Sci-fi világa

Atlantisz magazin.

A Galaktika megpróbálkozott a fantasy műfajjal is de, sajna csak egy évig bírta. 1990.
Volt egy előzménye...1989.

Ebből csak ez az egy jelent meg.
Ha valakit érdekelne a Fantasy magazinban a következő szerzők műve jelent meg. Clark Ashton Smith, L. Sprague de Camp, Lin Carter, Andre Norton, Ardath Mayhar, Fritz Leiber, Tanith Lee, Poul Anderson

Most ajánlok egy könyvet ami a mai világban ahol több kötetes téglákban tudnak csak történeteket elmesélni teljesen meglepő.

Theodore Sturgeon- Több mint emberi​

KÖZZÉTETTE: CIKKBOT

Theodore Sturgeon írt egy novellát, amely a Baba három címet kapta. 1953-ra ehhez a rövid történettesthez végtagokat és fejet csatolt, és így jött létre az a háromszáz oldalas iromány, amit azóta Több mint emberi címen ismer az olvasóközönség, és amiről most néhány bekezdés erejéig szólni fogok.
Nekem a 2006-os kiadás van meg, és szeretném megjegyezni, hogy már maga a külseje is kitűnhet a könyvek tömegéből. Ahhoz képest, hogy a spekulatív fikciók között lel rá az ember, meglepően nem zsánertipikus az előlapja. Puha fedelének alja és teteje kékesen csillog, ahogy a cím is, és dombornyomással ki lettek emelve. A borító fókuszában pedig egy behatárolhatatlan vonású arc felső fele, konkrétan a két szeme van, melyek örvénylő kék íriszei ellenállhatatlanul maguk felé vonzzák a tekintetet. Maga a fej, eltekintve ettől az apróságtól, teljesen normálisnak tűnik. Így hát azonnal felmerülhet a kérdés, hogy „no de akkor miért ilyen furcsák éppen a szemei?” Amint felbukkant a kíváncsiság, a könyv már a markába is zárt. És ne legyen senki bizalmatlan vele szemben: a szokatlan külső a várakozásokkal megegyezően nem mindennapi belsőt takar.
A műben elmesélt történet három részre van osztva, és mindegyik más-más karakter szemszögéből mutatja az eseményeket, különböző hangon és módon elmesélve. A részek együttesen több évet ölelnek fel, és az egész több szempontból is egy utazásnak, pontosabban fejlődésnek tekinthető.
Az első részben találkozunk Egyeddel, aki egy féleszű ifjú, erős telepatikus képességekkel megáldva. Itt megismerjük a kezdeteket, hogyan talál egymásra az öt gyermek (és főszereplő), a telepatikus képességekkel rendelkező Janie, két fekete ikerlány, akik teleportálásukkor nem vihetnek semmit magukkal, ami nem tartozik természetesen hozzájuk (így a ruhájukat sem), és egy mongoloid kisbaba, akinek kifinomult, friss elméje bármilyen kérdésre meg tudja adni a választ.
A második résznek egy „dilidoki” rendelője adja a keretet, ahová Gerry, egy árva kisfiú betér, hogy az orvos segítsen neki kibogozni a két rész között lezajlott történések összegubancolódott szálait. Ez alkalommal fény derül arra, hogyan csatlakozott a fiú e különleges kis csapathoz, milyen nehézségeken ment keresztül, hogy megtalálja a helyét, s micsoda tettet hajtott végre, hogy meg is tarthassa azt.
Az utolsó, harmadik részben egy volt katona, Hip (a Hippokratész becézése) Barrows hadnagy szomorú esetének misztériumait göngyölítjük fel az immár húszas éveiben járó Jaine segítségével. Megtudjuk, mivé nőtte ki magát Gerry, emellett tisztázódik a különleges képességű emberekből álló gestalt lényege, erénye és hibája.
Be kell vallanom, s talán nem vagyok ezzel egyedül, számomra a mű első része kissé homályos volt. Nem a megfogalmazás miatt (nagyon is közérthető, egyszerű, de kifejező a stílusa). Valahogy nem tudtam hová tenni például a szereplők szuperképességeit. Eleinte nem volt teljesen tiszta, hogy ez most tulajdonképpen honnan is jött, és egyáltalán miért kellene, hogy érdekeljen? (Azon túl persze, hogy remek dolog az ilyesmi.) A környezet is meglepett. Faház, megművelt föld, barlang stb. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem azért nevezünk valamit sci-finek, mert mindenkinek van egy pirosan villogó és hangosan csipogó bizgentyű-deluxe-ja (vagy éppen törülközője), és a repülő taxik száma sincs rá különösebb hatással. Úgyhogy valami más tulajdonságának kell megfelelnie e kritériumnak, ha már tudományos-fantasztikumról beszélünk.
Mikor az első részben az öt fiatal egymásra talál, egy idő múlva rájönnek, hogy meglepően jól tudnak együttműködni. Olyannyira, hogy úgy gondolják, ők valójában egy élőlény, mely öt, egymagában nem túl sikeres egyénből szerveződik össze valamivé, ami viszont nyilvánvalóan a Homo sapiens fölött áll. Sturgeon ezt nevezi gestaltnak, illetve később konkrétan Homo gestaltnak. (És ez az a motívum, az ebből szerteágazó kérdésekkel egyetemben, ami miatt határozottan a sci-fihez sorolható a könyv.)
Nagyon érdekes témát boncolgat a könyv ezen aspektusával. Egyrészről feltételezi, hogy az emberi evolúció következő lépésében nem fizikai, hanem szellemi fejlődés fog bekövetkezni. Mindazonáltal ebből az új emberből sem hiányozhat a morál, az erkölcsi és etikai mozgatórugó, mivel az író kimondja, hogy ennek az új „szuperembernek” felsőbbrendű értelméből fakadóan kötelessége irányítani és segíteni az emberiséget. De természetesen mint minden embernek, a Homo gestaltnak is időre van szüksége, hogy meg tudja magyarázni magát önmagának, és megtalálja helyét a világban – már csak azért is, mert ez az emberi történelem legelső gestaltja, így nincsenek elődei, akiktől jó példát tudna venni. És mivel ennek az organizmusnak az egyes alkotóelemei még mindig csak emberek (noha különlegesek), a tökéletlenség, de főleg a meg nem értés bennük is dühöt, frusztráltságot szül. A gyógyír erre pedig Sturgeon példája alapján nem más, mint a sikeres kommunikáció és a szeretet (ami magába foglalja a türelmet is).
E könyv tömören összefoglalva a fejlődésről szól. Két okból merem ezt állítani. Egyrészt a nagy történeti ív a gestalt kialakulásáról, kríziseiről, majd látszólagos célba éréséről mesél. De ha a három fejezetet külön-külön vesszük szemügyre, az egyének, akik ezt a szervezetet alkotják, szintén folyamatosan fejlődnek és változnak, ahogy az emberi test minden sejtje is hét év alatt kicserélődik. (Érdekes módon a második és harmadik rész között is hét év telt el. Bár elvileg ennek nincsen olyan intonációja, mint amire én próbálok ezzel utalni.)
A másik pedig már inkább személyes, szubjektív ok: az olvasó is fejlődik, ahogy halad előre az olvasott oldalak számában. Nem feltétlenül emberileg, hanem a történet megértésének szempontjából. Én ugyanis – ahogy ezt feljebb írtam – az első részben egy kicsit elveszettnek éreztem magam, sőt, talán kicsit féleszűnek is. A második rész alatt azonban, ahogy Gerry fejében kitisztultak a dolgok, úgy én is egyre jobban kezdtem átlátni és felfogni, hogy mi is történik és miről is van szó. A lezáró rész során pedig – a végére érve pláne – Hippel együtt nekem is sikerült fokozatosan elvarrnom a megkezdett szálakat.
Bár talán a szálelvarrás nem a legjobb kifejezés e könyvnél, hiszen, akár csak az emberi értelem fejlődése – ha ügyesen csinálja – sosem áll meg, hanem egy halálig tartó folyamat. És azt hiszem, ezeknek a karaktereknek, és főleg a Homo gestaltnak az élete és változása, fejlődése nem állt meg a lapok elfogytával.
Ha már a jellemekről van szó: a karakterek remekül sikerültek. A tény, hogy úgy éreztem, életük nem ért véget a könyv végével, azt hiszem kielégítő bizonyítéka személyiségük hihetőségének. Sturgeon pszichológia iránti érdeklődése nem csak a középső rész kerettörténetén mutatkozik meg, hanem a szereplők megjelenítésénél is. Egyszer sem éreztem úgy, hogy ismert tulajdonságaik és tetteik ne lennének összhangban.
Mindent összevetve ez egy nagyon élvezetes olvasmány. A regény jó néhány gondolatával egyetértettem és azonosulni tudtam, és ami talán fontosabb: elgondolkodtatott. Bár nem mondanám biztosra, hogy teljesen új dolgokat tanultam belőle, de a régi elméleteket mindenképpen új megvilágításba helyezte. És más szempont alapján újra felfedezni a már ismert terepeket mindig hatalmas kaland.
A cikket Humányi Tibor írta

Edward Ignatius Valigursky 1926 október 16-án született a pennsylvaniai Arnold városában, cseh eredetű munkáscsalád hatodik gyermekeként. 1945-től 1948-ig az amerikai haditengerészetnél szolgált, majd Chicagóban és Pittsbourghben folytatott művészeti tanulmányokat, melyek során hamar belekóstolt az ún. "pulp magazinok" változatos világába.1952-ben már New Yorkban találjuk, ahol a híres Amazing Stories and Fantastic Adventures magazinoknál dolgozik, 1954-ben megnősül majd két gyermeke születik, miközben a tehetséges és szorgalmas művész karrierje töretlenül ível felfelé: többek közt Isaac Asimov, Arthur C. Clarke és Ray Bradbury írásait illusztrálja. Az 1970-es években a NASA felkérésére az amerikai űrprogram bemutatását végzi a Popular Mechanics oldalain egészen a nyolcvanas évekig. Nyugdíjba vonulása után reklámgrafikával és magas színvonalú repüléstörténeti ábrázolásokkal foglalkozik, 1988-ban Floridába költözik, ahol 2009 szeptember 7.-én örökre leteszi az ecsetet.

Julie Dillon (sz.1981) amerikai képzőművész ezúttal az óceánok felszíne alatti világról osztja meg velünk elképzelését.

Hogy egy friss hír is legyen.
Most ért véget a Budapesti Könyvfesztivál.
Egy influencer írta le a véleményét:

Sziasztok,
még soha nem írtam ide, de egyszerűen nem tudom már elviselni, hogy ebben az országban tényleg nincs semminek következménye, ha egy bizonyos pozícióban vagy/körben mozogsz. Reménykedtem benne, hogy valamelyik (bármelyik) újság csak ír egy félmondatot arról, hogy az elképesztő cringe jelenetről, aminek ma pár százan szemtanúiunk van, de ez is látszik a feledés homályába hamarosan, ezért is akartam megírni valahova, hogy ne csak magamban kelljen dühöngenem. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak ma volt a nyitóeseménye, amin átadták a Budapest Nagydíjat John Scalzi amerikai tudományos-fantasztikus írónak. Ez egy egészen ünnepélyes esemény, KariGerivel, diplomatákkal, írókkal stb. és a díjazás előtt szokás egy laudációt (=méltatást) mondani a díjat kapó szerzőről. Ezt a megtisztelő feladatot idén Szabados Ágnes és Nagy Ervin kapta, nekik kellett volna John Scalziról elismerően beszélni. Na és itt jön a fekete leves: Szabados Ági saját nagyon szabadosan értelmezte a laudáció fogalmát, és konkrétan negyed órán át beszélt magáról, a szuper fb csoportjáról, hogy annak milyen sok tagja van (friss, ma milyen adatokat közölt), és hogy milyen fontos számára az olvasás, mert amikor a Harry Potter kezébe került és megvilágosodott, blabla, meg hogy az olvasásnak fel kell vennie a harcot a TikTokkal és a Netflix-szel! (lol) Mindezt vehemenciával, full komolyan - írók, szerkesztők, kiadók, könyvterjesztők, olvasók, de talán elég azt is mondani, hogy felnőtt emberek előtt. John Scalzi szerencsétlen meg egyszer ha hallhatta a nevét, amikor Ági elmondta, hogy a NIOK-ban tőle olvastak egy könyvet és köszi, hogy küldött nekik videóüzenetet. Egyszerűen nem hittük el, hogy egy másik ember dicsérete számára a teljes önfelszopást és promóciót jelenti, tulajdonképpen végig magát dicsérte, hogy mekkora eredményeket ért el (amit nem vitatok, csak hát tök másról volt szó ebben a helyzetben). A végén még - mondanivalóját alátámasztja - felolvasott egy olvasói levelet is, aminek természetesen semmi köze nem volt a díjazotthoz, hanem az is csak és kizárólag róla szólt. Számomra döbbenetes volt a jelenet, és azt hiszem, nem voltam ezzel egyedül. Nem, hogy ő ennyire vakmerő és vasz hogy ezt a lehetőségeket morált és tisztes mellőzve, minden öncélúan használja fel, vagy ennyire nagyon ostoba, hogy azt hiszi, ha meghívják tudom, hogy az önpromót jelenti. Én az utóbbira tippelek amúgy. Borzasztó volt, és az is, hogy nem lesz semmi visszhangja ennek az egésznek, nem fog kapni egy visszajelzést, hogy heló, azért ez kicsit túlkapás volt, így ő meg, mint aki jól végezte dolgát, folytatja A Missziót. Na csak ennyi, jól esett leírni.
..........
Egy másik kritika a Könyves Magazin tollából
A Könyves Magazin tudósítása szerint azonban meglehetősen kínosra sikerültek a dicséretek, mert a felkért személyek szemmel láthatóan nem voltak tisztában a laudáció fogalmával. Szabados Ági inkább „saját magát és a NIOK-ot laudálta: előbb önmagáról mesélt, majd a NIOK-ot promózta, aztán az olvasás értékét részletezte a Könyvfesztivál közönségének, körülbelül két mondatban megemlítette Scalzit, és végül egy olyan olvasói üzenettel zárta a beszédet, ami őt és a NIOK-ot dicsérte" – írja a beszámoló szerzője.

A humor Scalzi fundamentális eszköze az írás során, ez az ő trükkje, hogy miközben szórakoztatja az olvasóit, el is gondolkodtatja őket. Charlie Chaplint idézte, aki szerint

a legkomolyabb dolgokról is beszélhetünk az embereknek, amíg megnevettetjük őket.

Kattints a kibontásához...

Mikor felvetődött, hogy ő most Budapesten a műfaj nagykövete, kiemelte, hogy tisztában van vele, hogy először lett sci-fi szerző a Könyvfesztivál díszvendége, így most minden elődjét és kollégáját képviseli Mary Shelleytől kezdve H. G. Wellsen, Stanisław Lemen és Ursula Le Guinnen át a kortárs írókig. Végül azt is elárulta, hogy mikor meglátta, kik kapták előtte a Budapest Nagydíjat, átfutott a fején, hogy “vajon valaki eltörte a lábát?”

setni írta:

Hogy egy friss hír is legyen.
Most ért véget a Budapesti Könyvfesztivál.
Egy influencer írta le a véleményét:

Sziasztok,
még soha nem írtam ide, de egyszerűen nem tudom már elviselni, hogy ebben az országban tényleg nincs semminek következménye, ha egy bizonyos pozícióban vagy/körben mozogsz. Reménykedtem benne, hogy valamelyik (bármelyik) újság csak ír egy félmondatot arról, hogy az elképesztő cringe jelenetről, aminek ma pár százan szemtanúiunk van, de ez is látszik a feledés homályába hamarosan, ezért is akartam megírni valahova, hogy ne csak magamban kelljen dühöngenem. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak ma volt a nyitóeseménye, amin átadták a Budapest Nagydíjat John Scalzi amerikai tudományos-fantasztikus írónak. Ez egy egészen ünnepélyes esemény, KariGerivel, diplomatákkal, írókkal stb. és a díjazás előtt szokás egy laudációt (=méltatást) mondani a díjat kapó szerzőről. Ezt a megtisztelő feladatot idén Szabados Ágnes és Nagy Ervin kapta, nekik kellett volna John Scalziról elismerően beszélni. Na és itt jön a fekete leves: Szabados Ági saját nagyon szabadosan értelmezte a laudáció fogalmát, és konkrétan negyed órán át beszélt magáról, a szuper fb csoportjáról, hogy annak milyen sok tagja van (friss, ma milyen adatokat közölt), és hogy milyen fontos számára az olvasás, mert amikor a Harry Potter kezébe került és megvilágosodott, blabla, meg hogy az olvasásnak fel kell vennie a harcot a TikTokkal és a Netflix-szel! (lol) Mindezt vehemenciával, full komolyan - írók, szerkesztők, kiadók, könyvterjesztők, olvasók, de talán elég azt is mondani, hogy felnőtt emberek előtt. John Scalzi szerencsétlen meg egyszer ha hallhatta a nevét, amikor Ági elmondta, hogy a NIOK-ban tőle olvastak egy könyvet és köszi, hogy küldött nekik videóüzenetet. Egyszerűen nem hittük el, hogy egy másik ember dicsérete számára a teljes önfelszopást és promóciót jelenti, tulajdonképpen végig magát dicsérte, hogy mekkora eredményeket ért el (amit nem vitatok, csak hát tök másról volt szó ebben a helyzetben). A végén még - mondanivalóját alátámasztja - felolvasott egy olvasói levelet is, aminek természetesen semmi köze nem volt a díjazotthoz, hanem az is csak és kizárólag róla szólt. Számomra döbbenetes volt a jelenet, és azt hiszem, nem voltam ezzel egyedül. Nem, hogy ő ennyire vakmerő és vasz hogy ezt a lehetőségeket morált és tisztes mellőzve, minden öncélúan használja fel, vagy ennyire nagyon ostoba, hogy azt hiszi, ha meghívják tudom, hogy az önpromót jelenti. Én az utóbbira tippelek amúgy. Borzasztó volt, és az is, hogy nem lesz semmi visszhangja ennek az egésznek, nem fog kapni egy visszajelzést, hogy heló, azért ez kicsit túlkapás volt, így ő meg, mint aki jól végezte dolgát, folytatja A Missziót. Na csak ennyi, jól esett leírni.
..........
Egy másik kritika a Könyves Magazin tollából
A Könyves Magazin tudósítása szerint azonban meglehetősen kínosra sikerültek a dicséretek, mert a felkért személyek szemmel láthatóan nem voltak tisztában a laudáció fogalmával. Szabados Ági inkább „saját magát és a NIOK-ot laudálta: előbb önmagáról mesélt, majd a NIOK-ot promózta, aztán az olvasás értékét részletezte a Könyvfesztivál közönségének, körülbelül két mondatban megemlítette Scalzit, és végül egy olyan olvasói üzenettel zárta a beszédet, ami őt és a NIOK-ot dicsérte" – írja a beszámoló szerzője.

A humor Scalzi fundamentális eszköze az írás során, ez az ő trükkje, hogy miközben szórakoztatja az olvasóit, el is gondolkodtatja őket. Charlie Chaplint idézte, aki szerint


Mikor felvetődött, hogy ő most Budapesten a műfaj nagykövete, kiemelte, hogy tisztában van vele, hogy először lett sci-fi szerző a Könyvfesztivál díszvendége, így most minden elődjét és kollégáját képviseli Mary Shelleytől kezdve H. G. Wellsen, Stanisław Lemen és Ursula Le Guinnen át a kortárs írókig. Végül azt is elárulta, hogy mikor meglátta, kik kapták előtte a Budapest Nagydíjat, átfutott a fején, hogy “vajon valaki eltörte a lábát?”

Kattints a kibontásához...

A műsorvezető a hétvége folyamán közösségi oldalán reagált az őt ért kritikákra, amit a Blikk vette észre

Némelyek szerint kissé elragadtattam magam a laudációban, és túl sokat beszéltem a NIOK-ról. Remélem, ezzel nem bántottam meg senkit, szerencsére a szerzőt biztosan nem. Nézzétek el nekem, hiszen minden napom a NIOK-ról és az olvasás népszerűsítéséről szól

Kattints a kibontásához...

– fogalmazott Szabados Ági.

setni írta:

Hogy egy friss hír is legyen.
Most ért véget a Budapesti Könyvfesztivál.
Egy influencer írta le a véleményét:

Sziasztok,
még soha nem írtam ide, de egyszerűen nem tudom már elviselni, hogy ebben az országban tényleg nincs semminek következménye, ha egy bizonyos pozícióban vagy/körben mozogsz. Reménykedtem benne, hogy valamelyik (bármelyik) újság csak ír egy félmondatot arról, hogy az elképesztő cringe jelenetről, aminek ma pár százan szemtanúiunk van, de ez is látszik a feledés homályába hamarosan, ezért is akartam megírni valahova, hogy ne csak magamban kelljen dühöngenem. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak ma volt a nyitóeseménye, amin átadták a Budapest Nagydíjat John Scalzi amerikai tudományos-fantasztikus írónak. Ez egy egészen ünnepélyes esemény, KariGerivel, diplomatákkal, írókkal stb. és a díjazás előtt szokás egy laudációt (=méltatást) mondani a díjat kapó szerzőről. Ezt a megtisztelő feladatot idén Szabados Ágnes és Nagy Ervin kapta, nekik kellett volna John Scalziról elismerően beszélni. Na és itt jön a fekete leves: Szabados Ági saját nagyon szabadosan értelmezte a laudáció fogalmát, és konkrétan negyed órán át beszélt magáról, a szuper fb csoportjáról, hogy annak milyen sok tagja van (friss, ma milyen adatokat közölt), és hogy milyen fontos számára az olvasás, mert amikor a Harry Potter kezébe került és megvilágosodott, blabla, meg hogy az olvasásnak fel kell vennie a harcot a TikTokkal és a Netflix-szel! (lol) Mindezt vehemenciával, full komolyan - írók, szerkesztők, kiadók, könyvterjesztők, olvasók, de talán elég azt is mondani, hogy felnőtt emberek előtt. John Scalzi szerencsétlen meg egyszer ha hallhatta a nevét, amikor Ági elmondta, hogy a NIOK-ban tőle olvastak egy könyvet és köszi, hogy küldött nekik videóüzenetet. Egyszerűen nem hittük el, hogy egy másik ember dicsérete számára a teljes önfelszopást és promóciót jelenti, tulajdonképpen végig magát dicsérte, hogy mekkora eredményeket ért el (amit nem vitatok, csak hát tök másról volt szó ebben a helyzetben). A végén még - mondanivalóját alátámasztja - felolvasott egy olvasói levelet is, aminek természetesen semmi köze nem volt a díjazotthoz, hanem az is csak és kizárólag róla szólt. Számomra döbbenetes volt a jelenet, és azt hiszem, nem voltam ezzel egyedül. Nem, hogy ő ennyire vakmerő és vasz hogy ezt a lehetőségeket morált és tisztes mellőzve, minden öncélúan használja fel, vagy ennyire nagyon ostoba, hogy azt hiszi, ha meghívják tudom, hogy az önpromót jelenti. Én az utóbbira tippelek amúgy. Borzasztó volt, és az is, hogy nem lesz semmi visszhangja ennek az egésznek, nem fog kapni egy visszajelzést, hogy heló, azért ez kicsit túlkapás volt, így ő meg, mint aki jól végezte dolgát, folytatja A Missziót. Na csak ennyi, jól esett leírni.
..........
Egy másik kritika a Könyves Magazin tollából
A Könyves Magazin tudósítása szerint azonban meglehetősen kínosra sikerültek a dicséretek, mert a felkért személyek szemmel láthatóan nem voltak tisztában a laudáció fogalmával. Szabados Ági inkább „saját magát és a NIOK-ot laudálta: előbb önmagáról mesélt, majd a NIOK-ot promózta, aztán az olvasás értékét részletezte a Könyvfesztivál közönségének, körülbelül két mondatban megemlítette Scalzit, és végül egy olyan olvasói üzenettel zárta a beszédet, ami őt és a NIOK-ot dicsérte" – írja a beszámoló szerzője.

A humor Scalzi fundamentális eszköze az írás során, ez az ő trükkje, hogy miközben szórakoztatja az olvasóit, el is gondolkodtatja őket. Charlie Chaplint idézte, aki szerint


Mikor felvetődött, hogy ő most Budapesten a műfaj nagykövete, kiemelte, hogy tisztában van vele, hogy először lett sci-fi szerző a Könyvfesztivál díszvendége, így most minden elődjét és kollégáját képviseli Mary Shelleytől kezdve H. G. Wellsen, Stanisław Lemen és Ursula Le Guinnen át a kortárs írókig. Végül azt is elárulta, hogy mikor meglátta, kik kapták előtte a Budapest Nagydíjat, átfutott a fején, hogy “vajon valaki eltörte a lábát?”

Kattints a kibontásához...

Na és hogyan válaszol erre egy igazi uriember? (mert bebizonyosodott, hogy a Vének háboruja irojan kivul ezt is modunkban állt megismerni!)?

"Szóval magyarok, kérlek titeket, ha miattam vagytok dühösek Szabadosra, köszönöm szépen, de ne tegyétek. Ne vegyetek magatokra olyan terhet, amit én sem cipelek. Nagyra értékelem, amit Szabados értem tett a fesztiválon és azelőtt is. Semmiféle bocsánatkéréssel nem tartozik. Sem nekem, és szerintem senki másnak sem"

megjegyzi még:
"Szerinte ugyan egy ilyen műfajban valóban az az elvárás, hogy több szó essen az adott szerzőről, mivel ő maga saját bevallása szerint rettentően sokat képes beszélni saját magáról, nem gondolja, hogy bárkiben hiányérzet maradhatott ezzel kapcsolatban."

Egy blog ami sajnos bezárt...
De a írásai jók.
Aki valaha is olvasott sci-fit, vagy a legcsekélyebb mértékben is érdeklődik a műfaj iránt, pontosan ismeri azokat a kultikus alakokat, akik ott bábáskodtak a tudományos-fantasztikum felfutása és népszerűvé tétele körül. Ők kívülről fújják a széles körben elfogadott műfajalapítók névsorát, mint amilyen Jules Verne, H. G. Wells, vagy a különös lapkiadó és feltaláló Hugo Gernsback, és pontosan tudják azt is, hogy kinek köszönhető, hogy a sci-fi a XX. század közepére egyre nagyobb népszerűségre tett szert.

Az olvasók a sci-fi kapcsán napestig sorolnák a legendás szerzőket és regényeket. Bizonyára említésre kerülne Isaac Asimov és az Alapítvány-ciklus, Frank Herbert és a Dűne, Arthur C. Clarke és a 2001 Űrodüsszeia, Robert Heinlein és a Csillagközi invázió, vagy épp Alfred Bestertől a Tigris! Tigris! Akadnak azonban a nyilvánvaló klasszikusokon túl is kiváló alkotások, melyek egy jó része magyarul is elérhető, és melyekről manapság, a kiadók sci-fi kiadási dömpingjében vélhetően mi magunk is elfeledkeztünk már. Ezekből elevenítünk fel most 7 remeket!

Komacu Szakjo: A sárkány halála​

Kevéssé ismert japán szerzőről beszélünk, pedig idehaza is több kötete jelent meg, közülük is az egyik legjobb talán az eredetileg 1973-as kiadású A sárkány halála, melyben a szerző egy borzalmas utópiát vetít előre, melyben természeti katasztrófák baljós összejátszása végett Japán, Atlantisz sorsára jutva elsüllyed az óceánban. Egy fiatal tudóscsapat azon dolgozik, hogy megjósolja a pusztulás végső időpontját, és fokozatait, míg a szigetország politikai elöljárói a mentési terveken dolgoznak, hogy Japán több mint százmilliós lakosságának menedékjogot harcoljanak ki a szövetséges országokban. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában 1985-ben, két kötetben megjelent regény nagyon japán, mégis reálisan mutatja be a katasztrófa megjóslásán és túlélésén munkálkodó kisemberek harcát, és a rendkívül érzékeny és ellentmondásos nemzetközi diplomáciát, mely még akkor is nehezen szakít saját protokolláris hagyományaival, mikor a világ egyik vezető gazdasági hatalmának léte a tét.

Komacu Szakjó: A sárkány halála

Alexandr Beljajev: A kétéltű ember​

Beljajev regénye eredetileg 1928-ban jelent meg, számomra általános iskola harmadik osztályban az első sci-fi regény volt, melyet kézbe vettem. A történet szerint Buenos Aires partjai közelében különös teremtményről suttognak az emberek, aki delfinháton lovagol, emberszerű, ám mégis képes lélegezni a víz alatt, és aki mindig a bajba jutottak segítségére siet. A szovjet szerző regénye már 1947-ben megjelent magyarul, leghíresebb kiadása azonban a Móra Kiadó égisze alatt, a Delfin-könyvek sorozatban megjelent, Benkő Sándor által illusztrált kiadás volt, mely a maga idejében meglehetősen népszerűnek számított. Vérbeli ifjúsági, sci-fi kalandregény ez, a legszebb verne-i hagyományokat követve, és tartalmaz némi áthallást Mary Shelley Frankenstein című regényéből is, Salvador doktor kutatásai, és teremtménye rávilágít a XX. század második felének egyik központi tudományos problémájára, a génmanipuláció etikai és erkölcsi felelősségére, tökéletesen megelőzve a korát.

Alexandr Beljajev: A kétéltű ember

Clifford D. Simak: A város​

Tavaly múlt 30 éve, hogy nincs köztünk a sci-fi aranykorának egyik legnépszerűbb amerikai szerzője. Simak novellafüzérként folyóiratokban megjelent, később egy kötetben 1952-ben kiadott regénye elnyerte a Nemzetközi Fantasy Nagydíjat is. Magyarul két kiadás is létezik, hála Kuczka Péternek, aki előbb a Kozmosz Fantasztikus Könyvek, majd az SF mesterei sorozatába is beillesztette 1970-ben, majd 1991-ben. A város egy korokon átívelő, lazán összefüggő epizódokból álló történet, melyben az emberiség hátrahagyja a hanyatló Földet, hogy a Jupiterre költözzön, ám a bátor kevesek hátramaradnak, hogy végignézzék, ahogy a bolygó feletti uralmat az intelligens kutyák veszik át, akiknek évezredek múlva humanoid robotok mesélik el a tábortűz mellett az emberi faj legendáit. Hihetetlenül megkapó, és érzelmes történet, ami tökéletes bizonyította, hogy nem szükséges féltéglákat írni komplex mondanivaló átadásához.

Clifford D. Simak: A város

John Brunner: A Yan játékmesterei​

Brunner Asimov és Clarke kortársa volt, hazájában a mai napig igen népszerű, leginkább 1968-ban Hugo-díjat nyert kultikus és rendkívüli életlátásával a mai napig aktuális regényének, a Zanzibárnak hála. Ez a mű Brunner egyben legkomolyabb műve is, de életműve további darabjai is említésre méltóak, köztük az 1972-ben megjelent A Yan játékmesterei is, melyet az amerikai premier után meglehetősan gyorsan ültettek át magyar nyelvre, és illesztették be a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatba. A regény igazi lélektani sci-fi, kicsit talán rokon Philip K. Dick klasszikusaival, mind hangulati elemeit, mind eszköztárát és karaktereit illetően. Kiválóan mutatja be a különböző népcsoportok egymás mellett, szimbiózisban élésének buktatóit, és feszültséggel teli légkörét, ugyanakkor rávilágít, mennyire emberi gyarlóság is a másik elfogadásának tökéletes hiánya. Mindezek mellett Brunner regénye kellemes elmélkedés a kultúra fejlődéséről, vagy a művészetek hatásairól is.


John Brunner: A Yan játékmesterei

Szergej Sznyegov: Istenemberek​

A Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, egyrészt elhivatottságból, másrészt a regnáló politikai rendszernek való megfelelési kényszerből meglehetősen széles nemzetközi skálán válogatott szerzőket. A Sztrugaczkij-testvérek remekein túl legjobb orosz regényválasztásuk talán Szergej Sznyegov két kötetes, Istenemberek című műve, melynek magyar kiadása 1988-ban, hat évvel követte az eredetit. Az Istenemberek valahol az űropera, és a hard sci-fi közt lavírozik, egy félisteni magasságokba emelkedett emberiséggel, mely több idegen fajjal közreműködve teremtett békét az univerzumban, ám most egy rejtélyes, távoli háború veszélyezteti ennek létét. Sznyegov több mint ezer oldalas, monumentális regénye kilóg némileg a zsáner hasonló alkotásai közül, köszönhetően leginkább végtelenül, és olykor kellemesen naivan optimista hangulatának és nézőpontjának, emellett pedig rendkívül kalandos, és fordulatos gyöngyszeme a szovjet sci-fi irodalomnak.

Szergej Sznyegov: Istenemberek

Wolfgang Jeschke: A teremtés utolsó napja​

A kitűnő német fantasztikus irodalmi szerkesztő nevét nem sokan ismerik idehaza, pedig több regénye is megjelent, 2015-ben bekövetkezett haláláról is alig-alig számoltak be a zsánerrel foglalkozó oldalak, arról nem beszélve, hogy gyakorlatilag Jeschke munkálkodásának hála lehetett Szepes Mária bestseller író Németországban. 1981-es első regény A teremtés utolsó napja egy egészen különleges fizikai és lélektani értelmezését adja az időutazásos tematikának egy csendesen csordogáló, mégis kifejezetten hangulatos történetbe csomagolva. Jeschke tudatosan átgondolt műve az időutazás filozófiai és tudományos vonatkozásait is felnőttként kezeli, és ügyesen építi bele a témába a Bermuda-háromszög rejtélyét, vagy épp utal Atlantisz legendájára, miközben intelligensen lavírozik hard sci-fi, soft sci-fi, vagy épp a military sci-fi határain, hatása pedig jól érezhető olyan későbbi műveken, mint Sylvain Neuveltől az Alvó óriások, vagy épp László Zoltántól a Keringés.

Wolfgang Jeschke: A teremtés utolsó napja

K. W. Jeter: Isten veled, láthatár​

Jetert sokan arról ismerik, hogy ő volt az, aki három hivatalos folytatást is írt a Szárnyas fejvadász című filmhez, ugyanakkor az ő nevéhez fűződik a már leszálló ágban lévő eredeti Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat egyik legeredetibb darabja. Az Isten veled, láthatár a szerzőtől megszokott módon rendkívül naturalista leírásokkal operál, és egy igen zord, és barátságtalan világképet rajzol fel, melyben egy graffexművész a világot jelentő Henger lakója, ahol saját hibájából belekerül törzsek és bandák sosem csituló harcának kellős közepébe. Fantasy és horror elemekkel bőven átszőtt, elsőre talán kissé szürrealista mese ez, mely a végére több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, éppen emiatt komplex és rétegzett története és világa számtalan értelmezést kínál, miközben kikacsint az akkoriban még virágkorát élő, William Gibson által elindított cyberpunk mozgalom eszközeire is. Nagy kár, hogy az 1991-es kiadás épp egybe esett a könyvpiac átrendeződésével, így igen kevesen emlékeznek már rá.

• (Kovács Krisztián)
• 

A magyar sci-fi ezer éve Metagalaktika 11​

KÖZZÉTETTE: _ACELPATKANY_

Nagyvonalú a cím, de természetesen nem ezer év irodalomtörténetét kívánja bemutatni a MetaGalaktika 11 (2009), csupán közel 200-250 esztendőt. A Galaktika tudományos-fantasztikus folyóirat szerkesztősége nagy fába vágta a fejszéjét, mikor megpróbálta röviden, mégis közérthetően bemutatni a hazai science fiction irodalom kialakulását, fejlődését, jelenét, és előrevetíteni jövőjét. A magyar tudományos-fantasztikus irodalomról írni hálás és hálátlan feladat egyszerre. Egyrészt rengeteg forrás áll a rendelkezésre, nincsenek fordítási nehézségek, másrészt nehezebb objektívnak lenni, különösen, ha a mai korról kívánunk írni. Az alkotóknak sikerült egy informatív és érdekes kiadványt összeállítani, ami nem veszik el az irodalomelméleti szakkifejezésekben, mégis tudományos jellegű.
A MetaGalaktika 11 egy komoly múlttal rendelkező sorozat legfrissebb és máig legutolsó darabja. A Galaktika szerkesztősége 1978-ban kezdett bele a Meta-kötetek megjelentetésébe, amelyek a folyóirat különszámaiként jelentek meg évente. Az egyes számok tematikus kötetek voltak: egy-egy ország science fiction irodalmába vagy egy-egy alkotó életművébe nyújtottak mélyebb betekintést. Az így megjelent művek között regényeket, kisregényeket és novellákat találhatunk. Az eredeti Galaktika 1995-ös megszűnéséig 9 MetaGalaktika kiadvány jelent meg többek között szovjet és amerikai tematikával.
A Galaktika Magazin 2004-es újraindulását követően a kiadó 2007-ben lehelt újra életet a sorozatba. Az első kötet a rendhagyó 9,5. számmal indult, mivel a szerkesztőség új formában gondolkodott: a novellák mellett ezúttal már tudományos cikkeket is közöltek a téma hazai szakembereitől. Ezen kezdeményezésből született a HiperGalaktika-sorozat, melynek a mai napig 3 kötete látott napvilágot. A következő évben pedig egy vérbeli MetaGalaktika is megjelent, amely a 2008. évi pekingi olimpiára tekintettel kínai novellákat tartalmazott. A novellák mellett ezúttal már Kínáról, és kiemelten az ottani fantasztikus irodalomról szóló írások is helyet kaptak a kötetben.
2009-ben ismét egy ország tudományos fantasztikumát bemutató számot adtak ki: ahogy korábban is említettük, most Magyarország került terítékre. A kiadvány célja az volt, hogy a hazai science fiction irodalom történetét a maga teljességében, a kialakulásától egészen a mai napig mutassa be. Ehhez olyan novellákat is kiválogattak a szerkesztők a kétségkívül sci-fi alkotásokon kívül, melyek még nem tartoztak kimondottan a zsánerbe, bár témaválasztásuk okán közeledtek hozzá. A kötet 10 novellát, egy regényrészletet, valamint 9 tanulmányt tartalmaz, amelyek az ismertetett korszak szerint kapcsolódnak össze. További érdekessége pedig egyrészt, hogy a megjelenő illusztrációk a Galaktika Fantasztikus Könyvek (a Galaktika folyóirathoz kapcsolódó könyvsorozat) borítóképei, Sallai Péter művei, továbbá hogy utolsó oldalain megkísérli összefoglalni a hazai tudományos-fantasztikus irodalom témaköreit egy-egy magyar példa megjelölésével.
Ezáltal igazi hiánypótló alkotás született; a magyar tudományos-fantasztikus irodalomban előfordultak ugyan irodalomtörténeti és elméleti munkák, azonban nélkülözte az összefoglaló kiadványokat.
A kötet úgy épül fel, hogy elsőként az adott kort bemutató esszét olvashatjuk, majd azt követően a hozzá kapcsolódó novellát.
Az első esszé S. Sárdi Margit (1947 -) munkája. A szerző irodalomelméleti szakember, a hazai science fiction irodalomtudomány méltán elismert tudósa. Az ő kezdeményezésére indult közel másfél évtizede a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) a mára már legendássá vált SF-irodalmi szeminárium, melynek „köpönyege” alól számos hazai, a tematikával foglalkozó szerkesztő, újságíró bújt ki. A tanulmány alaposan felvázolja a sci-fi előképeit, valamint annak hazai kezdeteit. Az írás röviden bemutatja az ókori és középkori gyökereket, ezen belül részletes tipizálását adja a térben és időben megvalósuló ún. „fantasztikus utazásoknak”. Mindkét történelmi korban téma szerint különíti el az irodalmi műveket és példákat hoz mind a világirodalomból, mind – ahol lehetséges – a hazai irodalomból is. Tudományosan rendkívül igényes munka, azonban éppen emiatt több helyen rideg hangvételű, és az irodalomtudományban járatlanabb olvasó számára nehezen érthető, amely nem illeszkedik a kötet alapos, de könnyedebb hangulatához.
Tóth Béla (1857 – 1907) írót érdekelték az egzotikus kalandok és a technika újítások. Ezen vonzalma jelenik meg „Utazás a Föld körül 24 óra alatt” c. novellájában is, amelyen már csak a témaválasztása miatt is érződik Jules Verne hatása. Főhősünk, Dr. Ph. R. Black legújabb találmányával, egy hatalmas gömbbel körbe akarja utazni a Földet. Ellenfele, T. B. Allison, azonban mindenáron meg kívánja ezt akadályozni. Mivel tudósról van szó, körmönfont kis megoldást eszel ki a kísérlet szabotálására. A történet hangneme, a megjelenő tudományos eredmények mind anakronizmusként hatnak a mai olvasóra. Valójában csak egy egyszerű tudományos bohózatot olvashatunk, amely kicsit súlytalan, de mulattató. Azonban figyelemfelkeltő az író azon meglátása, hogy az emberi természet, a tudományos irigység nem sokat változott 100 év alatt, a tudományos fejlődés nem teszi jobbá az embereket.
A második tanulmány „A nagy magyar álomról” a kötet egyik legjobbja. A szerző, Veres József (1982 -) az ELTE történelem szakos hallgatója volt a kötet megjelenése idején, és az előbbiekben említett SF-szeminárium aktív látogatója. Talán tudományterülete miatt is inkább történelmi oldalról közelíti meg a vizsgálat időszakot, a dualizmus korszakát, az 1867-1914-ig tartó éveket. A patriotizmus és a sci-fi XIX. századi kapcsolatáról nyújt érdekes áttekintést hat mű elemzésével. Az esszé az alkotások történetét és a bennük megjelenő ötleteket veszi górcső alá. Külön kiemelendő, hogy a műveket tágabb eszmei és kis mértékben politikai/történelmi térben is igyekszik elhelyezni, ami csekélyebb történelmi ismeretek esetén is lehetővé teszi a tanulmány élvezetét.
Tábori Róbert (1855 – 1906) író, újságíró, akinek több SF-tematikájú írása is megjelent, közülük az egyik, Az élet folytatásokban c. regénye a Galaktika magazinban. A „XVII. Mária Terézia törvénye” c. műve frappáns, tömör képet nyújt egy szerelmet nem ismerő jövőről, nem kevés szatirikus éllel. A történet szerint a jövőben az emberiség legtöbb problémája megoldódott, a feminizmus következtében a nők is egyformán, ugyanolyan számban végzik a munkát, mint a férfiak. Ennek következtében azonban asszonyi, anyai feladataikat elhanyagolják, s a népességszám stagnálni kezd. Erre tekintettel törvénybe foglalják a hadkötelezettség mintájára a „házasság-kötelezettséget”. Azonban a rendszerben olyan anomáliák is felbukkannak, mint a szerelem. A szerző jövőképe nem tér el a korképtől, az akkoriban tökéletesnek tartott monarchikus politikai berendezkedéstől, ami a novella frissességét csökkenti, valamint a végső csattanó színpadiassága is ront a pozitív összképen. Azonban mindezért kárpótol maga az ötlet, a feminizmus disztópiája, valamint a finoman bíráló hangnem, melyet akár az elidegenedés korai kritikájaként is felfoghatunk.
A harmadik tanulmányt ismételten S. Sárdi Margit jegyzi. Témája az utópia, melynek keretében meghatározza magát a tematikát, valamint tipizálja a magyar irodalomban megjelenő műveket aszerint, hogy a science fiction jellegzetességeit mennyiben hordozzák magukban. Számos, eleddig széles körben ismeretlen műveket mutat be, ismételten tudományos részletességgel, valamint röviden elemzi is őket. Az esszé hangvétele és érthetősége azonban hasonló a korábban tárgyaltakhoz.
Bessenyei György (1747 – 1800) író, költő, a magyar felvilágosodás korának egyik legjelentősebb alakja. 1747-ben jelent meg az Ágis tragédiája c. drámája, melyet a hazai felvilágosodás kezdetének tekintenek. A kötetben szereplő „Der Amenikaner” c. novella igazi kuriózuma a hazai science fiction történetnek: nem csak amiatt, mert közel 200 éve íródott, hanem azért is, mert eredetileg német nyelven jelent meg és az a Kazinczy Ferenc fordította le magyarra, aki az irodalomtörténetbe a hazai nyelvújítás atyjaként vonult be. Egyedülálló amiatt is, mert maga a nyelvezet és világkép is olyan régies; ami szokatlan a tudományos-fantasztikus irodalomban. A történet szerint Podocz és társa, Kazimir a távoli Amerikából egy törökök lakta világba vetődnek, akik, mivel nem térnek át az ő hitükre, rabszolgaként kezelik őket. A főhősök a történet végén megmenekülnek fogvatartóiktól és a keresztény emberek jóságát megtapasztalva ezen vallás mellett döntenek. Az író a dráma eszköztárát használva szinte csak kérdésekből és feleltekből építi fel a novella konfliktusrendszerét. Bár maga a novella túl didaktikus, ha időbeli kontextusba helyezzük, azonban érthetővé válik a törökökkel és muzulmánokkal szembeni ellenérzés, és a kereszténységnek a legnagyobb jóként való értékelése is. Egy ismeretlen világba helyezve mégis időtállóbbá válhatott volna a novella elnyomással szembeni felszólalása.
Simon Péter (1976-) a Nyugat írónemzedékének sci-fivel való kapcsolatáról írt tanulmányt. A szerző szintén az ELTE science fiction szemináriumának hallgatója, valamint a Magyar Scifitörténeti Társaság elnökségének tagja. A Nyugat folyóirat a magyar irodalomtörténet egy jelentős állomása. 1908 és 1941 között jelent meg, és kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy a hazai irodalom felzárkózzon a XIX. – XX. század világirodalmi törekvéseihez. Alkotóit az újítás vágya hajtotta, ezért nem meglepő, hogy többen közülük vonzódtak a tudományos-fantasztikus tematikához. Ez azonban olyan szelete a vizsgált korszaknak, amit nem tanítanak az iskolákban, így jórészt ismeretlen. A szerző a nemzedék alkotóit sorra véve ismerteti a tudományos-fantasztikus műveket, sok új ismeretet adva az olvasónak.
Tóth Árpád (1886 – 1928) nemzedékének egyik legjelentősebb költője. Ahogyan a kötetbeli ismertető is tartalmazza, költészetét a békevágy és az elidegenedés témái hatották át, amelyet az első világháború kitörése, valamint egész életét végigkísérő betegsége csak megerősített benne. A kötetben megjelenő novellája, a „Briggs Tom különös rohamai” is a háborút és annak továbbélésének kérdéskörét járja körbe. A főhőst, Briggs Tomot és útitársát, Arnstein kisasszonyt egy repülőút alkalmával érinti meg a háború lehelete. Az éledő szerelem és az első világégés képei keverednek össze a szereplők lelkében, mely egyrészt figyelmeztetésül és reményül is szolgál, hiszen végül a férfi és a nő, az angol és a német a háború mementói mellett egymásra találnak – több térben és időben egyszerre. Az író csodásan játszik a magyar nyelvvel, érzékletes, szinte már költői képei áthatják az egész művet, és az olvasó átadhatja magát a mágikus hangulatnak.
Csuti Emese női sci-fi írókról szóló tanulmánya amellett, hogy élvezetes és a tematika érdekes szeletével foglalkozik, igazi relevanciával nem bír. Kétségkívül valós a szerző azon megállapítása, hogy a női szerzők látásmódja sokszor különbözik a férfiakétól, és új ízeket hoznak a művekbe a gyakran túlzottan technokrata írások mellett az érzelmek bevonásával, azonban véleményem szerint nem indokolt a női szerepek kiemelése. A női szerzőknek integránsan kell megjelenniük a tudományos-fantasztikus irodalom történetében, nem pedig marginálisan, mintegy külön témaként megemlítve. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, információdús és korrekt esszét kapunk, ami kerüli a nők és a női szemlélet miszticizálását.
Kosáryné Réz Lola (1892 – 1984) író, műfordító volt, első versei háborúellenes hangvételűek voltak, később ifjúsági regényeivel, valamint műfordításaival aratott sikereket (többek között Agatha Christie és Margaret Mitchell műveit magyarította). A Kampa Daria naplója regény, ennek egy fejezetét tartalmazza a kötet. Főhőse, Kampa Daria, aki a földi emberek képviselőjeként kerül a távoli Taluna bolygóra, ahol igazi disztópikus társadalmakat talál, az emberként gondolkodó rovarok társadalmát, akiket a tipikus férfi princípiumok megtestesítőjeként ábrázol: erőszakosak és vadak. A bolygón az emberi társadalom pár szigetre korlátozódik, akiket pedig egy öregasszony irányít. Az ő közösségük fejlődését, eszméik megszilárdulását tartalmazó fejezete kerül közlésre. Az utópisztikusan ábrázolt világuk a kezdeti nehézségek ellenére a béke és a szeretet bástyája lesz, köszönhető az irányító Amir anyó szilárd és szigorú morális elveinek. Éppen ezen, az emberi természet valódi jellegzetességeit figyelmen kívül hagyó és a konfliktusokat szinte teljesen nélkülöző ábrázolásmód hordozza a regény hibáit és teszi nehezen hihetővé. A didaktikus hangvétel ugyan a korszak jellemzője, azonban az utókor számára éppen emiatt nehézkes is.
Csordás Attila (1980 -) szintén az S. Sárdi Margit féle szeminárium hallgatója volt, jelenleg a Galaktika Magazin kommunikációs vezetője. Tanulmánya témája az 1950-70-es évek hazai sci-fije. A vizsgált korszak kapcsán kiemeli, hogy a tudományos-fantasztikus szerzők törekedtek a tudományos alaposságra, valamint hogy alapvető cél volt a tág értelemben vett tudomány népszerűsítése. Ennek kapcsán azonban elemzéséből kihagyja a kommunizmus szerepének vizsgálatát, ez csak az egyes művek ismertetése kapcsán kerül előtérbe. Bizonyára egyszerűbb a politika vizsgálata nélkül a téma, azonban ez álláspontom szerint nem nélkülözhető. Az írás stílusa gördülékeny és élvezetes. Esszéje végén a Galaktika kapcsán kitekint a vizsgált korszakból a jelenlegi eredményekre is.
Kulin György (1905-1989) csillagász az 1950-es 1960-as évek maroknyi tudományos-fantasztikus íróinak egyike volt, aki a kor elvárásainak megfelelően regényeiben a tudomány népszerűsítését helyezte előtérbe, gyakran az irodalmi érték rovására. A feltaláló az egyetlen novellája, címszereplője egy olyan készüléket alkot, mellyel láthatóvá válnak az ember gondolatai. Elviszi bemutatni egy magas rangú tisztviselőnek, akinek viszont a próba során megjelenik féltve őrzött kapcsolata egy körözött bűnözővel. Hogy mindenáron eltitkolja ezt a kapcsolatot, megpróbálja megvenni a tudós találmányát, aki azonban nem adja el neki. Az író novellájában a tudósok felelősségét teszi meg központi témának, a feltaláló az egész emberiség javára akarja fordítani találmányát, és ehhez a végsőkig ragaszkodik. Nem csak erkölcsi, de szellemi fölénybe is kerül ellenfelével szemben, hisz leleményességével sikerül megmenekülnie. Ez a mű azt példázza, hogy a tudomány fejlődésével sajnos az emberi lélek nem fejlődik azonos módon. Azonban bármennyire is kellemesen hasson ez a novella, az alapfelállás és a fordulatok ismertek, az eltelt évtizedekben sablonná váltak, és ma már nem képesek olyan erővel hatni, mint megírásukkor.
Pogány Dalma (1987 -) tanulmánya a régi Galaktika-nemzedék szereplőiről és műveikről – főleg a novellák szintjén – nyújt jó áttekintést. Felvázolja azt a témagazdagságot, amivel akkoriban a szerzők dolgoztak. Az esszé összeszedett és a lehetőségekhez mérten igyekszik teljes képet nyújtani az alkotók és alkotásaik történetének részletes bemutatásával, azonban a Galaktika hazai és nemzetközi jelentőségéről nem tesz különösebb említést. Az írás érdekes bevezető lehet annak, aki még nem ismeri a korszak jelentős alkotóit, a korábbi olvasóknak azonban lényeges újdonságokkal már nem szolgál.
Kasztovszky Béla (1942 -) a magyar science fiction nagy öregje, aki pályafutását még a hetvenes években kezdte, és azóta is folyamatosan jelennek meg novellái. Írásaira a lírai hangvétel, az emberi jellemek és a személyes konfliktusok a jellemzőek. A felvonó című története még a hetvenes években íródott. Sajnos a novellán ez meg is látszik, és nem azért, mert az akkori kommunista rendszerre jellemző megszólításokat használják, amiért a szerző a rövidke előszóban szabadkozik is. A majdnem teljesen széttöredezett írás egy tudományos-fantasztikus találkozón játszódik, ahol rengeteg apró jelenet történik, ezek közül a legkiemeltebb egy kritikus előadása Kocka Dénes fizikus és író művéről. Mindezek mellett azonban időutazók is előkerülnek, és Kocka Dénes sem az, akinek elsőre tűnik. Ahhoz azonban, hogy az olvasó a széteső novellát értelmezni tudja, nagy odafigyelésre van szükség. A szerző a rá jellemző nyelvezetet, melyet több, a nyolcvanas években publikált novellájában remekül használ, itt túlzásba viszi. A folyamatos nézőpontváltások, a kitekintések, írói kiszólások, megszakadó gondolatok teljesen zavarossá teszik az írást. A novella nagy hibája, hogy nem áll össze egy szerves egésszé, ezért bármit is akart elérni vele az író, az csak keveseknek derül ki.
Huszár András (1984 -), immár sokadikként, szintén az ELTE SF-szemináriumának hallgatója volt, több tanulmánya jelent meg, jelenleg pedig műfordítónként dolgozik, legutóbbi munkája Dan Simmons Hyperionja. Esszéje a ’90-es évek magyar sci-fijéről a kötet másik kiemelkedő írása. A vizsgált korszakot különböző műfajokon, azaz novellákon, kisregényeken és regényeken keresztül elemzi. A felvázolt helyzetkép korrekt, az elemzési módszer lehetővé teszi, hogy több szerzőt megismertessen, a műelemzések felkeltették érdeklődésem a vizsgált korszak és a művek iránt. Élvezetes és érdekes tanulmány, ami megérdemelne egy hosszabb terjedelmű kifejtést is.
Magyarországon a legsikeresebb sci-fi és fantasy szerzők közt számon tartott, klasszikus űroperákat és kalandos történeteket író Szélesi Sándor (1969-) novellája, az „Egy lépés az örökkévalóság felé” a megjelenése utáni évben elnyerte a Zsoldos Péter-díjat. A szerzőre eddig jellemző akciódús stílussal szakító írás főhőse, Noah Maguire a mű elején öngyilkosságot követ el. Azonban abban a jövőben, amiben a főszereplő él, az ember már elérte a halhatatlanságot, bármikor bárkit újra lehet teremteni, maga Noah is több száz évet élt eddig. A konfliktust az adja, hogy a férfinek elege lett az öröklétből, és megmagyarázhatatlan okokból a halált keresi. A novellában a szerző végigveszi, milyen lehetőségek állnak egy gyakorlatilag halhatatlan ember előtt, végül pedig különös megoldást ad a kérdésre. A novella konfliktusa, az örök élet személyes oldala izgalmas, és az író érdekesen is meséli el ezt. Néhol sajnos közhelyes elemek is beépülnek a cselekménybe, és a befejezés is túlságosan szentimentális és nem kellően megalapozott. Azonban az írói stílus, a szereplőjével kialakított bensőséges viszony, amit az olvasó is képes átélni, kellemes olvasmánnyá teszik a novellát.
Németh Attila (1967 -) komoly múlttal rendelkezik a hazai tudományos-fantasztikus életben. A „régi” Galaktika újságírójaként kezdte, annak megszűnését követően könyvkiadót, később magazint alapított, természetesen a tematikához kapcsolódóan. Jelenleg az újjáindult Galaktika irodalmi szerkesztője. Tanulmányával talán a legnehezebb feladatot vállalta: az utóbbi közel 10 évről megfelelő áttekintést adni nehéz, hiányzik a megfelelő távlat a pontos megítéléshez. Ezért nem is vállalkozott rá, tanulmánya nem értékelés, inkább csak bemutatja a szerzőket és fontosabb műveiket, azok pontos elemzése nélkül. Mégis fontos, hogy szűk keretek között megismertet bennünket a sci-fi közélet és könyvkiadás helyzetével is, bár a Galaktikával szembeni elfogultság érzékelhető. Komoly hiányossága, hogy nem mutatja be az internetes sci-fi oldalakat, elvégre ezek is a jövő útjai – új tehetségek felfedezésében lehet komoly szerepük, valamint a sci-fi közélet fontos színterei.
László Zoltán (1977 -) fiatal magyar írónemzedék egyik legígéretesebb tagja, regényei és novellái kísérletezőek, modernek, igyekeznek különböző sci-fi ötleteket keverni. Jelen írása, a Párhuzamosok a végtelenbe az alternatív történetek és a párhuzamos univerzumok közti utazást vegyíti egy kis kémtörténettel. A XIX-XX. század fordulójának, a korábban említett dualizmus magyarországi rendszerét az ezredforduló felé továbbörökítő világban a főhőst, Aurel Geront folyamatos lázálmok, látomások gyötrik. Ő a felelős az európai uralkodók budapesti találkozójának zökkenőmentes lebonyolításával. Azonban titokzatos események követik egymást, melyek mintha arra utalnának, hogy Geron saját tudtán kívül tönkre akarja tenni a találkozót. Ez a tudathasadásos alaphelyzet egy rövidke nyomozás és pszichológiai vívódás leírására ad alkalmat. László néhány mondattal és elejtett utalással hihető világot teremt, ahol olvasmányos stílusban adja elő történetét. A novella csattanója talán egy kicsit erőtlen, de az összkép megállja a helyét.
Antal József (1965 -) író, aki első regényével rögvest kiérdemelte a legrangosabb hazai science fiction elismerést, érdekes alakja a kortárs hazai tudományos-fantasztikus irodalomnak, művei gyakran keltenek vitákat. Olvasóterem című novellája az emberiség és egy idegen faj nem átlagos kapcsolatáról szól. Kiderül ugyanis, hogy az isteni hatalmú idegenek fajok százait emelték fel a fejlődés magasabb fokára, hogy mint „könyvtárak” legyenek a szolgálatukra. Az írás lényegében egy ilyen idegen és a világelnök gondolati úton történő beszélgetése erről az egész rendszerről. A szerző megpróbál eljátszadozni ezzel az alapötlettel, és igyekszik logikus, mindenre kiterjedő magyarázatot adni. Azonban mégsem ad tökéletes képet, sőt, a novella befejeztével úgy tűnik, hogy váratlanul szakad félbe a történet, ami miatt a csattanó sem tud megfelelően érvényesülni és számos kérdés esetleg megválaszolatlanul maradhat az olvasóban. Gondolati játéknak érdekes, sőt, némely ponton humoros is, novellának azonban kevés.
A Galaktika Magazin tudományos munkatársaként dolgozó Kovács T. Mihály (1967 -) novelláira jellemző a tudományos népszerűsítő hangnem. A Kazinczy-gép is ilyen írás. A szerző nehéz helyzetben volt, hisz felkérésre írt novellájába bele kellett foglalni a korábban már említett Kazinczy Ferenc nevét és szellemiségét. Ezt a feladatot összességében sikeresen teljesítette. A novellában a szerző igyekszik elmagyarázni a nyelvészet néhány alaptézisét, emellett pedig bibliai és kultúrtörténeti ismereteket is megoszt az olvasóval. Ez sajnos néhol tankönyvi szöveghez teszi hasonlatossá az írást. A történet szerint az egyik magyar egyetem európai uniós támogatásból egy nyelvészeti kutatóközpontot hoz létre, és egy Kazinczy-gép nevű szerkezettel igyekeznek megtalálni a közös ősnyelvet, amiből minden mai nyelv ered. A novella nem tartalmaz igazán cselekményt, a mű végén olvasható apró, és oda nem illő csattanón kívül csupán párbeszéd zajlik a már említett tudományos témákról. Összességében a szerző egy novellába ültetett tudományos cikket írt, ami a különféle apró érdekességeken és a nyelvészethez kapcsolódó, ritkán olvasható téziseken kívül nem vonultat fel nagy irodalmi erényeket.
Összességében, attól eltekintve, hogy sem a novellák, sem a tanulmányok minősége nem egységes, egy nagyszerű kiadványt foghat a kezébe az, aki a MetaGalaktika 11-et választja. A magyar science fictionnel ismerkedők számára mindenképpen alapmű, hiszen kitűnő áttekintését nyújtja a tematika történetének, valamint szinte az összes jelentős alkotó megemlítésre kerül a kötetben, és a legtöbb esszé útmutatót nyújt ahhoz, hogy melyik művekkel érdemes kezdeni az ismerkedést. Azok, akik nem járatlanok a hazai tudományos-fantasztikumban, élvezhetik az eddig még soha nem olvasott, mi több, „ezeréves” kuriózumokat, és talán nosztalgiázva előveszik azokat a régi könyveket, amik már régóta a könyvespolcaikon hevernek.

Mindenki szeretne újra fiatal lenni – Vének háborúja könyvajánló​

2023.09.30. By Katonaanita
Évről évre egyre jobban kihasználjuk a Földet, mindig egyre előbb jön el a túlfogyasztás napja. Idén pontosabban egy picikét később, csak augusztusban értük ezt el, de tavaly és azelőtt már júliusban megtörtént. Sajnos, így már egyre kevésbé fogja bírni a bolygónk, ki fogjuk azt nőni. Aztán hogyan tovább? Már régóta foglalkoztatja ez a szakembereket és a nem szaktekintélynek számító illetőket is. Meg természetesen a sci-fi műfajában alkotókat is.

A könyves világban már nem kell bemutatni John Scalzit. Aki eddig nem hallott róla, már az is tudja, pontosan ki is ő és honnan jött. Ugyanis most tartják Budapesten a Könyvfesztivált, melynek díszvendége ő maga. Hazájában, Amerikában a Sci-fi és Fantasy Írók Egyesületének elnöke. Jelenlegi könyvével, a Vének háborújával Hugo-díjra is jelölték legjobb regény kategóriában. Ezen sorozaton kívül már több könyvét is olvashattuk magyarul. Legújabb könyve, az Állati gonosz pedig a napokban jelent meg.

A válaszok válasza​

Főhősünk, John Perry nem egy átlagos központi szereplő. Először is azért, mert öreg, mint az országút. Ugyanis ott kezdődik el a története, hogy betöltötte a 75. születésnapját. Másodszor pedig az a megdöbbentő nála, hogy egy ilyen élemedett korú férfinál nem túl gyakori az a tömény szarkazmus és önirónia, amit ő produkál. Viszont ezutóbbi, mint később rájöttem, inkább az író sajátossága lehet, mivel az összes vénember hasonló karakternek van megformázva. De már rögtön az elején engem is az kezdett foglalkoztatni, mint a szereplőinket: ha ilyen korban vannak, mégis hogyan veszik hasznukat a háborúban?
Persze, nem egy sima földi háború, amit mai halandóként láthatunk. Az azért nem lenne túl sci-fis. Szóval kell hozzá a jövő, az űr és az idegen világok. Mindezt egybegyúrva a mai problémával, a túlnépesedéssel, meg is lehet oldani. És pontosan ez történt Scalzi történetében is: az emberek gyarmatosították az galaxist, amit meg kell védeni másik fajoktól. De hogy azért boldog-boldogtalan ne jusson ki, ne okozzunk ott is túlnépesedést, csak azon amerikai állampolgárok mehetnek, akik betöltötték a 75. életévüket. Aztán persze le kell húzniuk jó pár évet, túl kell élni a háborút, aztán mindenki újra élheti legszebb éveit – már ha életben maradnak.

A csavar pedig az egészben az, hogy nem lehet ilyen korban háborúzni. Saját magukat is vén trottyoknak hívják. Szóval a fejlett Gyarmati Szövetség, akik már kijutottak az űrbe, valahogy azt is meg tudják oldani, hogy újra fiatalok legyenek. Persze, a könyv harmadában csak a találgatás megy. Mivel karantént tartanak a földi emberektől, teljes hírzárlattal együtt, így nincs nagy információ áramlás. Ez pedig már megadja azt a feszültséggel terhes légkört, amiért az ember úgy áll hozzá, hogy még ezt a fejezetet elolvassa. Aztán persze még egyet meg még egyet, mert már tudni szeretné, hogyan fog történni az átváltozás.

Cselekményen túl​

Alapvetően nehéz a könyvről mesélni. Magát a történet három fő részre bontotta Scalzi. Az első nagy fejezet konkrétan csak azt mutatja be, hogyan kerülnek az űrbe, mi történik a hajón, és persze a legfontosabb, mitől fiatalodnak meg. De ezután már szinte nincs olyan mozzanat, ami ne leplezne le valamit. Elég eseménydús második fejezetet kapunk, melyet az utolsó résszel lényegileg lezár. Ami persze nem végső lezárás, mivel összesen hat kötet fonódik egybe szorosan.

Közel sem a zsánerem a sci-fi, pláne az ilyen háborús, militaris megközelítés, de meg kell mondanom, kifejezetten élveztem. Az könyv befejezése után egyáltalán nem lepődtem meg, hogy rögtön az első megjelenése utána Scalzit befogadták a nagy nevek. Nem feltétlenül nevezném egy korszakalkotó zseninek, mint ahogy több helyen olvastam már, az azonban tagadhatatlan, hogy közelebb hozza az olvasókhoz ezt a világot. Szóval ha nem szereted a műfajt, de azért szívesen belekóstolnál, mindenképpen kezd ezzel a történettel.
A végére pedig hoztam egy kis meglepetést. Nem csak a Könyvfesztivál miatt fontos most Scalzi könyve. Szabados Ágnes Nincs Időm Olvasni Kihívásának is ez volt a közös olvasmánya. Ennek kapcsán pedig van egy kis üzenete a szerzőnek a magyar olvasóknak.

setni írta:

A közönség Brandon Hackett néven ismeri, nekünk Markovics Botondként mutatkozott be. A sci-fi szerzővel 2012-ben Sepsi László beszélgetett.
Magyar Narancs: Kereken tíz éve jelent meg az első hosszabb írásod. Mi vitt rá, hogy irodalommal, azon belül is a fantasztikus műfajokkal foglalkozz?

Markovics Botond: Hat-hét éves voltam, mikor itthon dúlt a Star Wars-őrület, ez megalapozta a vonzódásomat a sci-fihez, amivel ebből a generációból, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Már nyolcévesen saját sztorikat kreáltam, amik többnyire filmes utánérzések voltak, Indiana Jones- meg Star Wars-folytatás, szóval elég korán kialakult a történetmesélés szeretete. Egy időben képregényeket is rajzoltam, ahol szintén fontos a sztori, de aztán rájöttem, hogy annyira azért nem rajzolok jól, így inkább visszatértem az íráshoz.

MN: Van olyan magyar hagyomány, amibe be tudtál csatlakozni?

MB: A múlt századi magyar sci-fit mindenki Zsoldos Péterrel azonosítja, de rajta kívül is van néhány író, akiket szerettem. Viszont a rendszerváltás után a hazai könyvpiacon évekig kaotikus állapotok uralkodtak. Az olvasók elvesztek a hirtelen feltűnt és mindenféle gagyit megjelentető kiadók túlkínálatában, egy jó darabig én sem igazán tudtam, mit érdemes elolvasni. Az első nagy kedvencem egyébként a Dűne volt, aztán Dan Simmons Hyperionja, ezeknél gondolkodtam el, hogy nahát, ilyet is lehet, talán nem azt a könnyed űroperás irányt kellene folytatnom, amit a korai írásaimmal megkezdtem

MN: A regényedben törekszel a globális és lokális jellegzetességek összeegyeztetésére, általában egy multikulti jövőbe helyezel magyar vagy magyar származású figurákat.

MB: A poszthumán döntés volt az első regényem, amelyben magyar főszereplőt használtam, szerettem volna valamilyen kötődést Magyarországhoz. Azóta mindegyik könyvemben vannak itthoni szereplők, sőt, az Isten gépeiben a jövőbeni Budapest egy fontos és izgalmas helyszín. Amennyire lehet, ezt a jövőben is szeretném megtartani.

MN: Az angol álnevednek van még jelentősége?

MB:


Aztán a Brandon Hackett időközben rajtam ragadt, egy idő után már feleslegesnek éreztem változtatni, de mivel főállásban a versenyszférában dolgozom, szerintem jobb is így. Nem akartam annak is orra alá dörgölni a hobbimat, akit nem érdekel. Eladásokban ma már nincs különbség magyar és angolszász név között: László Zoltán íróbarátomat tudom példaként említeni, aki saját néven ír, nagyjából egy időben jelent meg a Galaktikánál az ő Keringés című regénye és tőlem az Isten gépei, és mindkettő ugyanolyan jól fogyott, az elmúlt évek legsikeresebb magyar sci-fi regényeivé váltak.

MN: Van rá lehetőség itthon, hogy valaki főállású sci-fi íróként működjön?

MB: Nincs. Kivéve, ha nagyüzemben képes megírni évi huszonöt-harminc könyvet, de ez már a minőség rovására megy. A hazai piacon és ezekkel a példányszámokkal lehetetlen évente annyi könyvet írni, amennyiből egy író normálisan meg tud élni. Nekem is van egy jól fizető állásom, ami megengedi, hogy a szabad időmben regényeket írjak.

MN: Régi toposz, hogy a fantasztikus irodalom egyfajta gettó. Ez ma és főleg itthon mennyire érvényes?

MB: Nagyon. A klasszikus sci-fi művek közül azokról, amik magas irodalmi minőséget képviselnek, megpróbálják lekaparni a sci-fi címkét. A Szép új világ vagy az 1984 így már nem sci-fi lesz, hanem szépirodalom, mintha a kettő kizárná egymást. De ez ugyanígy működik külföldön is. Nemrég olvastam egy beszélgetést Neil Gaimannel, aki ugyanerről panaszkodott, a magasirodalom alá Angliában vagy az USA-ban sem fér be a fantasztikum. Pedig pont Gaiman néhány műve például igazán beférhetne.

MN: A magyar sci-fi mennyire működik szubkultúraként? Léteznek kiadói holdudvarok vagy műhelyek?

MB: Abszolút szubkultúra, hiszen ez rétegirodalom, a közösség ebből következően nem is túl nagy, habár konkrétan magyar sci-fivel több kiadó is foglalkozik. Ami még nagy probléma, hogy az olvasókat nem lehet rávenni, hogy eljárjanak rendezvényekre, az összejöveteleken többnyire néhány tucat ember lézeng. Online felületeken viszont jó a kapcsolattartás. Másfél éve néhány tucat lelkes emberrel megalapítottuk az SFmag.hu oldalt, ami mára az ország legolvasottabb fantasztikus magazinjává nőtte ki magát.

MN: A külföldi piacok felé tudtok nyitni?

MB: Én még nem próbálkoztam ilyesmivel, de szeretnék. Külföldön eleve hendikeppel indul egy magyar szerző, kell mellé egy anyanyelvi szintű fordító, de csak akkor van esély az áttörésre, ha a regény kiemelkedik a jobb angolszász sci-fik közül. Az nem elég, ha csak velük egy szinten mozog. Szeretném majd egy regényemet lefordíttatni angolra, de nem akarok kockáztatni, mert ha egyszer megpróbálom, és nem jön be, nem biztos, hogy lesz még egy esélyem.

MN: A poszthumán döntés előtti írásaidról általában elég nagy távolságtartással nyilatkozol.

MB: Az Én, a halhatatlan vagy az Erőhold a fiatalabb korosztálynak szólt, de közben - mondjuk úgy - felnőttem, és más témák érdekelnek. Nem igazán tudok mit kezdeni a korai történeteimmel, félbehagytam egy jókora regényciklust, bár sokan várják, hátha folytatom. Amikor rájöttem, hogy nem feltétlenül ez az én utam, három éven át dolgoztam A poszthumán döntésen. A nulláról kellett kezdenem mindent, belemélyedtem egy sor kapcsolódó tudományágba, a fizikától a csillagászaton át a biológiáig, ami korábban nem volt rám jellemző. Elkezdtem komolyan venni a science fictionből a science-t.

MN: Mennyi kutatómunkád van egy-egy regényben?

MB: Elég sok, persze ez attól is függ, milyen mélyre akarok ásni a témában.


Be kell lőni az arányokat, amitől még tudományos és érdekes marad, de nincsenek benne olyan száraz részek, amiket az olvasó átlapoz, mert nem érdekli, hogy két szereplő kifejt egy tudományos problémát. A szakirodalmat inkább inspirációként használom. Ahol szükséges, ott próbálok nem elszakadni a tudományos alapoktól, viszont szeretem az elszállt regényeket, lenyűgöző, új világokba kalauzolni az olvasót, olyan történeteket kitalálni, amilyenhez hasonlót még nem olvastak korábban.

MN: Az utóbbi három regényed közös nevezője az ember meghaladásának témája.

MB: Igen, valóban már harmadjára foglalkozom ezzel. Nem tudnám megmondani, honnan jött a téma iránti érdeklődés, de tény, hogy erősen foglalkoztat. Elképzelhetőnek tartom, hogy ilyen irányba is haladhat a jövő, látok rá reális esélyt, hogy előbb-utóbb túllépünk az emberi test korlátain. De írás közben ez nem tudatos döntés, csak amikor készen van, akkor látom, hogy hú, már megint erről sikerült írnom. A következő hátha másról szól majd.

MN: A legújabb opus, Az ember könyve kerülők és átírások után jutott el a kiadásig. Mi változott benne útközben?

MB: Az egyik legnehezebb "szülés" volt az eddigi regényeim közül, mert egy teljesen idegen és egyedi világot kellett benne kidolgoznom. Az Isten gépeiben a jelenből próbáltam levezetni az emberi faj egy elképzelt közeljövőjét, itt viszont nulláról építkeztem, ami miatt párszor zsákutcába tévedtem, és rengeteg szöveget ki kellett dobnom, a fél regényt újraírtam. Nehezen találtam meg azt a történetet, amit tényleg érdemes elmesélni, de végül sikerült.

Kattints a kibontásához...

Egy újabb interjú.
Minden embert érintő kérdést feszeget Markovics Botond (Brandon Hackett) legújabb regénye, az Agave Kiadó gondozásában megjelent Felfalt kozmosz: mi lesz velünk, emberekkel, ha úgyis meghalunk. Vagy talán mégse? Az ötszörös Zsoldos Péter-díjas író ismét a tudományt és a fantasztikumot hívja segítségül, hogy a kérdésre választ adjon.
KAPCSOLÓDÓ

Mindenki fiatalon, élete teljében szeretne halhatatlanná válni​

Brandon Hackett új, Eldobható testek című regényében megmutatja.
Korunk egyik legsikeresebb magyar szerzője ontja magából a regényeket. A poszthumán döntés, Az ember könyve, Xeno, Isten gépei, Eldobható testek – most pedig a Felfalt kozmosz. Ez a beszélgetés nem szokványos, hiszen Markovics Botond azt is elárulja,

• hogy mikor döntene úgy, hogy már nem szeretne tovább élni,
• vajon ki lehet-e cselezni a halált,
• mit jelent az, hogy örök diktatúra,
• s hogy az ember, ha szenvedésről van szó, miért humánusabb az állatokkal.

Miért fél ennyire a haláltól?
Uh, kemény kérdés így kezdésnek… Nem tudom, félek-e, de az tény, hogy a halál kérdésköre aktívan foglalkoztat, és talán ezt most a legújabb regényemben, a Felfalt kozmoszban olvasható utalások miatt kérdezi.
És amiatt, mert a haláltól való menekülés gondolata nagyon sok írásában, regényében ott lapul, sőt arról szól. Például: A poszthumán döntés, Isten gépei, Az ember könyve, Eldobható testek, és most a Felfalt kozmosz.
Valóban. Oké, lehet, hogy kicsit mégis félek... De inkább megfordítanám, és így fogalmaznék: arra vágyom, hogy minél többet tapasztalhassak meg a világból, annak folyamatos változásából, felfedezéseiből. Persze, az élet véges, szóval ez nem így működik, ám ha végiggondoljuk a technológiai fejlődésben rejlő lehetőségeket, egyértelmű lesz, hogy az élet meghosszabbítása nem is annyira science fiction. És itt most nem arra gondolok, hogy soha nem kellene meghalnunk, szerintem maga az örökélet az emberi agyunkkal eleve felfoghatatlan. Inkább abban látom a technológiai-társadalmi kihívást, hogy idővel mi, emberek választhassuk meg azt, hogy meddig szeretnénk élni, és ebben a technológiai fejlődés a segítségünkre lehet.
Fotó: Kaszás Tamás / Index

Kicselezhető halál​

Mindez a technológiából eredne, nem a biológiai változásból?
Ezek egy idő után egymást átszövő, egymást segítő folyamatok. Egyre több ismeretünk van az emberi test működéséről, és arról is egyre több a tapasztalattal rendelkezünk, hogy a biológiai működést miben és hogyan segíthetik a gépek, a technológiai, biotechnológiai fejlesztések. Ez már ma is létezik, számtalan eszközt, technológiát tudunk beültetni emberi testekbe, legyen az egy egyszerű pacemaker vagy egy csípőprotézis, és ez még csak a nagyon szerény kezdet. Ha úgy tetszik, a technológia vagy a tudomány szembemegy a halállal, de legalábbis lehetőséget ad az élet meghosszabbítására. Ahogy valójában ezt teszi már hosszú-hosszú évezredek, akár az első medicinák alkalmazása óta.
Miközben ha van valami az ember életében, ami biztos, az a halál, a fizikai lét megszűnése. És erre mindaddig senki nem gondol, ameddig egészséges, jól él, boldog. Mégis bekövetkezik. Olvasva a regényeit, többnyire ezt a kérdést feszegeti, hogyan lehetne ez mégis másként. A Felfalt kozmoszban is, és most nem akarok spoilerezni, több ilyen példát is említhetnék, de van egy karakter, akit megöl, mégis visszahozza, csak másként... Vagyis ezért érzem azt, hogy Markovics Botond folyton ki akarja cselezni a halált.
Elsősorban azért feszegetem a határokat, hogy megmutassam, mit jelent embernek lenni. Mert az élet valóban csak annyi volna, hogy be vagyunk zárva a testünkbe, és addig létezünk, amíg az „működik”? Szerintem ennél többek vagyunk. Évezredek óta szinte minden arról szól, hogy miként tudnánk tovább élni: ezen dolgozik nagyon régóta az orvostudomány, ez a biológiai kutatások központi témája. Folyamatosan próbáljuk megérteni az emberi testet, és optimalizálni a működését, meghosszabbítani a szavatosságát.
A könyveim a jövőben játszódnak, amikor a technológia valószínűleg a mainál jóval fejlettebb szintet ér el, ezért a történeteimben részben fiktív, részben tudományos, jövőbeli irányvonalakat keresek, és ezek egyik legfontosabbika a hosszabb és hosszabb élet elérése. Szerintem a jövőben az egy nagyon fontos kérdés lesz, hogy egy adott ember meddig szeretne élni, és dönthet-e saját maga erről?

Ön szeretné, ha erről dönthetne?
Igen. Azt gondolom, hogy amíg valakiben él a világ iránti kíváncsiság, addig valószínűleg szívesen élne és tapasztalna. Én legalábbis így vagyok vele. Persze, lehet azt is mondani, hogy mi értelme ennek, hiszen a halál a természet rendje. Csakhogy nemrég még az átlag ötvenéves kor előtti halál volt a természet rendje, vagy az alultápláltság; vagy az, hogy a gyerekek töredéke élte meg a felnőttkort, és ha komolyabban megbetegedtél, nagyon kis esélyed volt a túlélésre. Sőt sok országban ez sajnos még ma is jelen van. Lehet választani.

Tönkrement testek nélkül is​

De azzal tisztában van ugye, hogy a társadalom, amelyben éppen él, az nem ilyen, ezt nem engedi? Ez a társadalom humánus szempontokra hivatkozva elaltat bármilyen élőlényt, macskát, kutyát, lovat, ha szenved, de embert nem.
Ez kultúra- és társadalomfüggő. A magyar törvények ezt jelenleg (még) valóban nem engedik, de hosszú távon ez is minden bizonnyal változni fog. Kérdés, mennyi idő alatt jut el ide a közgondolkodás, hogy éretten tudjunk beszélgetni erről.
Fotó: Kaszás Tamás / Index
Miért gondolja, hogy így lesz?
Az én jövőképem szerint ez idővel elkerülhetetlen. A világ sok országában felismerték már ennek jelentőségét és fontosságát, és remélem, mi is ebbe az irányba haladunk tovább, ugyanis a halál méltósága, az erről való szabad döntés szerintem az egyik legalapvetőbb humanista alapelv. Csak azt sajnálom, hogy ez most még idehaza távolinak tűnik.
Ha lehetne, Markovics Botond miért szeretne tovább élni?
Engem elsősorban a tudásvágy és a tapasztalás mozgat. A kíváncsiság. Például szeretném tudni, hová juthat az emberiség mondjuk száz, kétszáz év múlva. Lesznek-e mesterséges szuperintelligenciák, és ha igen, milyenek lesznek? Vagy mi van a Földön túl? Hiszen túl nagy az Univerzum ahhoz, hogy rávágjuk, semmi, és mi egyedül vagyunk benne. Mire ez a hatalmas, csillagokkal, bolygókkal teli tér, ha nincs benne rajtunk kívül semmi? Ezek számomra iszonyúan izgalmas kérdések.
És ha már nem szeretne tovább élni?
El tudom képzelni azt az állapotot, amikor a testem leépülése már nem teszi lehetővé azt, hogy igazán „élni”, tapasztalni, szeretni tudjak, akarjak. Ha eljön majd egy ilyen állapot, akkor nem hiszem, hogy lenne tovább értelme.
Manapság a nyolcvanéves kor környékén gyakorta elkezd beszűkülni a világ, sokszor éppen a biológiai adottságaink, korlátaink miatt: csökkenő mobilitás, hanyatló kognitív funkciók, elhalványuló belső vágyak, késztetések. Ez mind biológiai eredetű, a testhez visszavezető következmény. Viszont valószínűleg sokan akarnának tovább élni, ha a testük közben nem menne szép lassan tönkre.
Vagyis volna értelme különválasztani a tudatot, a szellemet és a testet?
Ezt nagyon sokszor meg is tesszük. A test az én értelmezésem szerint egy burok, eszköz, egy biogép, ami működteti azt a misztikus valamit, amit tudatnak nevezünk. Az új regényemben, a Felfalt kozmoszban van is egy ilyen szereplő, aki ezt a kérdéskört feszegeti...
Anyácska?
Pontosan. És a regényben arra is választ adok, hogy ő miért és meddig akar élni. Így belegondolva, attól függetlenül, hogy a személyisége, világlátása nagyon távol áll tőlem, a hosszú élettel kapcsolatos motivációi valahol hasonlóak az enyémhez. Gondolok itt akár a jövő és a világmindenség iránti kíváncsiságára.
A Felfalt kozmosz egyik központi témája ugyanis az a jelenség, hogy minél messzebbre tekintünk a világűrben, annál inkább a múltat látjuk, mivel a fény sebessége hiába nagyon gyors, az univerzum méreteihez képest borzasztóan lassú. A Naptól a Földre érő napsugár is nyolc perccel korábban indult ahhoz képest, hogy mi észleljük, a legközelebbi csillag, a Proxima Centauri fénye viszont több mint négy évvel ezelőtt indult útnak. Sok csillag vagy galaxis az égen már lehet, hogy régen halott, és csak a múltbeli fényét látjuk.

A jövő szellemei​

A Felfalt kozmoszban azonban valami nagyon is élő tart felénk a múltból.
Igen, egy másfajta univerzum, amely már évmilliárdok óta terjeszkedik, de mi csak szinte az utolsó pillanatban fedezzük fel, pont amiatt, mert majdnem fénysebességgel tágul. Nagyon izgalmas volt eljátszani a gondolattal, hogy mi történik akkor, ha a két eltérő fizikai törvényekkel rendelkező világ ilyen módon találkozik.
Kicsit olyan ez, mint Schrödinger macskája... Vagyis nem mindegy, hogy mindezt honnan és milyen állapotból szemléljük. Érdekes, de a regényben a tudós szereplőről nevezte el a rohamosan közeledő égi jelenséget Schroeder szemének. Csupán véletlen volna az áthallás?
Bevallom, erre nem gondoltam, amikor a regényt írtam. Viszont azt nagyon szeretem a regényírásban, hogy egy sor utalás, szimbólum tudat alatt, akaratlanul ölt testet a szövegben, és ad akár egy plusz értelmezési réteget.
A Felfalt kozmoszban számos mai tudományos ismeretre építek olyan jövőbeli, kitalált tudományos alapokat, amelyek még előttünk állnak. Ettől lesz az egész izgalmas. Miért ne képzelhetném el azt, hogy létezik olyan fiktív univerzum, amelyben teljesen más fizikai törvények uralkodnak, mint a mi világunkban: például a fény sebessége sokszorosa az általunk ismertnek, vagy másként működik a gravitációs vonzás. Vagy léteznek olyan kivetülések, „jövőszellemek”, amelyek időnként megmutatják nekünk, mit teszünk néhány perc múlva. Szerintem ez a science fiction lényege. Felteszi a kérdést: Mi lenne, ha...? És mindenféle forgatókönyveket talál ki lehetséges válaszként.
Fotó: Kaszás Tamás / Index
A regényben a jövő szellemképeivel megidézi a szabad akarat kérdéskörét is. Hogy most mi, emberek cselekszünk-e, vagy csupán végrehajtjuk-e valaki vagy valami akaratát.
Igen, ez a kérdés, gondolat végigvonul az egész regényen.
Hogyan látja: a szabad akarat csupán illúzió vagy tény, és ez utóbbi esetben tenni ellene lázadásnak számít?
Erről évezredek óta és ma is heves elméleti vita folyik. Én alapvetően individualista személyiség vagyok, úgy gondolom, hogy én irányítom az életemet, a döntéseim határozzák meg, hogy merre haladok tovább.
Csakhogy ha eggyel hátrébb lépek, akkor viszont itt vagyok én, egy biokémiai rendszer, test, agy, neuronok, a testemben termelődő vegyületek egyedi és megismételhetetlen összessége, amely összesség különböző szituációkra egyfajta lehetséges választ ad. Ha innen nézzük, akkor is valóban én döntök? Vagy ez csak egy illúzió, és a látszólagos döntésem valójában egy belém kódolt biokémiai reakció?

Kell-e félni, és ha igen, mitől?​

Van egy elmélet, miszerint olyan, hogy ember, nem is létezik. Ezt abból vezetik le, hogy cselekvéseink vagy ösztönösek, és akkor valójában állatok vagyunk, vagy teremtünk/pusztítunk, akkor viszont isteni minőségben vagyunk jelen. Mit gondol erről?
Azt, hogy miért ne lehetnénk egyszerre mindkettő? Talán éppen ettől vagyunk igazán emberek.
Mígnem a kozmosz fel nem fal mindent, ugye...
A regényben azért mutatok valamiféle kiutat.
Ami egyszerre tudományos és hitbéli, már-már vallási értelmezés is. A Felfalt kozmoszban nagyon erősen jelen van a tánc. Visszatérő motívum. Önfeledt, felszabadító, önkifejező, miközben a világ fénysebességgel rohan a végzete felé. Erről Siva jut az eszembe, aki isteni minőségében táncot lejt a pusztuló világ felett, a romokból pedig új világ születik. Az ön regényében milyen új világ születik?
A tánc sok mindent szimbolizál, elsősorban szabadságot, legyen az az egyéné a hatalmi rendszerekkel szemben, de akár a szabad akaraté egy olyan idegen világban, ahol pedig úgy tűnik, valóban nem is létezik szabad akarat.
A Felfalt kozmosz a klímaválság után évszázadokkal játszódik, amelyből ebben a jövőben szerencsére kilábaltunk, a Föld kizöldült, megtisztult. Ez már önmagában egy szinte utópisztikus világ a maival összehasonítva. Csakhogy ennek a képzelt, zöld jövőnek súlyos ára is volt, mert azok, akik ezt az ökotudatos irányváltást levezényelték, önkényes vezetőkké torzultak, és az utópiából totalitárius, diktatórikus szuperállamokat hoztak létre. Ráadásul mivel akármeddig élhetnek, ez maga az örök diktatúra rendszere. Ami szerintem önmagában elég ijesztő gondolat.
És ebbe a világba érkezik a megfoghatatlan kozmikus fenyegetés, amely egy évszázadon belül az emberi civilizáció végét okozhatja. Ezen kezd el dolgozni nagyon sok ember, tudós, felfedező, hogy megértse, mi ez, és van-e belőle kiút. Egy ponton pedig felmerül a kérdés, hogy valójában mi is az a világ, amire az emberiségnek igazán szüksége van? Miben hiszünk, és kell-e félni az ismeretlentől, ha az ismert világ közben lassan amúgy is élhetetlen lesz. Na, de erről szól maga a regény.

Hogy ne csak a politika legyen.

A 43. HungaroCon programja​

Egész napos, sci-fi tematikájú rendezvény az Avana Egyesület szervezésében. A rendezést segíti a Szkeptikus Társaság. Az időpont: 2023. október 14. A helyszín: FMK – Ferencvárosi Művelődési Központ (1096 Budapest, Haller u. 27.). Szórakoztató programok, tudományos előadások, ismeretterjesztő és kulturális előadások, díjátadók, játékbemutatók, vásártér, kiállítók és egy nagyszabású, több témakört érintő kvíz színesíti a rendezvényt.
(csak hogy)
A HungaroCon – amelyet október 14-én rendeznek a Ferencvárosi Művelődési Központban – olyan sorsfordulóhoz ért, amikor a sci-fi-közösség vagy megmenti a rendezvényt, vagy eltemeti.
„Szükségünk van a sci-fi-élet szereplőinek összefogására, mert ha nem sikerül látogatókat elérnünk, ha nincs szükség egy ilyesfajta sci-fi-rendezvényre, akkor bármilyen szomorúak vagyunk, a 43. HungaroCon lesz az utolsó” – áll az Avana Egyesület, azaz a rendezvény szervezőjének levelében, amelyet a sci-fi-közösség tagjainak küldött.
Mára már minden két hétre jut egy cosplayes, animés, szuperhősös, számteches, gémer vagy Star Wars-os rendezvény. De olyan tudományos ismeretterjesztő rendezvény, ahol a sci-fi volt a középpontban, csak ez az egy volt. Ám a rendezvény híre sajnos nem éri el a sci-fis tábort

Mi elsősorban a sci-fi-közösséghez szeretnénk eljutni, és még hozzájuk sem sikerül. Idén is nagyszerű előadóink és előadásaink lesznek, ahogy minden évben remek emberek jöttek előadni, támogatva a munkánkat. Ezeknek a remek embereknek szeretnénk nézőket toborozni.

Kattints a kibontásához...

Hozzátették: több mint 40 éve él a HungaroCon, több válságot is átvészelt, de a szervezők attól tartanak, hogy ha nincs kereslet egy ilyesfajta rendezvényre, akkor nem érdemes fenntartaniuk a kínálatot sem. Még utoljára a szervezők minden sci-fi iránt érdeklődőt kérnek, hogy jöjjön el a rendezvényre, és segítsen további látogatókat is megszólítani.

Az eddig, több mint húsz éven keresztül Brandon Hackett álnéven alkotó Markovics Botond ugyanis a Felfalt kozmosz című könyvét immár valódi nevén (is) publikálta, és mi tagadás, leverhetetlenül magasra teszi a lécet: van végre világirodalmi rangú magyar sci-fi tehát!

A Felfalt kozmoszban annyi minden történik, annyi tudományos, fantasztikus toposz kap helyet és kerül pazar kidolgozásra, hogy szinte felsorolni is lehetetlen: eleve az alaphelyzet drámai – „a távoli Tanzer bolygón a tudományos pályára készülő Emily Schroeder és két kistestvére, a csillagközi felfedezésekről álmodó Kaito és a táncművészetért lelkesedő Diali az elsők közt észlelik az égbolton szupernóvaként felragyogó kozmikus jelenséget, amely ahelyett, hogy elhalványulna, egyre csak növekszik, és mintha az egész világmindenséget akarná felfalni.


Egyesek szerint ez az Univerzum haldoklásának elsőként észlelt pillanata.

Az elmélet sokakat rettegéssel tölt el, míg másokat vallási fanatizmusba kerget, mert senki nem tudja, mi történik, amikor a vakító fényár eléri a földet. Emily, Kaito és Diali a maguk módján próbálnak szembeszállni a fenyegető apokalipszissel, és kénytelenek megkérdőjelezni mindazt, amit az Univerzumról, létezésről és szabad akaratról gondolnak.”

Az író új kötetét már Markovics Botond néven is publikálta (Forrás: Facebook/Brandon Hackett)
Ez áll a fülszövegen, és ha ezek után kézbe vesszük ezt a közel ötszáz oldalas nagyregényt, az egyik legteljesebben felrajzolt és tudományos részleteiben is következetesen végigvitt sci-fi-könyvet kapjuk meg. Markovics Botond kicsit sem spórolt a munícióval, más szerzők ennyi ötletből húsz könyvet megírnának. Ilyen teljes világkép-felrajzolásokkal és világ, sőt Univerzum, sőt (a fenyegetően előrenyomuló) Szupraverzum-magyarázattal eddig csak Stanislaw Lem, Andy Weir és Adrian Tchaikovsky műveiben találkoztam.

A legelkoptatottabb toposzon, a vérszomjas űrlényeken kívül minden van itt, méghozzá terjedelmes és bőséges leírásokkal fűszerezve: családtörténet (a három gyerek háromféleképpen alakuló, szétváló és évtizedekkel, fényévekkel később és távolabb újra összefonódó drámai sorsa önmagában kész regény), tudományos magyarázat (azt, hogy az Univerzumot lassan felfaló Szupraverzumban milyen fizikai és „filozófiai” törvényszerűségek érvényesek és működnek, tudományos gyönyörűség és öröm olvasni, még hogyha egyes részleteiben horrorisztikus és elborzasztó is; a Föld védekezési próbálkozásai is megérnek számtalan misét; a Szupraverzum elől való emberiségmenekülés leírása is remek); disztópia (a klímaváltozástól és következményeitől szenvedő Földet megmenti ugyan néhány „zöld” család, de nem sokkal a megmentés után olyan fokú diktatúrát és teljhatalmat építenek ki, olyan tudományos eszközökkel segítik és teszik halhatatlanná magukat, amilyeneket elképzelni sem tudunk – amíg el nem olvassuk a könyvet); a legapróbb részletekig elképzelt közeli és távoli jövő (beleértve, hogy mit esznek, hallgatnak, viselnek, egyáltalán: hogyan élnek az emberek pár száz év múlva), elképesztően látványos leírásokban tobzódó bérgyilkos-szekta működése és kalandjai (ahol a táncnak óriási szerepe van a gyilkolásban), űrbéli robinzonád (a meghajló téridő és a Szupraverzum miatt további filozófiai és technikai nyalánkságokkal), komoly filozófia (amely egyre csak emeli az intellektuális tétet, pedig sokszor már azt gondolja az ember: ez tovább immár nem fokozható), fegyenclázadás, bosszúállás, vallási mozgalmak, folyton megújuló szerzői és olvasói (és persze történetlogikai) nézőpontok – mindenesetre tényleg csak a legnagyobb elismerés és tisztelet hangján lehet szólni róla.

Próbálok választani egy idézetet, amelyben a könyv legnagyobb – és továbbgondolásra mindenképpen ajánlott, alkalmas – kérdései benne vannak: „A Szupraverzum szép lassan felfalja a kozmoszt, és nem tehetünk ellene semmit.


Vajon a mi Univerzumunk eddigi létezése során hány kisebb univerzumot emészthetett fel hasonló módon? Összeütköztünk, és egyszerűen elnyeltük azok téridejét.

És lehet, hogy eközben trilliónyi értelmes lény, csodálatos civilizáció pusztult el. Ez lenne a végső körforgás? Univerzumok szülnek magukból újabb univerzumokat, és falnak fel más univerzumokat?”

Markovics Botond elég bátor a legnagyobb és legnehezebb, szinte a felfoghatón és az elképzelhetőn túli kérdéseket feltenni, és szintén nehezen elképzelhető, de mégis koherens, a lábán szilárdan (bár ugyan mi az, ami szilárd az Univerzum és Szupraverzum világában?!) álló válaszokat, válaszkísérleteket, világmagyarázatokat adni rá: tényleg nagy öröm, hogy van már nekünk is ilyen színvonalú science fiction-regényünk.

NAGY KOPPÁNY ZSOLT

John Schoenherr (1935-2010) amerikai képzőművész 1964-es alkotása. A kiváló képzőművészt 2015-ben posztumusz beválasztották a SciFi és Fantasy Halhatatlanjainak Társaságába.

Az Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai (eredeti német cím: Raumpatrouille – Die phantastischen Abenteuer des Raumschiffs Orion) az első német sci-fi tévéfilmsorozat. Hét részből áll, németországi premierje 1966. szeptember 17-én volt. A Magyar Televízió 1968-ban mutatta be, elsöprő sikerrel.
Aki látta az Oriont az úgy emlékszik vissza rá, mint izgalmas, látványos jelenetek egész sorára. Persze akkor, a hatvanas évek végén, később a hetvenes évek elején, amikor újra meg újra levetítették a filmet, tátott szájjal bámultuk az epizódokat,a különleges fényképezést, beállításokat, hangeffekteket. Pedig a felvételek nagy része a Bavaria stúdiójában készült, egészen pontosan München közelében, Grünwald városában. A néhány külső jelenet forgatására a tervek szerint Izlandon került volna sor, ám a készítők jóval olcsóbb és kézenfekvőbb megoldást találtak. Münchentől nagyjából 60 kilométerre, egy barnaszén-bányánál forgattak, amely valóban úgy festett, mint egy holdbéli táj. És volt még egy gyönyörűséges helyszín, a Starnbergi tó mellett, Tutzing városka, amelynek kastélya is szerepelt a sorozatban.

Az Alfa holdbázis (eredeti, angol nyelvű címe: Space: 1999, azaz "Világűr: 1999") 1975 és 1977 között bemutatott, két szezont megért brit science fiction tévésorozat.
A nyitóepizódban 1999. szeptember 13-án a Hold túloldalán tárolt nukleáris hulladék felrobban, kilökve keringési pályájáról a Holdat, amely hosszú csillagközi vándorlásba kezd, a rajta lévő, Alfa nevű bázis 311 lakójával együtt.

A The Invaders egy amerikai tudományos-fantasztikus televíziós sorozat, amelyet Larry Cohen készített, és két évadon keresztül, 1967-től 1968-ig sugározta az ABC-t.
David Vincent építészmérnök számára a rémálom egy kedd reggelen kezdődött, amikor néhány perccel négy óra után egy üzleti útról hazafelé sietve rövidebb utat keresett, melyet végül soha nem talált meg. Az út helyett idegen betolakodókkal találta magát szemben, akik emberi alakot is képesek ölteni. Az idegenek készülő inváziójának a hírét viszont senki nem hiszi el neki. Vajon hogyan győzze meg a hitetleneket arról, hogy veszélyben vannak?
Itthon Támadás egy idegen bolygóról címmel került bemutatásra.

Hangjáték ...gyerekkorom egyik várva várt nyári műsora volt.
A Szíriusz kapitány-sorozat a Magyar Rádióban 1977 és 1989 között bemutatott tudományos-fantasztikus ifjúsági hangjátéksorozat volt. Az adásokat 1987-ig László Endre írta és rendezte. Az utolsó két évadot Erőss Ágota írta és Vadász Gyula rendezte.
A 2400-as években járunk, Hold Államban, ami az Egyesült Földrészek Szövetségének egyik tagállama, méghozzá a legelitebb, ugyanis a Holdon gyakorlatilag csak a kiváltságosak élhetnek, afféle mini mintatársadalom. A százéves Viktor Szíriusz nyugalmazott űrhajóskapitány, hibernológus, Hold Állam egyik legmegbecsültebb tagja, házvezetőnője, Leonida néni mindenki nagymamájának prototípusa: süt, főz, mindenkit degeszre etet, és kórosan irtózik a modern technikától. Ő az egyetlen az egész Holdon, aki jó házikosztot készít, a gombot cérnával varrja, kis konyhakertet gondoz, káposztát savanyít hordóban, és messze földön ő készíti legjobban a kapitány két kedvencét, a szoljankalevest és a blincsikit, no meg a mazsolás kuglófot tejszínhabos kakaóval. Persze szigorúan kézzel veri jó keményre a tejszínhabot, nem holmi ördögmasinával.

Egy ifjúsági történethez persze kellenek gyerekek is: Pierre, Berci, Rita (a regényekben Liuna) és Pinton, azaz a Négyek Tanácsa. Ők rendre mindenbe beleütik az orrukat, amibe nem kéne, és rendre valami nagy-nagy aljasságra akadnak. Velük van még Csibész, a pulikutya kinézetű intelligens robot, őt Berci apja, a világhírű fizikus, Kovács János alkotta.

Robert Rigg 1959.

Az Űropera műfaja divatos már az ötvenes évektől kezdve, mikor az ember először papírra vetette Flash Gordon sztoriját, amit követett Buck Rogers, A Mars hercegnője sorozat, és még sokan mások. Egészen a Csillagok Háborújáig. Mozivásznon, papíron jöttek újra és újra, és fognak is, mert megvan bennük az a kalandos romantika, amire az igény az emberben remélhetőleg sosem fog apadni.
Hogy ne csak az angol irodalom várát építsük, ejtsünk néhány szót az orosz Szergej Sznyegovról, és epikus művéről, az Istenemberekről.
Fülszöveg: A történet a 2500-as években kezdődik, amikor a Földön már egyesültek az emberiség békés erői, s létrehozták a Galaktika egyik mesterséges bolygóján, az Ohárn, az Értelmes Lények Csillagközi szövetségének Konferenciáját. Itt határozzák el, hogy űrflottát indítanak az emberek részvételével a Galaktika középpontja felé, hogy felkutassák a rejtélyes és optikailag láthatatlan Pusztítókat, akik a Tüzes-B csillag egyik bolygóján eltiporták a galaktok által létrehozott fejlett civilizációt, s ily módon potenciális veszélyt jelentenek az emberiségre nézve is. Az első expedíció, melyet a Téremésztő nevű űrhajó vezetésével indítanak, kudarccal végződik, s bár a harcok során megfogyatkoznak, újabb tapasztalataik birtokában másodszor is elindulnak, hogy ezúttal az ellenség saját fegyvereit vessék latba egy nagyszabású csillagháború során a Pusztítók ellen.
Elképesztő ívű Űrhajós-expedíciós történet a jövő emberéről, a kapcsolatfelvételről, idegen fajokról morálról. A tudományos fantasztikumból kimeríti a tudományt, a fantasztikumot is, de felhoz mindent, ami csak belefér a sokszázoldalas kalandba.
Olvasásra erősen ajánlott azoknak, akik tudnak és akarnak elszakadni az angol-amerikai ízvilágtól mind ötletekben, mind hanghordozásban. Prózája egyszerű, hősei kissé idealisták, a történetben nincs a mára megszokott borongás, és dísztópiák lehangoltsága. A nehézségek ellenére Sznyegov hősei újra és újra nekivágnak a kalandnak, többször is alámerülnek a csodálatos Univerzum ismeretlenjében. Az Istenemberek oroszsága miatt kuriózum.

/Benyák Zoltán/