, jobban elhelyezhető. Az újabb kiadásokból meg megvettem a Corinna története (A vörös oroszlán folytatást), és a Felhőszobrász című novelláskötetét.
Tudom, hogy Ő írta a Pöttyös Panni történeteket, A Rachel hét tanítványa sorozatot, de ezek már más világok. Az ezotéria permanensebb világát már másnak szánta, de az biztos, fentebbi műveinek egy életre rajongója maradtam, az olvasás nagy ajándékának aposztrofálva azokat.

S egy másik:
Két évforduló is van ma, amely érdeklődésre számíthat. Mindkettő a fantasy irodalom képviselőjével kapcsolatos, két remek íróról van szó.
-Ma százhuszonhárom éve, 1898. november 29-én született Clive Staples Lewis író, teológus, a 20. századi ifjúsági-gyermek fantasy talán legnagyobb hatású képviselője. Azt hiszem a fantasy rajongóknak nem kell bemutatni, mert a Narnia krónikái című regényfolyamát mindenki ismeri, aki fantasy olvasó. Személyesen a másik neves zsáner irodalmi területét ismerem jobban, a kozmikus sci-fi körébe tartozó A csendes bolygó, a Perelandra című könyveit. Aztán tudom, hogy ez egy trilógia, mert a harmadik része A rettentő erő, illetve befejezetlenül tulajdonképpen tetralogia, egy nálunk kiadatlan töredékkel.
A Narnia sorozatból két filmet láttam, illetve amit lehetett elolvastam róla és C.S.Lewisról.
Két fontos gondolat róla. Nyelvterületén szépirodalmi respektjével vetekszik nagy hatású keresztény gondolkodóként alkotott műveinek súlya. Amennyire tudom, nagy intellektuális szellemi ellenfele volt a kor másik nagy filozófus írójának, Olaf Stapledonnak (Utolsó és első emberek, Starmaker, Odd John).
A másik, hogy nagy és híres barátság fűzte a fantasy irodalom legnagyobb teremtőjéhez, J.R.R.Tolkienhez. Nemcsak szellemi-lelki barátok, de nagy kocsma cimborák is voltak, mint azt hatalmas tisztelőjük, Brian Aldiss a Trillió éves Dáridóban elmesélte… Természetesen itt magasszintű szellemi vitakörre kell gondolni (a sörözés mellett), amiért a kocsma közönsége rendszeresen gyanús elemeknek nézte őket…

-A másik évforduló szerint tizenkét éve tért vissza a Ryhope mélyére Robert Holdstock Mythago erdő alkotója. Az ő műveinek magyar kiadása számomra egyike a nagy hiányoknak, mert a két első könyvön kívül nem láttam magyarul kiadni mást.
Amikor elkezdte munkásságát, egy olyan időszak létezett a fantasy irodalom szellemi tömbjében, amit bénultságnak neveznek. A Tolkien szindróma, amit szerettek volna meghaladni. Egyikük Holdstock, másikuk China Miéville volt. Persze azt az óriási hatást, amit a LOTR világa képvisel, meg sem tudták mozdítani. Más utakat kerestek, és az egyik ösvény Holdstock csodálatos, kelta ihletésű, jungi metafizikája volt. Szeretném elmondani, hogy nehezen olvasható és befogadható világ, mert olyan mélyen hatol az ember tudatának mélyére, ami meggyötri az olvasót. Az egész emberi kultúra faji lélektana magasodik az olvasó fölé – az a bizonyos több, mint tízezer éves átlátszatlan jégfal –, szinte megmászhatatlan magasságban…
Az biztos, ha valakinek sikerült a klasszikus, főként epikus jellegű fantasy hagyományokat félretenni, és nagyot alkotni, akkor Robert Holdstocknak sikerült.

Nos...meg van amit kerestem ...
A science fiction története
A Trillió éves dáridóban Brian Aldiss, Nagy Britannia legismertebb sci-fi írója, e rendkívüli jelenség legelső, mindmáig legátfogóbb és legalaposabb történetét írja meg. E szórakoztató, okos és bámulatra méltó felkészültségről tanúskodó könyv elvisz bennünket oda, ahol az irodalom és a tudomány kibogozhatatlanul és örökre eggyé ölelődnek.
Ez is egy nagyon fontos alapmű!!!

Jack Charles McDevitt (Philadelphia, Pennsylvania, 1935. április 14. –) amerikai sci-fi-író.

. Központi témái a kapcsolatfelvétel idegen fajokkal, az archeológia és xenorcheológia. Két fő regényciklusa az Alex Benedict és a Priscilla Hutchins sorozat. 16 alkalommal jelölték Nebula-díjra, amelyet egyszer nyert el.

H. P. Lovecraft Cthulhu hívása című novelláját aligha kell bemutatni az SFF-kedvelő közönségnek. Lovecraft halála után az ismeretlenség és az érdektelenség homályából a mainstream kultúra egyik oszlopos szereplőjévé vált. Ennek több oka van: evokatív, atmoszférikus prózája ugyanúgy szerepet játszik benne, mint kitalált univerzumának részvételre csábító nyitottsága, valamint a legjobb műveiben tetten érhető gondolatiság rendkívüli aktualitása.


Márpedig ha konkrét novellához akarjuk kötni a Lovecraft-brand térnyerését, az nem lehet más, mint a Cthulhu hívása.
A novella arról szól, hogy a narrátor egy félbemaradt kutatás feljegyzéseit megismerve felfedez egy titokzatos, a címbeli szörny nevével fémjelzett kultuszt, s ennek révén az egész emberiséget fenyegető, lappangó veszély nyomaira bukkan. Bár mindvégig visszaemlékezéseket olvasunk, a szörnyűségek dermesztő hitelességgel elevenednek meg a narrátor és az olvasó szeme előtt. Ez az írás aprócska túlzással önmagában felelős az utókor által (tévesen) „Cthulhu-mítosznak” elkeresztelt, burjánzó fantáziavilág létrejöttéért és tartósságáért. Nemcsak népszerűvé tette Lovecraft sejtelmes, nyomasztó stílusát, hanem a „Lovecraft = csápok” asszociációt is végérvényesen a popkultúra kollektív tudattalanjának részévé tette.

Lovecraft prózájának legnagyobb rejtélye az, hogy amennyire jól működik olvasva, annyira makacsul ellenáll a vizualizációnak.
Rémségei nem emberi szemnek valók, az emberi felfogóképesség csak korlátozottan tudja befogadni azt az élményt, amit a lovecrafti hősök elszenvednek, és a leírás ködössége adja a szövegek emlékezetességét. Ebből az is következik, hogy a filmes és grafikus adaptációs kísérletek gyakran felemás eredménnyel járnak, a lovecrafti élmény savát-borsát ugyanis éppen az adja, hogy az olvasó maga képzeli el az elképzelhetetlent, nem pedig más képzeli el helyette.
François Baranger filmes látványtervező, borítótervező és illusztrátor azok közé tartozik, akik megpróbálták állni a Lovecraft szövegei által támasztott kihívást. Az 1970-es születésű Baranger rengeteg sorstársához hasonlóan a szerepjátékoknak köszönhetően ismerkedett meg Lovecrafttal, majd képalkotói képességeit hadirendbe állítva lerótta tiszteletét a mester előtt. Az eredmény egy látványos illusztrációsorozat a Cthulhu hívása egyes jeleneteiről. Baranger albumát a külföldi megjelenéskor komoly kritikai elismerés fogadta. Ezt a galériát hozta el a Multiverzum Kiadó a Cthulhu hívása magyar fordításával a magyar közönségnek. Bátran állítható:

Baranger a lehető legközelebb került ahhoz, hogy érzékletesen vizualizálja a Cthulhu hívásának iszaposságát, misztikumát és monumentalitását.
Annak ellenére, hogy a Cthulhu hívása nem kimondottan a direkt és realisztikus ábrázolásmódra lett kitalálva, Baranger képei rendkívül aprólékosak, már-már fotószerűek. Ez önmagában nem is feltétlenül nagy kunszt. Amivel viszont Baranger mégis kiválóan megragadta alapanyaga sejtelmességét, az az árnyékok játéka a képein. Ez a fogás elsősorban a Cthulhu hívása „íróasztali” és „mocsári” jeleneteinél figyelhető meg. Mintha Baranger érezte volna, hogy a Lovecraft-univerzum képi ábrázolása nem engedi a száz százalékos közvetlenséget: fény-árnyék kezelése tükröz valamit abból a fenyegető titokzatosságból, ami körüllengi a novellában bemutatott kutatási anyagot. Kiválóan példázza ezt az a kép, ami a Cthulhu-szobrocskát ábrázolja az első fejezetben: kellően kivesszük a körvonalait, mégis rávetül annyi árnyék, hogy érzékelhető legyen a tárgy rejtélyes, veszedelmes mivolta.
Aztán ahol a fény-árnyék játék nem juthat szerephez, ott a monumentalitás veszi át az uralmat.
Ahogy haladunk előre a történettel, úgy az árnyékban megbúvó részelemek helyett R’Lyeh hínárlepte hullavárosának torokszorító idegensége és hatalmassága kap hangsúlyt.

François Baranger nem tud teljesen igazságot szolgáltatni Lovecraft képi reprezentációjának. Végső soron az ő Cthulhu-figurája is csak egy a sok csápfejű, antropomorf gigadémon közül, és az általa elképzelt és formába öntött R’Lyeh is a szokásos, domborművekkel teli, óriási, antik romváros benyomását kelti. Azonban a téma által megengedett művészi lehetőségeket a végletekig kihasználja.

Ebben az egyik legfontosabb kreatív eszköze az idegen város és maga Cthulhu gigászi arányainak szemléltetése.
Itt tényleg olyan hatalmasnak látjuk és érezzük H. P. Lovecraft leghíresebb szörnyalakját, amilyennek elképzelhette a novella írásakor. Cthulhu mellett hangyányivá zsugorodnak a szerencsétlenségükre odatévedt matrózok, maga a szörny több esetben csak részlegesen látható, és amennyire ez kitelhet tőlük, a képek hatásosan adják vissza azt az örvénylő-tomboló őskáoszt, amit a Nagy Öregek vezetője készül a világra szabadítani.
Baranger további fontos eszköze a jól és tudatosan végiggondolt színválasztás. Ez is olyan sajátosság, ami a novella harmadik fejezeténél domborodik ki a leginkább.

A raktár és a kutatószoba árnyas, pasztellszerű barnáját, majd a louisianai lápvidék mocsaras sötétzöldjét az óceán párás kék-zöldje váltja fel, amibe valami beteges, nem evilági tónus is belevegyül.
Ki kell térni egy kicsit magára a szövegre is. A Cthulhu hívása album értékét, egyediségét a képek adják, szöveges tartalma mindössze az alapul szolgáló novella. Az olvasó számára első pillantásra furcsának tűnhet, hogy majdnem minden oldalon van egy-egy nagyobb betűmérettel szedett fordulat vagy mondat. Nem tart sokáig rájönni, hogy kifejezetten azok a szakaszok lettek kiemelve, amelyeket a kép ábrázol, mindazonáltal esztétikailag nem túl eltalált megoldás ez. Egy kicsit sajnálatos az is, hogy nem Kornya Zsolt fordítása került az albumba, ami az eredeti szövegtől való minden elhajlásával együtt is elementáris erejű, és az a magyarítás rengeteget tett azért, hogy a magyar anyanyelvű olvasó is megérthesse, mi teszi Lovecraftot annyira mágikus hatású íróvá. Somogyi Gábor, az Azilum magazin és megannyi lovecraftiánus kiadvány fáradhatatlan szerkesztője kétségkívül hatalmas megtiszteltetésként élte meg, hogy Lovecraft mítoszteremtő novelláját egy ilyen pompás kiadványhoz magyaríthatja. Azonban az ő megoldása, bár színvonalas, valamelyest elmarad a Kornya-féle szöveg ritmikája és találó nyelvezete mögött.

Chris Pratt főszereplésével fémjelzett katonai sci-fi olyan, mintha csak a kilencvenes évek közepére/végére jellemző blockbusterek (és azok olcsóbb VHS-re, TV-re hangolt mutációinak) hangulatát kívánná megidézni. Az egész világ sorsát markában tartó cselekmény kíméletlenül robog át a nézők klisékhez szokott lelkivilágán, retináján, és agysejtjein is – de ezzel együtt sem mondható, hogy ne lennének szórakoztató elemei. Spoilermentes kritika.
Méretes közhelyként hathat, de az egészen biztos, hogy a koronavírus járvány okozta korlátozások jócskán éreztetik majd hatásukat a filmiparban. A folyamat gazdasági szinten már láthatóan elindult: techcégek vásárolnak fel nagy múltú filmstúdiókat, egyre nagyobb és nagyobb teret hódítanak a streaming szolgáltatások, miközben eredetileg hatalmas „moziszenzációnak” szánt alkotások kerülnek egyből a kisképernyőkre. Ezalatt pedig ugyanúgy tombolt a kimeríthetetlennek látszó retroláz, és a nyolcvanas évek esztétikája után már a kilencvenes, de még a kétezres évek elejének stílusvilága is vissza-visszaköszön a nosztalgiavágy szemérmetlen kiaknázásaként. A filmgyártók egy része pedig érthető okokból szeretne biztosra menni ebben a helyzetben. Így óhatatlanul is keletkezhetnek olyan ötletek, mint ami A holnap háborújára is ráhúzható (ami egyébként a vírus előtt született): mi lenne, ha egyből egy népszerű streaming platformra küldenénk egy eredetileg videójátéknak megálmodott történetet, amin pofátlanul tetten érhető az ezredforduló előtti sci-fi/akció/katasztrófafilm blockbusterek hangulata, azok minden látványosságával és hülyeségével együtt? A korszerűség kedvéért meg dobjuk be Chris Pratt-et is. Majd pedig a tanács összes tagja rábólint, hogy ez így bizony oké.
Dan Forester (Pratt) az amerikai veteránok és a középiskolai természettudomány-tanárok átlagos életét éli, amikor egy karácsonyi ünnepség közben, a televízión követett 2022-es katari labdarúgó világbajnokság döntőjét váratlan esemény szakítja meg. Egy minden színben pompázó, hangos robajjal kísért tér-idő kapun keresztül katonák özönlik el a pálya gyepét, hogy a film jelenidejéhez képest 30 évvel későbbre hadba hívják a harcképes lakosságot. Amikor is az emberiség a kihalás szélére sodródott, és csak a múltban fellelhető embertömeg lehet képes megállítani a totális katasztrófát – feltéve, hogy előreugranak a jövőbe azok, akiket besoroznak. És persze múltjának köszönhetően Dan sem kerülheti el sorsát.

Ha a történet részleteibe menően nem is feltétlenül tűnik direkt nyúlásnak, mégis olyan áthallásokkal terhelt, amikből kiindulva azért mégis nehéz lenne rásütni az eredetiség pecsétjét. Ez részben a zsáner sajátossága is: egy katonai sci-fiben ha kitör a galaktikus, vagy időn és téren átívelő háború, hát menni kell, még akkor is, ha az ellenfél egy a semmiből feltűnt idegen faj. Az inváziós sci-fi sablonjai egy elsőre nem is annyira egyértelmű, de mégis érdekes csavarral mutálódnak A holnap háborújában – ami persze nem számít újdonságnak, ha a zsáner egyik sarokkövének számító Csillagközi invázió adaptációját vesszük alapul, mégis érdekes. Ott szintén az idegenek hazai pályájára viszi a csatát a kipusztítani kívánt emberi faj, ahogy itt is a jövőbe, azaz a hódító faj otthonos terepére látogatnak el a kiválasztott bokorugrók. Amennyire lenyűgözően magasröptűnek is tűnik ez a koncepció, és amennyire jól is ragadja meg az egész, globális pusztulással fenyegető helyzet miliőjét a film első negyede, legalább akkora erővel bújnak ki a méretes logikai bukfencek acélszögei is a filmszüzsét jelképező vékonyka vászonzsákból.
A holnap háborúja sajnos nem úgy tartogat butaságokat, hogy azok szépen megbújnak a mindent uraló pörgős, harcias cselekmény mögött, hanem úgy prezentálják önmagukat, hogy jelenlétükről a játékidő egészében nem tudunk megfeledkezni. Ha pedig az instabil alapokra épülnek rá a megkérdőjelezhető minőségű színesítő elemek, akkor bizony az egész struktúra ingataggá válik. Legyen szó akár az időutazást övező kínos kérdésektől, egészen a furcsán klisés családi dráma dinamikájáig (helló, Világok harca és Z világháború!), hogy az utolsó kb. fél óra mesterkélten odatapasztott jellegéről ne is beszéljünk.


Laikusként is hamar egyértelművé válhat tehát, hogy a forgatókönyv kidolgozottsága egy pályakezdőt feltételez (itt Zach Deanről van szó), aki megpróbálta összesuvasztani kedvenc gyerekkori filmjeinek cselekményszálait egy jó kis high concept, szörnyhorrort sem nélkülöző sci-fi akciófilm keretein belül. De eközben a butaságok kiküszöbölésére kevesebb tere, vagy igénye maradt – ebben viszont a gyártó stúdió is ugyanannyira ludas. A hiányzó darabkákat pedig mintha a videójátékokból ismerős, ott természetesnek számító, de a filmekből valamelyest kilógó dramaturgiai megoldásokkal próbálták volna meg feltölteni. Ilyenek például a főmisszió mellet megjelenő, távolból kapott utasításokon keresztül megismert mellékküldetések, felcserélhető segítőkarakterek, és a belső nézetes lövöldözős játékok (FPS) szubjektív kamerakezelését használó megoldásokban keresendő. Persze a karakterekre sem lehet azt mondani, hogy eredetiek, vagy izgalmasak, de szerencsére a színészi játék éppen abban a kellemesen B-filmes hangulatban marad, ahol nem érződnek sem erőltetettnek, sem túl komolynak az alakítások. A legmeghatározóbb nyilván Pratt és Yvonne Strahovski játéka, akik anélkül nyújtanak egy okés, de semmi extra színvonalat, hogy bármikor is kínos, vagy éppenséggel felemelő lenne őket nézni – még a helyenként egészen gyatra párbeszédek ellenére sem. A Pratt apját alakító J. K. Simmons pedig hiába jut ugyan az elsőre cameo jellegű felbukkanása után kulcsszerephez (és minden perce arany!), a cselekményszál, ahol nagyobb lélegzetvételhez jut, igen szegényes.
Mert ha az egyszerű, agykikapcsolós szórakozásra vágyó néző még képes is lehet jó szájízzel elengedni az elemi logika minden darabkáját a film akciódús cselekményének élvezetéhez, az utolsó félóra könyörtelenül emlékezteti arra, hogy velejében mégiscsak egy jóformán félkész forgatókönyvvel van dolga. Hiába a sok hommage, hiába az önfeledt akciózás, hiszen a végjáték úgy képes agyonverni az egész filmélményt, hogy ha addig élvezte is, a véglegesen széthulló cselekményvezetés és vágástechnika jelzi, hogya blockbuster külső mögött bizony egy B-kategóriás, vagy még inkább trash szív dobog.

De baj ez? Egyfelől a válasz az, hogy nem. Másfelől pedig, de nagyon is az. Leginkább az dühítő A holnap háborúja kapcsán, hogy a sokak fiatalkorát megidéző első óra felvezetése, és egy akciódús középrész után úgy rúgja az egész történetet az árokba, hogy azon még a szekunder szégyent előhívó humor és a felszínes családi dráma sem segít (sőt). Pedig még aktualitások is megbújnak a sekélyes fegyverimádatnak tűnő felszín alatt. A jövő jobbá tételén „helyben” dolgozó „öregek” motívuma egyértelműen jelzi, hogy jelen tetteinkkel a gyermekeink jövőjét befolyásoljuk, ebben pedig egyszerre sejlik fel az ökológiai krízis, az olvadó jégsapkáknak „köszönhetően” pedig az ismeretlen vírusok felszínre bukkanásának rémképe is.

Aki tehát főhőseinkhez hasonlóan mélyebbre kíván kaparni a felszín alá, az rengeteg gyötredelmes logikai bakival, és kínos kérdésekkel fog találkozni az út során. De ha az elsődleges cél a film betöltésekor az, hogy egy viszonylag látványos (bár azért ezen a téren sem kiemelkedő), a mozis blockbusterekre hajazó tévéfilmmel találkozzon a tartalomfogyasztó, akkor mindenképpen megér egy próbát. Az utolsó félóra őrületére és szétesésére viszont sajnos még így nincs épeszű magyarázat…

Laki Péter

Képregény ha valakit érdekel...
A 2005-ben alapított Fumax az elmúlt évek során az egyik legnagyobb hazai képregénykiadóvá vált. Az év utolsó nagy képregényes rendezvénye, a Hungarocomix 2023 előtt a kiadó vezetőjével, Németh Vladimirral készített interjút e-mailben Bayer Antal, az esemény egyik szervezője.

Bayer Antal: Milyen év volt 2023? Milyen volt a Fumax szempontjából, konkrétabban a Fumax képregénykiadásának a szempontjából, és hogy alakult szerinted a hazai képregénypiac az idén?

Németh Vladimir: Az elmúlt évek nagy lendülete után sajnos nagyjából idén márciustól úgy éreztük, hogy kezd kifulladni a képregénypiac, és ez a trend azóta is fennáll. Úgy tudom nem csak mi éreztük így, de persze a piaci szereplők közül nem mindenhonnan van visszajelzésünk, és a jelentősen kisebb kiadóknál lehet, hogy nem érezhető annyira a visszaesés, ezt nem tudjuk.

Ettől függetlenül a lehetőségekhez képest még így sem zárunk rossz évet, az beigazolódott, hogy nagyon bölcsen tettük a Marvel kiadványszám jelentős csökkentését, és az újraindult DC is hatalmas jelentőséggel bírt idén, a Sandmanekre továbbra is jelentős érdeklődést tapasztaltunk. Azt sajnáljuk, hogy a Dark Night Metal jövőre csúszott.

BA: 2005-ben indultatok, gyors felfutás után azonban 2011-ben hirtelen felhagytatok a képregénykiadással. Majd 2016-ban visszatértetek, előbb nagyon óvatosan, aztán öt évvel ezelőtt ráléptetek a gázpedálra, és minden korábbinál több képregényt jelentettek meg, ráadásul sokat kifejezetten luxuskivitelben. Hogyan határoznád meg a „régi” és az „új” Fumax közötti különbséget, mi mindenben változott az évek során a kiadó?

NV: A kezdeti években lelkes amatőrök voltunk, akiket segített néhány profi, de időközben lelkes profikká váltunk. A kiadónk mérete és jelentősége sokszorosára nőtt, amit fura módon sok tekintetben a könyvkiadásnak köszönhetünk, és így a lehetőségeink és a tapasztalataink is megvannak ahhoz, hogy többnyire kompromisszumok nélkül megvalósítsuk, amit szeretnénk. A nemzetközi lehetőségeink is teljesen mások most ennyi kiemelkedő cím megjelentetése, és annyi jelentős partnerrel való együtt dolgozás után. A korai Fumax éveiben még nem volt a segítségünkre a közösségi média, az is jelentős segítség volt a fejlődésünkben.


BA: Az elmúlt években elég sok Marvel-kötetet adtatok ki, idén viszont csökkent ezek száma, más irányokba mozdultatok el. Logikusnak tűnik azt gondolni, hogy ez összefügg a Marvel-képregényeket kiadó piaci szereplők számának növekedésével. Míg a Semic-es „aranykorban” évi 26 Marvel-kiadvány volt a csúcs, némi ingadozás után 2018 óta robbanásszerű volt a fejlődés, tavaly is, idén is meghaladtuk a 100 füzetet és kötetet. Tudjuk, hogy vannak, akiknek semmi sem elég, de objektíven szerinted hogy nézne ki az egészséges arány, ami helyre billentené a piacot?

NV: Igen, bár van egy általános túlkínálat már egy ideje a képregénypiacon, de a Marvel kiadványoknál ez abszurd mértékeket öltött. Ráadásul a Marvelnél a legrosszabbak a feltételek, a legmagasabbak a jogdíjak, és jelen állás szerint nem lehet egy normális kiadói tervet építeni rá, sőt alig lehet már olyan minőségi képregényt találni náluk, ami még szabad vagy a kiadásának van bármi racionalitása.

Az egészséges arány nagyon nehezen tudna helyreállni, mert a túlkínálat nem csak a jelenleg megjelenő kiadványok miatt áll fenn, hanem az előző évek felhalmozódott backlistje miatt is. Például nekünk is még rengeteg eladatlan Nagy Marvel gyűjteményes részünk van, amíg ezek ilyen számban elérhetőek, szintén veszik el a piacot az újonnan megjelenő kiadványok előtt. Amúgy szerintem a Marvel kifulladásában nem csak a képregények túlkínálata, hanem a filmes univerzum kifulladása is masszívan benne van, és ez a jövőben sem valószínű, hogy változni fog, a közeljövőben alig várható olyan Marvel film vagy sorozat, ami tényleg érdekelné az embereket.

BA: Látványosan tértetek vissza idén a mangapiacra is. Ezen a téren mi változott a ti koncepciótokban? Miért növeltétek meg a kötetek méretét? Az első mangahullám idején gombamód szaporodtak a keleti képregények felé forduló kiadók, de aztán brutálisan visszaesett a számuk, japán képregény például 2016 és 2022 között egy darab sem jelent meg. Most ti és a Vad Virágok kezdtétek újra, vagyis két olyan kiadó, amely már az első hullámban is aktív volt. Elképzelhetőnek tartod, hogy most is „vérszemet kapnak” egyesek, és követni próbálják a példátokat?

NV: Annak idején egyáltalán nem tudtuk megvalósítani a mangákkal, amit szerettünk volna, és most is eléggé korlátozva vagyunk. A köteteket azért adjuk ki igényesebb kivitelben, mert a képregényeknél is ezt a vonalat vezettük be, és én személy szerint már utálom a zsebkönyv méretű mangákat olvasni, mert némileg romlott a szemem.

Konkrét tudomásom van róla, hogy már rég vérszemet kaptak mások is, csak hát ahogy azt már számtalanszor elmondtuk, Magyarország teljesen lejárata magát a japán partnereknél, és per pillanat nem állnak szóba senkivel az országból. Évek óta próbálkozunk mi is, de a mi sok évtizednyi tapasztalatainkkal (nekem van harminc évnyi tényleg nagy mélységű tapasztalatom a mangákkal, animékkel és a japán kultúrával) renoménkkal és anyagi lehetőségeinkkel is csak a kudarcokat halmoztuk, és a jelenlegi eredeti japán mangáinkat is csak kerülő utakon tudtuk megszerezni. De szerintem a magyar piac jelenleg minden tekintetben alkalmatlan, hogy sikerre lehessen vinni még a leghíresebb sorozatokat is, mert azok túl hosszúak, és egy idő után a példányszámok túlságosan visszaesnek itthon. Nem véletlen, hogy a Mangafan is csak egy bizonyos kötetszámot tudott elérni, és aztán már nem lehetett tartani a sorozatok kiadását.

BA: Korábban kiadtatok pár európai képregényt. Mi kellene ahhoz, hogy a Fumax újra próbálkozzon ezzel a szegmenssel?

NV: Idén is adtunk ki európaiakat, hiszen a Jizo, Goldfisch és Csillaggyűjtő mangák mind megfelelnek ennek a kategóriának, ahogy a 2000AD kiadványaink is, bár idén azokból nem jött ki új. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy fogunk még kiadni másféle nyugati stílusú európai képregényt is, csak a csillagok szerencsés állása kell hozzá.

BA: Van olyan terve a kiadónak 2024-re, amit már most meg lehet osztani?

NV: A Dark Night Metal. Na jó, még annyit elárulok, hogy tervezzük a Conan kegyetlen kardja sorozatot is folytatni 2024-ben.

BA: Köszönöm a beszélgetést!