29 éven keresztül,egy fátylon át szemléltem a körülöttem történő eseményeket.29 éve élek és mégsem láttam eddig semmit.Nem láttam,mert nem akarom látni a nyomorúságot és a szennyet,ami nap mint nap körülvesz.Csak éltem,éreztem,szerettem,s úgy gondoltam minden olyan,mint ahogy az homály fedte szemeim előtt mutatkozik meg.Az élet értelmét már régen nem keresem,pedig minden ezen múlik.
Hogy miért élünk?
Teszed fel olvasóm a kérdést,mikor soraim betűi szavakká állnak össze szemed előtt.A kérdés költői,a választ sokan próbálták már megfogalmazni,de még senki nem tudott kielégítő választ adni erre.Talán,mert ezt hozta az evolúció,egy véletlen folytán állunk most itt,véletlenül születtünk,véletlen az életünk.De ugye ezt Te sem hiszed?Túl könnyen elintézhetnénk ezzel,csak kibúvót keresve.Ismereteim töredékesek és messze nem teljesek,ám ilyenkor felmerül bennem újabb és újabb,ezeregy kérdés.A legfontosabb számomra az a megfogalmazhatatlan érték,amelyet léleknek neveznek.
Ha tényleg csak véletlen lenne az egész életünk,ha minden egy bizonytalan alapra épülne,ugyan honnan lennének érzéseink?
Ki adta ezt a tulajdonságot?
Ki adta a szerelmet,szeretetet,bűntudatot,gúnyt,gonoszságot mások iránt?
Miért nem vagyunk érzéketlenek a világ dolgaival szemben?
Néha,mikor egyedül vagyok,elgondolkozom.
Valami nagyon fáj,s ez a valami nem hagy nyugodni,felborzolja,összekuszálja a világról alkotott eddigi képemet.Megbotránkoztat és elszomorít,nyugalomra találok benne,de ugyanakkor felkavar.Ez a gondolat:minden hajlamot,érzést,gondolatot,félelmet,lelkiismeretességet,Istentől kaptunk?
És az Isten,ha van és olyan jó,mint ahogy az a Bibliában meg van írva,miért adta nekünk az érzéseket?
Miért?Hiszen azt mondják,ő csak jót akar az embereknek,azt mondják,nem szeretné ha szenvednénk.
Akkor miért engedné,hogy meghaljanak szeretteink,hogy szegénységben éljenek,hogy megaláztatva és kiszolgáltatva legyünk az érzéseinknek.
Ha megpróbálom elfojtani,magamban tartani,az sem segíthet. Bűntudatom van,ha meglátok egy koldust az utcán amint kéreget,vagy az anyát,aki azt számolgatja holnapra jut-e még kenyérre való.Szeretnék a helyükben lenni,szeretnék árva lenni,szegény,akivel nem törődik senki.Szeretném,ha nem kellene így látnom őket,magukra hagyva!
Segíteni akarok!Ha elvállalhatnám a földön lévő gonoszságból fakadó nyomorúságot-csakhogy boldog gyermekarcokat és felhőtlen embereket lássak:megtenném.
Bűnös vagyok,kimondhatatlanul az.
Szegény vagyok,lelki szépségekben.
Megbántalak,megsértelek:nem értelek!
Nem értem,hogy ha van Isten,hogy engedheti ezt.
Miért kell valakinek egy életen át szenvednie,miért kell másokra haraggal tekintenie?
Az ember mindig többet akar mint amit önnön erejéből elérhet.
Mindig több kell!Soha nem megelégedett!Van jó állása?Még jobbra vágyik,még jobbat szeretne!Nem tud arra gondolni, hogy vannak akiknek nincs.
Mindent elrontunk,nincs ember,aki tökéletes,de bőven van aki annak hiszi magát.Az önzőségünkre és mohóságunkra vezethető vissza az összes bánat.Bánkódunk mások gonoszságán és közben nem vesszük észre milyenek vagyunk!Megbocsátás helyett minden apróság miatt haragszunk,s így válunk azokká,amik most vagyunk:keserűekké és élvezethajhászokká.Nem látjuk az életből fakadó igazi szépséget,az orrunk előtt lévő köd miatt.Életünk végére,ahogyan a folyók,mire eljutnak az óceánig,mi is sok szennyet veszünk fel.A mocsok és szemét pedig életünkben elkövetett vétkeinkre vonatkozik.Szerelmesek vagyunk és azt hisszük,miénk az egész világ,pedig annak csak egy nagyon pici részét birtokoljuk.Azt hisszük ennél nincs jobb és szebb,pedig nem ez a minden.Tele vagyunk odaadással,a másik iránt tanúsított figyelemmel.Vágyunk az együtt létre,vágyunk rá,hogy valakitől mérhetetlen szerelmet kapjunk és azt gondoljuk,hogy a csókok,ölelések megadják ezt az érzést.
Talán akkor és ott igazad van,talán tényleg nem szabad kihagyni az életünkből ezt.
De én félek.Félek,hogy miután elmúlt,mindig nagyon rossz következik:üres leszek.
Vagy máris az vagyok?
Várni,mindig csak várni valakire:ez a legnyomorultabb érzés.
Mégis ki kell próbálnom minden lehetőséget,lehet megéri a pillanatot!
Nem kell,hogy elhidd,de a csendből emelt falakat reggel leborítják az ébredés zajai,s valahol köztük ott lesz az én szuszogásom is,alig hallhatóan,már-már elveszve az ezernyi hang között.Hiába keresel majd,mert szemeid nem látják a szépet,füleid nem hallják az igazat,s míg te hasztalan kutatsz utánam,én fényként vegyülök köréd,hogy észrevétlenül szemlélhesselek.
Nem kell,hogy elhidd,de lelkem sárba tiport érzelmei lépteid súlyát nyögik,s hiába taposod egyre erősebben,nem tudod elhallgattatni őket.Megcsonkított kezeimmel a reményt ölelve nesztelen mögéd osonok és füleidbe súgom,hogy nem fájnak a szavak,s nem kergetnek az őrület felé a kegyetlen emlékek.
Nem kell,hogy elhidd,de míg nem voltál,elvoltam egyedül magányom áttetsző kristálytemplomában,ahol a reggeli párás napfényt nézve széttárt karjaimmal magam voltam a feszület,könnyeim a szenteltvizek,esti sóhajaim az imák,elalvásaim és felébredéseim a meghalások és feltámadások.Lásd,templom nélküli pappá lettem,mert lelkiismeretem véres karzatáról hamis igékkel téríted nyájamat,kik kivetettek magukból engem,a saját vérüket,ki hol kellő alázattal hol vádló büszkeséggel,de hittel szolgáltam őket,s most a hitetlen szemekbe nézve keresem a régi tisztaságot,melyek fel-felvillannak még,de már erősebb az ördög álszent ragyogása.
Nem kell,hogy elhidd,de minden éjjel láttalak harcolni magaddal,küzdeni a lelki rend és a zűrzavar között.Minden éjjel meghaltál egy kicsit,de minden reggel feltámadtál velem együtt,ám erőd,mely szolgálni hivatott a jót,egyre kevesebb maradt.Nem a gonosz volt erős,a jó volt gyenge benned.Az élet rohan tovább és egy idő után már nem számít ki is voltál valójában,mert a Te neved is éppen úgy,mint bárki másé is lekopik egyszer arról a keresztfáról,melyre az egész addigi életedet feszítette a kegyetlen és megalázó sors,amely térkép lesz majd arról a hosszú útról,melynek néhány kilométerét együtt tettük meg.
Nem kell,hogy elhidd,de egyszer jön majd valaki,aki más lesz mint Te,mégis hasonlít rád egy kicsit,s nem csak gyűlölve szeret majd,de tiszta szívvel,ám nem az alázat szőnyegén térdel előttem,hanem a női büszkeség vánkosára hever,ragyogó testtel,fedhetetlen lélekkel,tiszta lelkiismerettel.
Nem kell,hogy elhidd,de a végzet hálójában vergődve csak annak adatik meg a teljes élet,akinek van ereje a szabaduláshoz és a múltból képes mindent újra kezdeni.
Mosolygok ha kell és sírok:ha muszáj.Arcom leplezi helyettem a világot jelentő,értelmet adó szeretet hiányát.Magához láncol könnyen csábuló,felszínes lelkeket,hogy aztán örökre az engem magányra ítélő szeretet foglyai legyenek.Aztán fuldokolva,hörögve menekülne,aki csak megismer,de nem tud,mert a lánc bilincs,a bilincs pedig nincs,csak a tudat,mely magát ejti prédául,ha szeretetet remél.Így tehát hazugságaim nem számítóak és nem is hatásosak(nem mintha azt remélném,segítenek rajtam),mert aki hagyja magát elcsábulni,gyenge jellem és nem ismeri még,az öröklét mindenféle,lényeggel teli gondolatát,amely engem megtalált,mikor felismertem,hogy szeretni,vagy szeretve lenni távol áll egymástól és nem tűrik meg egymást.Ki erre vágyott,e kettőre,az hulljon inkább most a porba,mint élete végén kétségbeeséstől megőrülve,rádöbbenve, hogy célja egyszerűen nincs és nem is volt:megsemmisüljön a mindenség számára.
A kérdés csak az maradt:szeretni,vagy szeretve lenni?
A valóság pedig gyötrelem,mert válasz nincs.
Ki választ,annak sorsa eldöntetett az örök igazságok szövevényes útjain.Mert ezzel beismeri azt,hogy nincs abszolút beteljesedés,nincsenek egymást szorító,összekulcsolt kezek,csak erőszak van:valaki mindig fölötte lesz a másiknak és az egyensúlynak.
Mindenki születik valamire.Ha szeretetre születtél,jobban teszed,ha magad irányítod a dolgokat és átírod a saját és megváltoztathatatlannak hitt sorsod és célod.
A világban létezel,családért élsz:de Önmagadért vagy...
A művészek a színpadon azért dolgoznak és képezik hangjukat,hogy a közönség örömét lelhesse fáradtságos munkájuk gyümölcsében.Másokért tanulnak,de önmagukért élnek...Az életben ne ölts szerepet magadra...
Mert fogalomzavarban létezel,s nem látod semminek a lényegét,ha összekevered az ételt a desszerttel,a vizet a folyóval.Pedig a víz az szomjúságot olt,a folyó meg otthont ad.Az étel jóllakottságot szül,az étek gyönyört.Mégis akivel Te szívedben élsz,Őérte dolgozol:nem érte vagy.Ha viszont csak látszólag van benned rózsával körbefont képe valakinek,akkor elvesztél,mert ez esetben valóban őérte vagy már.Pedig önmagadért kell lenned...
Ha ezt tisztán önzőségnek nevezed nem értesz...
Mert hiszen kinek szól becéző mosolyod,kinek feszül izmod a munka hevében,ha nem kedvesednek,szülődnek vagy gyermekednek,s azért,hogy önmagad éltesd.
Az ő mosolyában,szívének melegében...
Az lehet,hogy mindig társadnak,akarsz csodákkal áldozni,de ezt csak önmagadért teszed,hisz másként nem is teheted.Azt mondod,az Ő boldogságáért.
Én viszont azt mondom:Nem!!!
Azért teszed,hogy fürdesd lelked az ő hálás szemének tükrében.Mert mit is mondasz?
-Olyan jó,amikor neked jó.Annyira örül szívem,ha boldog vagy.
Azonban én megkérdem tőled:
-Te boldog vagy?Azt válaszolod:-Igen,mert ő boldog.
-Ő azért boldog,mert Te is az vagy?-kérdem.
-Nem tudom,de ez nem is számít!-felelsz Nekem.
-Igen!Kimondtad a kimondatlan választ!Nem ez számít!
Csak ne vinnétek egymást tévutakra...
Pedig vérzik lelked,ha azért adod megtervezett mozdulatod mert nem akarsz fájdalmat okozni és nem akarsz felelőse lenni egy derékba tört életnek vagy kapcsolatnak.S úgy érzed,a Te feladatod az,hogy szerepet öltve magadra,segítsd boldogsága felé párod vagy barátod.Színjátékod tehát csillapítja keserű véred,mi szemedből könnyeként csordul ki.Na de más dolog csillapítani és más dolog szüntetni,mert más dolog ápolni és megint más dolog gyógyítani...
Persze látva örömét forró ölelés fonódik szívedre,melynek íze édes,mint a mézzel telt méhsejt.Ezzel azonban soha sem fogod meggyógyítani magad,s nem oldozod fel hálód,hogy majdan őszintén,örömmel és bátran nézhess társad és tükörképed szemébe.Én tudom,valóban az a legcsodásabb gyógyír amivel csak vérző szíved ápolhatod hogy boldogságot nevelsz.
Azonban ápolni akarod sebeid,vagy be akarod forrasztani őket?
Mert erre most megoldást adtam Neked.
Mindenki a saját pajzsának fényesítője...
Utóirat:A szeretet és önzetlenség az élet gyémántkincsei,de csak az őszinteség csiszolja őket drágakővé... /Szerző:albertt&bea80,,átirat/
Már olyan régóta vártam a nagy Őt.Mióta az eszemet tudom,lángoló szerelemre vágytam,ehelyett azonban sivár,hétköznapi életet élek...Se csók,se vágy,se láng.Soha nem történt velem semmi robbanásszerű.Egy szűk baráti társasággal tengetem értelmetlen napjaimat.Legalább megértjük egymást hisz ugyanúgy gondolkodunk,egyeznek a vágyaink és a természetünk is hasonló.Sovány vigasz és ez is kezd unalmassá válni.De lassanként fogy a társaság.Néhányan kikerültek a sorainkból,elhagyják mindennapjainkat.Valóra vált az álmuk.Odaadták magukat az első embernek,aki megkívánta őket.Kegyetlen módon,szó nélkül hagytak el minket a legjobb barátaink.
Ilyen borzasztó dolog a szerelem?Megzavarodnak tőle?Elvesztik önmaguk?
Gonosz,gyilkos,hazug,kíméletlen szerelem!!
Ellopták a barátaimat,szétszakítottak minket,de engem nem látogatnak,nem boldogítanak.
Kipusztítom szívemből a vágyat,nem kérek belőle.
Ő viszont mintha meghallaná a szavamat,felbukkan a semmiből..
Hát eljöttél?Végre...Kedvesen kiemelsz a szürkeségből,megmutatod a végtelen világot.Csak veled teljes.Határtalan boldogság bizsergeti minden porcikámat és úgy érzem a fellegekig tudnék szállni veled.Belül olyan könnyű vagyok..Minden felesleges tehertől megszabadítottad lelkem,talán a szél el is vinne,hogy szétszórja testem,ha nem lennél velem.Te viszont gyönyörű ujjaiddal megnyugtatóan játszol a testemen,finom érintésed nyomán sóhajom száll a széllel.Ajkadra forrva,örök szerelemmel akarom megvárni az elmúlást.
Nem,ez nem lehet igaz!A Sors kegyetlen,s a szerelem pusztító...! Eltaszítasz,eldobsz magadtól?...Egy hanyag mozdulat az elválásunk..Neked puszta játék,csuklómozdulat.De bennem minden felhőtlen megszakad és a rózsaszín köd sötétségre vált.Hiába kiáltok utánad,nem hallod szavam,hiába kérlek könyörögve,nem nézel vissza.Eszedbe sem jut,hogy mit érzek.Nem akarsz meghallgatni,nem akarod megmagyarázni.
Mondd,miért?
Nem mondod,nem szólsz...nem nyugtatsz meg.Kegyetlen vagy!Nem fújod el bennem a szerelem lángját,hogy tiszta lelkiismerettel szaladhassak tovább,nem árulod el,miért érdemlem ezt.S nem kínzol,hogy teljesen összetörd szívem.Pedig akkor legalább már nem éreznék.Taposs el,hogy gyűlölhesselek!
Kérlek...Ne menj..!Ne hagyj így,itt egyedül...
Az elmúlás lassú,füstszínű pislákolásában még megnézem magamnak ezt a hatalmas hazug világot.
Most látom csak...
Mellettem apró gyöngyök hevernek szerteszét.
Az elvesztett szerelmem és barátaim...
Az emlék kibuggyanó könnycseppjei.Apró gyöngyök,melyek a magánnyal születtek és időnként végiggurulnak az arcomon.Eszembe jutsz,bevillan egy kép,felidéződik egy mondat:és a kagyló,mely a gyöngyöt rejti,kinyílik.Kibújik belőle a könnycsepp,s gurul lefelé.Hagyom,hogy járja az útját,végig az arcomon,megpihenve a szám sarkában,lefutva a nyakamon.Hagyom,hogy az emlékek újabb és újabb gyöngyöket teremjenek,soha ki nem fogyva.Behunyom a szemem és megsimogatom pilláimmal az apró emlékgyöngyöket,mik lassan-lassan felszáradnak.Becsukódik a kagyló és elrejti ismét egy időre a múltat.S ha majd egy nap megint felbukkansz,a könnycseppeket újra útjukra engedem,hogy arcomon végigfolyva emlékezzenek rád.:12:
Sokféle fogyatékossággal jövünk a világra.Vannak látható,vagy kézzelfogható hiányosságok:kinek a látása veszett el valahol a homályban,kinek a hallása vagy a hangja tűnt el a csendben,de akad,akit egy végtagtól fosztott meg a Sors.
Mások,akik első látásra teljesen egészségesnek tűnnek,olyan fontos részüktől fosztattak meg,amelyeket sem ők,sem mások nem láthatnak.Idő és figyelem kell a felfedésükre.Közülük sokan nem is tudják meg soha,hogy nincs meg valamijük.Boldog tudatlanságban jutnak el a végső mosolyig.
A többi társuk viszont,akik ráébrednek hiányzó részükre,megkeseredetten járják útjukat,vagy önkezűleg vetnek véget beteljesületlen életüknek.Közülük ismertem meg néhány embert,akik hagyták,hogy életük majd' minden percében árnyként mögöttük járva figyeljem őket és lássam,amit ők nem láthatnak. Nagy titokba avattak be engem,amiért örökké hálás leszek.Ígérem,jóságukat meghálálom és a tudást,amit megszereztem általuk,továbbadom nektek.
Az első tapasztalatom egy megfáradt férfi volt.Egy kávézóban ismerkedtem meg vele.Unottan támasztotta a fejét és látszott rajta,hogy nem akaródzik meginnia az utolsó korty kávét.Volt valami különös a tekintetében,Én pedig rég nem zavartattam magam,ha valakivel szóba akartam elegyedni.Így mellé telepedtem és az életéről kérdeztem.Szívesen beszélt,talán,mert más nem hallgatta meg,talán mert megérzett valamit az eljövendő hónapok előszeléből és tőlem várta a megoldást kicsinyes életterének unalmára,s arra a hiányra,ami kísérte őt..
Megtudtam,hogy egy raktárban dolgozik.Nem ott,ahol a targoncások,nem.Neki annál előkelőbb helye van,ő készíti a leltárt.Nehogy azt higgyem,hogy alantas a munkája!Nem hittem.Csak hallgattam és egyre inkább az az érzésem támadt,hogy a különös tekintete nem beszél másról,mint végtelen ürességről.
Még nem tudtam,mi az oka,de egyezséget kötöttünk.Nem árultam el neki,miért kérem tőle ezt a kicsiny szívességet,de arra kértem,hogy hadd járjak a nyomában,hadd legyek az árnyéka,hadd legyek a lelkiismerete.Nem tudom,mit gondolt,talán, hogy perverz vagyok,vagy bolond,de beleegyezett.
Attól kezdve utána koslattam,mint a szimatot fogott kutya.Persze csak messziről,hogy ne zavarjam.Úgy látszott,nincs is ellenére.Nem törődött velem,leszámítva azt a röpke időt,mikor hetente beültünk egy kávéra..
Őt figyelve nem láttam semmi különös dolgot.Olyan volt,mint egy becsületes,egyszerű munkás.Dolgozott és megvette,amire szüksége volt.Magányosan élt két szobás lakásában és becsületesen fizette a számlákat.Már-már eluntam a megfigyelését,mikor rájöttem az első dologra,ami kutatásom során fontosnak bizonyult:nem biztos,hogy azt kell figyelnem,akire kíváncsi vagyok.A környezet néha több mindent elárul.
Ezután azokat figyeltem,akikkel beszélt.Az arcukat.Mind ridegen tekintettek a férfira és ritkán néztek a szemébe.Senki sem szereti,ha nem ismeri ki magát valakin.Vagy ha nem jön rá,mi az amit lát.Vagy épp nem lát semmit...
Ez volt az a gondolat,ami elvezetett a megoldáshoz.Üres tekintet..."A szem a lélek tükre."-hallottam ezerszer is a nagymamámtól.És akkor beugrott.Ennek az embernek nincsen lelke.Ne úgy értsétek,ahogy mondani szokás.Nem volt gonosz,vagy könyörtelen.Egyszerűen csak nem volt lelke.Több év múlva,mikor már sok ilyen embert ismertem meg és tudtam,hogy valami kimondható dologban nyilvánul meg a hiány,visszagondoltam erre az első utasomra és rájöttem,hogy hiányzott belőle a vágy.Ebből következően pedig nem volt célja,ezért volt olyan egyhangú az élete.Mert nem voltak álmai.Mert nem volt lelke,aki megálmodja őket.
Sok említésre sem méltó alakkal akadtam össze,bár volt,akivel barátságot kötöttem,amennyire lehetséges egy Lelketlennel.
Ekkortájt fogalmazódott meg bennem,ami mostanra bizonyossággá vált:a lelket lehetetlen elhagyni,mint korábban hittem.Olyan,mint egy hűséges vakvezető kutya:veled marad és irányít.Aki Lelketlen,az Lelketlennek született.
Egy idő után rájöttem,hogy nincs értelme tovább kutatnom,mert a lélek pontosan hat formában hiányozhat belőlünk:együttérzés,szeretet,vágy,jóság,kötődés,alkotás.
Ezek egy idő után ismétlődni kezdtek,kisebb változásokkal fordultak elő,így sok év után felhagytam a kutatással,hogy találok egy különleges embert és visszavonultam gondolkozni.Az életem során egyre több Lelketlennel találkoztam.A számuk-nagyon úgy tűnik-nőtt.
Napokat töltöttem semmittevéssel gondolataimba merülve.
Igyekeztem kizárni gondolataimból a Lelketleneket,úgy tartottam,hogy ha érlelem magamban az összegyűjtött információkat,talán egyszer rájövök valamiféle megoldásra. Egy különösen csöndes napon a part menti padon ültem és megpillantottam valamit.A felszínről a saját arcom tükörképe meredt rám:üres tekintettel,élet nélkül.A padra hanyatlottam és nem mertem feltenni magamnak a kérdést:Én is Lelketlen vagyok?A válasz kérdés nélkül is a fejembe tódult:képeket láttam, ahogy elmegyek a koldusok mellett,ahogy szótlanul ott hagyom a világot,ahogy otthagyom a szeretőmet,ahogy ülök a tó partján boldogan,mint akinek semmi nem hiányzik.Ahogy tétlenül ülök.Tétlenül élek.Azt hittem,Én is a tóba fojtom magam,ahogy sokan mások közülünk.A tudatot,hogy közéjük tartozok,még súlyosabbá tette,hogy az Én lelkem nem csak egy helyről hiányzik,de minden részemből,ahol csak lehetne.
Ekkor tettem esküt a magam és minden Lelketlen életére,hogy rájövök,miért kellett így születnem.Hogy miért lettünk ilyenek.
Ismét visszatértem.Már nem lepődtem meg rajta,hogy majdnem minden tizedik tekintete szürkén fénylett.Ők lettek az ösztönzőim,most hogy tudtam,társaim is.Végre átéreztem az ürességet amitől szenvedtek.Ez az érzés,ami őket elcsendesítette,rám úgy hatott,mint egy nagy adag amfetamin.Könyvtárakat forgattam fel,mindenbe beleolvastam,amiben csak szerepel a "lélek" szó.Aztán ezzel is felhagytam,miután beláttam,hogy lehetetlen végigolvasnom mindent.
Ismereteim alapján arra a következtetésre jutottam,hogy a megoldás a hit valamilyen formában található meg.Már túl jártam a húszas éveimen és a megoldás keresésének sürgető érzése egyre jobban hatalmába kerített,így nem állhattam neki valamennyi vallás tanulmányozásának.
Egy saját képet alakítottam ki a nagyobb egyházak és vallások tanaiból.Valahogy így nézett ki:van egy egyetemes,hatalmas erő,mely összefogja a földet és rendelkezik felette,tudatos vagy tudattalan módon.Részletekre nem térek ki,nagyjából ennyi elég ahhoz,hogy megértsetek mindent.A kérdés az volt,mit tesz velünk?Miért lettünk Lelketlenek?
A reinkarnáció gondolata különösen foglalkoztatott.Éreztem,hogy ebben fogom megtalálni a megoldást.A levegőben vibrált a válasz,már csak egy vékony hártya választott el tőle.Talán már korábban is rájöhettem volna,de meg kellett állapítanom,hogy valamiféle kéj kering lelketlen testemben és ezért torlaszolja el agyam a megoldást előlem:mert ki akarja élvezni a munka gyümölcsének ízét.
Megfejtettem.Különös gondolat tőlem.Az erő(nevezzük Istennek),aki a Földet teremtette,véletlenül hozott létre mindent:e bolygót,rajta minden élőt és élettelent.Olyan volt ez,mint valami ösztön,csak megtörtént.Mert Isten hatalmában állt. Létrejött a bolygó és vele lelkek.Sok,sőt:rengeteg lélek.Volt,amelyik egy emberben lakozott,de sok volt belőlük,ami csak a világban keringett,arra várva,hogy gyermek szülessen,s ő fáklya gyanánt a testébe költözzön.
Mostanra,hogy több milliárd év eltelt a Föld létrejötte óta,a népesség pedig hatalmasra duzzadt,a lelkek kevésnek bizonyultak.Korábban, mikor még nem volt ennyi ember,miután meghalt valaki,a lelke továbbszállhatott egy újszülöttbe.Mostanra elfogytak Egyszerűen nem jutott!Dühös vagyok.Isten állatokat tart,de nem gondoskodik róluk.Ha Ő nem,ki teszi ezt meg?.
Nincs bennem együttérzés,mert képtelen vagyok érezni.De a tudatom tisztában van vele,hogy éreznem kellene valamit.Remélem,sikerül a tervem és akinek a kezébe jut ez a kézirat,szánni fog engem.Mert megérdemlem.És mert sokat teszek mindenkiért,aki túléli.Talán nem olyan fontos,ez már benne lesz a történelemkönyvekben,de azért leírom,a tények biztos fennmaradásának érdekében.
S,hogy mi legyen a történet vége???
A megoldás!Kézenfekvő:a válasz mindig is ott volt az orrom előtt.
Mert egymást tesszük lelketlenekké,álszentséggel,becsapással,kölcsönös fájdalom okozással.
Ha mind ezeken sikerül túllépnünk és az igazi,szép érzésekre koncentrálunk:soha nem tűnik el szemünkből a szívünk meleg fénye.
Miért nincs szerelmi lírám?
E kérdéssel pirít rám
valaki,és fejemre olvassa ezt a vádat:
miért nem énekeltem
soha még életemben
a forró gerjedelmet,a vad szerelmi lázat?
Gondolkodóba estem:
mikor dalolni kezdtem,
csecsemő kis fiacskám ringattam két karomban,
szegény és fáradt voltam,
s már altatót daloltam,
mikor más bálba indul,oly zsenge, ifjú korban.
És ő lett a szerelmem,
csak róla énekeltem,
az első gügyögésért kottáztam lelkesedve,
mosolyát és sírását,
minden kis mozdulását,
mint hálóval a lepkét,vágytam elfogni versbe.
És napról napra szebb lett,
egyszer csak járni kezdett,
hát nem csodába illő egy gyerek első lépte?
Szent ámulatba esve
imádtam őt repesve,
és most is,hogy az élet szívemről már letépte.
És jött kis gyönge lányom,
már őt kellett vigyáznom,
és háború viharzott,és forradalmak zúgtak,
szívem felét kiadtam,
födélben,és vigaszban
része legyen itt minden szegénynek, és nyomorultnak.
Ez volt az én szerelmem,
így égtem, énekeltem
akár a máglyatűzben egy ártatlan eretnek,
mert túl a test szerelmén,
múlékony gerjedelmén,
megszállták gyenge lelkem magasságos szerelmek!
Csak éltem és szerettem,
lobogtam önfeledten,
s egészen elfeledtem,hogy nem szerelmi líra,
amit írtam,és sírtam,
egész világgal víttam...
de hát így volt a csillagokba írva.
Egy borús,esős reggelen valami már nem olyan volt,mint azelőtt.Valami más lett,nem találtam a helyem.Magányosnak és bánatosnak éreztem magam,mintha űr lenne a lelkemben,s nem tudtam miért.
Aztán leültem kedvesem mellé és láttam rajta,hogy ő is így érez.Egyetlen pillantásából tudtam mi okozta ezt a magányos érzést nekem,már nem szeret és Én sem szeretem Őt.
Ő is tudta...Mielőtt szólhatott volna megöleltem és ezt mondtam:-Valahányszor felfedezni vélted egy-egy új tulajdonságomat:vagy közelebb kerültünk egymáshoz,vagy eltávolodtunk,s aztán valami más miatt kerültünk közelebb.Mert mindig saját magaddal azonosítottál,s ha ellenállásba ütköztünk,ha rájöttél Én valamiben más vagyok,megrémültél,s ellöktél magadtól.Aztán mikor már tudtad,hogy mégis egy irányba tartunk,megnyugodtál és újra közel engedtél magadhoz.S szép lassan feltártuk egymásnak valódi énünket,s megtaláltuk a másikban mindazt,ami bennünk nem volt meg.
Amikor azt hiszed,hogy megismertél engem,akkor rájössz,hogy az nem Én vagyok.Hanem Te magad,az a részed,amit bennem megtaláltál...
És általam megismerted önmagad,s Én tiszta tükörként,kíméletlenül eléd tártam végig,hogy Te milyen is vagy valójában.S amikor azt hitted valami rosszat tettem,hogy megváltoztam,valójában Te változtál és ezt láttad végig bennem.Amikor belém szerettél,igazából megláttál valamit,ami hozzád akkor hasonlóvá tett és a tudatalattid vágyott arra,hogy végre megértő társra leljen.Ám az idő meggyötörte lelked és oly annyira más lettél ettől.Már nem az vagy,akiért megszerettél engem,akiért vonzódtál hozzám.Hirtelen arra ébredsz,hogy már idegen vagyok neked és nem köt semmi hozzám.Nem érted mi történt és folyton gyötör a bűntudat,vissza akarod kapni azt a lobogó tüzet,ami nemrég majd felemésztette egész lényed,de hiába.
Elmúlt,megszűnt,s Én hiába maradtam az,aki egykor a világot jelentette számodra:már csak hasonlóságunk hamva tengődik lelked legmélyén.
Most már,mivel rájöttél akarva-akaratlan,hogy nem értjük meg egymást,más szeme mutatja majd benned az összes változást...
Mégsem tehetünk semmit,hogy változtassunk életünkön,mivel mindketten felelősek vagyunk,két kis ártatlan életért:kiktől nem foszthatjuk meg a család fogalmát azért,mert valami elmúlt.
Közös megegyezéssel élhetünk:egymás bántása nélkül,baráti szeretetben.
Most nincs más választásunk!!!
Tesszük ezt két tündéri gyerkőcért,akiket mindennél jobban szeretünk,ha egymást már nem is..
S,hogy lehet így élni????Nehezen,de miattuk muszály és csak remélhetjük,hogy az idő bebizonyítja,megérte ezért feláldozni minden mást!!!
„Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul.
Addig él,amíg öröm adni és elfogadni.” (Popper Péter)
Biztos tapasztaltad már egy jó beszélgetésnek,egy meghitt együttlétnek,egy szerelmes ölelésnek mintha zenéje lenne!
Szinte hallani lehet.
Nem füllel.Lélekkel.
Ahol nincs harmónia,összevissza fecsegnek.Rumli van,zűrzavar.
Ahogy egy zsebünkben felejtett mobiltelefon rögzíti néha;hallgasd meg,milyen hangzavarban élünk,ha nincs közöttünk szeretet.
Mint egy majomházban:mindenki fújja,rikoltja,darálja a magáét.
De ha ez egy baráti beszélgetés!
Hallgasd vissza!
Az egymásra figyelő emberek csendjét,jókor megszólaló mondatait.
A nevetéseket.A hang erejét.
Amikor van miről beszélni-megtelik lélekkel a levegő.
Zenéje van egy jó beszélgetésnek.
És jó összerezgése van minden valódi találkozásnak.
Ezért van az,hogy egy meghitt beszélgetést,egy társalgást,amelyekben lélek volt,de még egy jó könyvet sem felejtesz el,mert a zenéje megérintett,benne marad a füledben,és vissza tudod idézni,sok év múlva is.
És ilyenkor ez a csikorgó,zűrzavaros,őrült életünk egyszerre csak megszépül,és értelmet kap minden,miközben észrevétlenül suhan az idő.
Ez a "jó együtt lenni" élménye.
Szóljon hát a zene!
Hallod?
És most lassan....lassan és türelmesen....szavakról szavakra,fejezetről fejezetre próbáljunk meg táncolni....együtt.
Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.
Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.
Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk.
Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.
A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!
Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.
Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.
Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.
Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.
Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.
Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha
tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".
Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.
Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.
Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.
Most egy kicsit sírtam.Nem,nem önszántamból:szerintem készakarva nem is tud sírni senki.
A biztosítékot egy bizonyos blog bejegyzés csapta ki Nálam.
Nevezetesen:Te,erős leszel a végén?? kezdetű gyöngyszem.
Pedig,Én már nagyon régóta nem blogozom,hiszen ez is az:teljesen felesleges két felé szakadnom,nem mint ha nem menne.
Azért,nagy ritkán beszoktam lesni oda is,"itt is jártam" címszóval,aztán végig futva a címeket,nem igazán fog meg semmi.
Nincs a címekkel sem bajom,csak már van amit 5x is láttam fenn és elolvasni valamit egyszer tartalmas és élvezhető:de másodszor már nem ugyan az.
Ma úgy esett,hogy benéztem és megláttam ezt a címet,ami nagyon megtetszett:Te,erős leszel a végén???
Fantasztikus a videó és a szereplője egy hős.
Na,egy ilyen érzés kell ahhoz,hogy belőlem kicsikarjanak egy-két mondatot.
Szóval lenyűgözött:ajánlom mindenkinek,nem ok nélkül.
Aki megnézi,megfogja érteni azt amit leírok.
Nem hallok mást a környezetben csak,siránkozást,panaszkodást és nem szűnik.
Nem kell ehhez messze mennem,elég ha átlépek a szomszédasszonyomhoz egy kávéra,vagy a másikhoz és dől a panasz áradat.
Közben Én tökéletesen látom azt,hogy ezeknek semmi alapja:csak már mindenki megszokta,hogy erről beszéljen.
Sírunk itt,meg hisztizünk:miközben egy végtagok nélküli fiatalember arra,buzdít,hogy állj fel!!!
Istenem,hányszor elmondtam már,hogy mindig a saját problémánk a legnagyobb,,és pont azért mert másokét nem akarjuk észre venni.
Erre szeretnék egy példát felhozni,mert van:még pedig kislányomat,aki vesebetegen született.
Mivel ez egy kicsi falu,itt mindenki tud mindent:így persze ez sem titok és gondolom senkinek sem kell elmagyaráznom,milyenek az öreglányok.
Nem hallok mást Tőlük,csak azt,hogy:
-Jaj,szegény kislány....meg azt:
-Szerencsétlen gyerek,pedig olyan helyes.
Meg ilyet:
-Kár ezért a kislányért,mert olyan szép kis arca van.
Na,ilyenkor szoktam felbőszülni rendesen és beolvasni nekik.
Először is:ha egy kicsit kitennék a se**üket a faluból,azonnal rájönnének,hogy sokkal betegebb gyermekek is vannak.
Másodszor:Még nincs a kiscsaj a halálos ágyán,ne temessék előre..
Harmadszor:amit mindennél jobban utálok,ha sajnálnak.
Ne sajnáljanak!!Senki!!Mert nem kell és nincs rá szükségünk.
Megtanultunk ezzel élni és nem törődünk a jelenlétével.
Mi lenne,ha Én is betegként kezelném a lányom:akkor tényleg elhinné magáról,hogy beteg és ennek súlyos következményei lennének..És a lényeg,amit még nem meséltem el.
Én kitettem a lábam,ebből a lepusztult bolha fészekből,mikor kórházba kellett mennünk aktuálisan és örülök,hogy más azt nem látta amit Én.
Minden alkalommal rengeteg különböző korú és típusú gyerkőccel találkoztam,sajnos mind betegebb volt mint az Én lányom..
Azért írom,hogy sajnos:mert egy kisgyereknek nem szabadna átesnie ezeken,azért hogy élhessen,..
Ott ültem a váróban órák hoszatt és majdnem sírtam a tudattól,hogy ezeknek a gyerekeknek most játszani kellene,örülni,visítani,bohóckodni:de nem tehetik,mert betegek és ott ülnek velem:várják a doktor nénit,akit jobb esetben csak oltáskor szabadna látniuk.
Rengeteg szívbeteg kis lukróval is találkoztam már és sok közülük ismerősként köszönt ha találkozunk újra a váróban és van akit már hiába keresek mert már nincs közöttünk.
Bár,soha ne ismertek volna meg engem:legalább is,ne így,hogy egy hosszú fehér váróban,egymást szorakoztatjuk,hogy teljen az idő.
Számtalanszor volt alkalmam elgondolkodni és mindig ugyan oda jutottam.Hozzájuk képest az Én gyerkőcöm nem is beteg.
Ebbe a tudatba kapaszkodtam eddig is,és mindig próbáltam erőt meríteni abból,hogy egyszer túl leszünk mindenen és nem kell többet elvenni a gyerekem életéből órákat azért,hogy megvizsgálják..
Amit ebből kiakartam hozni az-az,hogy egyszer álljon meg egy pillanatra mindenki és emelje fel a fejét:ne csak maga elé nézzen.
Én tudom,hogy már ez sem könnyű,ebben a rohanó világban:jó lenne ha végre látnánk is valamit,nem csak néznénk ki a fejünkből..
Akárki vagy:állj meg egy pillantra és lásd azt amit Én..
-Az Én kicsinyes próblémáim semmik,ahhoz képest amikor 5 gyerekes családot lakoltatnak ki éppen.
-Vagy pont egy ember kerül utcára,miközben 3 gyerekkel,így is nyomorogtak.
-Vagy,mikor féllábú hajléktalan kéreget az utcákon.
-Vagy,mikor egy anya éppen gyermekét temeti.
Eszébe jut ilyenkor bárkinek valami???Nem mi!!Persze,miért jutna!!
Nem azt mondtam,hogy próbálj meg rajtuk segíteni,hiszen Én sem tudok.
Csak vedd észre,hogy más ezerszer nagyobb bajba van:mégsem panaszkodik.
Vedd észre,hogy az általános próblémáid,gondjaid a fennt leírtakhoz képest:nagy nulla..
Kizárólag azt szímbólizálja,hogy mi magyarok imádunk panaszkodni:de tenni ellene valamit,azt már nem..
Én sem panaszkodom,miért kellene...
Még van tető a fejem felett,van két szép gyerkőcőm,akik naponta 100x elmondják Nekem,hogy mennyire szeretnek(ez tényleg így van)és van egy értelmes,normális párom aki lassan fél éve nem iszik(megjött az esze),szóval semmi okom a panaszra..
Megsúgom,azért halkan magamban szoktam néha:mert persze mindig az kell,ami nincs-úgy,hogy jöhetne már az a fránya szikra is,titokban...
Az álmok tengere furcsa szerzet
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden - mi itt nem - lelhető
ott vagyunk Isten is -világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet
az álmokban virág vall virágnak szerelmet
az álmokban, ki van, mind angyalok
fejükön fénylő tündér-glória ragyog.
Az álmokban ritkán van szenvedés
s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök...
Az álmokban így van mind -
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! Újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!
Hittem is,bíztam is.
Mindenben próbáltam jó lenni,legalább annyira,amennyire mások jók voltak énhozzám.
Mindenben próbáltam segíteni azokon,akik segítettek énnekem.
Mindent próbáltam megérteni,hogy közben mások engem értsenek.
Próbáltam mindig úgy jót cselekedni,hogy közben másokat meg ne bántsak.
Mégis olyan életet éltem,hogy a legjobb szándék is kevés volt ahhoz,hogy másokat időben és térben teljesen boldoggá tegyek. (Stephen G Taylor)
Már feladtam minden reményt.Nem hittem abban,hogy létezhetsz.Arra gondoltam:én várok túl sokat.Aztán egyszer csak jöttél:jöttél a semmiből és megfordult velem a világ.Először vak voltam és nem láttalak.Aztán a sors megajándékozott a szavaiddal,melyek visszaadták a hitem.
Egyáltalán nem úgy történt,ahogyan a filmekben történni szokott.Egyszerű volt.Aki kívülállóként figyelt téged és engem,vagy aki nem látta ami a szívemben forog majd őrült táncot jár,annak nem juttattunk eszébe semmit egyáltalán.Volt a hangodban valami,amit mind a mai napig vélek még a lelkedből kihallani.Én hallottam és hallgatom a hangodat,mint akit fojtogattak és pusztán a hangszínedtől újra életre kapott.Kedves volt a hangod és jóságosak a szavaid.Nem gondoltam végig semmit a világon.Mégis éreztem.Az első elhangzott néhány mondatod után már tudtam is.Ha akartam,ha nem,éreztem a szívedet.Így aztán a felismerés,a maga fizikai voltában is belém csapott.Voltaképp nem tiltakoztam ellene.Csak még mindig kábult voltam,az ámulattól és a hitetlenkedéstől is.De a villám,a felismerés villáma belém csapott.Belém vágott,de nem lehetett kegyetlennek mondani.Akkor,amikor felszáradnak a könnyek és emberséggel telik el a szív:még a villámcsapást sem lehet kegyetlennek mondani.Legalább is ez történt velem.A pokolból hirtelen összkomfortos luxuslifttel utazhattam felfelé.Nem láttam semmit,csak Téged láttalak.A maga fizikai valóságában is belém hasított a felismerés.Kicsit gorombán művelte,mégis jó szándékkal ragadta meg a vállamat.Megrázott és jól összerázott,hogy biztosan elhiggyem(tudvalevően hogy Te tényleg létezel)jobbról is-balról is jól arcul csapott.Kötelességem volt elhinni,hogy létezel.
A felismerés érzése:hiába kínlódnék órákig vele,szavakkal sosem lesz leírható.Friss volt,kacagó,üde és hitetlenkedőn jókedvű,újjáéledten lélegezhettem tőle fel.Kacagott és szállt bennem a vér.Elhitettem magammal,hogy én akarok túl sokat.Hogy nem találhatok rád sohasem,mert ilyen szeretetreméltó lény, mint te,nem is létezik.Kiábrándultan,hányingerrel küszködve gúnyoltam magam.Torz grimaszokat vágtam a vágyaimra és gyakoroltam a tükör előtt a lemondás rezdüléseit.És most mégis itt ülsz mellettem és csak úgy előkerültél a kigúnyolt és váratlan semmiből.Itt vagy:itt ülsz mellettem és a kétségeimet anélkül hogy tudnád,mind szertefoszlatod.Kacagsz rajtuk és elűzöd őket még a világűrbe is.Nem vagy gyémánt,mégis ragyogsz.Egy csapásra megváltozott minden,amit magamról vagy a világról gondolok.Sosem hittem volna,ha magam elé képzellek a fejed búbjától a jóságos lelkedig,hogy hús vagy és vér:nem alaktalan.Harcos vagy.Díjnyertes boxoló.Egyetlen,jól irányzott ütéssel kiütötted a ringből és a világűrbe száműzted a lemondásomat.Csak jöttél és vagy,épp mikor már lemondtam mindenről.Fekete herceg vagy a fehér lovon.Eljöttél hogy megmentsd a szívemet.Nem vagy az enyém és úgy tűnik nem is leszel az soha.Bármennyire szeretnélek is,nem birtokolhatlak és parancsra te sem kedvelheted meg az én megmentett lényemet.Én sem vagyok a tiéd és nem akarsz vigyázni rám.Mégis szeretlek és még mosolyog a szívem,ha rád gondolok.
Mégis és mégsem felejtelek el soha.Ha majd messzire sodor tőled az élet,én akkor sem foglak elfelejteni.Soha. Csak jöttél és beszéltél hozzám,simogattál a hangoddal és visszaadtad a hitem.Csak jöttél és hoztad a reményt,hogy begyógyítsd vele a sebeimet.Vissza hoztad a reményt,pedig nem kértelek rá soha.
Nem vagy különleges.Feltárulkoznak előttem a gyengeségeid és a félelmeid.Hétköznapi vagy és az én szívem mégis a te szavaidnak köszönhetően érzi úgy,hogy újra él.
Hétköznapi vagy:és én szeretem hallani a hangodat.
Herceg vagy.Igazi lovag.
Itt a történet vége,eddig tartott a mese.
Már nincs se herceg,se lovag:csak Én hittem,hogy a történet komolyabb...
Csend vesz körül,ahogyan ülök a gépem előtt.
A fehérség rajta,világit az ürességtőI,mint gondolkodó festő előtt a csupasz vászon.
Mert nem írtam semmit.Gondolkodom,mi lenne a legjobb ötlet,a legjobb érzés,amit illethetne gyöngybetű,de üres vagyok én is,mint vizes poharam éjfél előtt.S közben zord vagyok,mint viharok felett felhők ura,ki erőt gyűjt a borzas fellegek irányítására.
Szobám félhomályban,redőny félig leengedve,alatta kerge szellők játszanak a függönnyel,ahogyan meglegyezi a besuhanó szél fehér köpenyét.Falaimon barátaim képei tekintenek rám,pillanatképek a múltból.
Csak ücsörgök,a billentyű kárörvendően vigyorog rám,én meg dühösen nézek vissza,mintha kedvenc használati tárgyam lenne a hibás,hogy nem tudok hozzákezdeni a következő bekezdéshez.Pedig ez csak gondolataim eszköze,ő általa kerül láthatóvá mindaz,mi bennem,a fejemben lakozik.De most várok egy ötletre,meg az üvöltözésre.
Hirtelen szikra lobban a mindenségben,az egész csak egy pillanat műve,s kielégülten terül szét a gondolat a fejemben.Az jutott eszembe,hogy mi lenne,ha írnék egy riportot,egy képzelt riportot magammal,persze én lennék mindkét szereplő,a kérdező és a válaszoló is.
Elvégre egész életemben azon fáradoztam,hogy magamat megtaláljam,s utána elemezzem,vizsgáljam mikroszkópilag,tűnődjek azon:vajon van-e értelme annak,amiért élek,amiért szeretek,amiért szenvedek és amiért olykor gyűlölök.Hát most itt van a nagy lehetőség!
Első kérdés:-Ki vagy?
Gondolkodó.S ember.Vagyok még várakozó.Hogy mire?Szerelemre.Végtelenre.Borús,csillogóan ködös,fehér színű halmazra várok,hol a világ nem a téren alapszik,hanem a gondolatokon,melyek sebesen szaladnak,de nem Erővel és belebújnak mindenbe,hogy a Rend ne legyen csak látszólagos,hanem igaz és tiszta.
- Honnan jöttél?
- Tucatnyi hely van,ahol megfordultam énem belső világa által:mit is nevezhetnék meg jobban kiindulási pontomként a sok emlék közül,ha nem azt a burokkal körülvett,meleg,még színtiszta,kellemesen átölelő,zárt világomat,mint minden ember első lakóhelyét.Anya.E szó életem névadója...
- S hová tartasz?
- Nincs általam valós,kézzelfogható szavakban leírható,érzékelhető fogalom arra,hogy mi az én célom.Nem megyek sehová,nem tartok semerre.Várok.Hozzám tart Minden.Mi megfoghatatlan,de megbecsülendő,s ápolandó!Bennem gyülevész,mély gondolatok hemzsegnek,s mind tart valahova én általam.
Sehonnai vándor lélek nem utazik annyit,mint Én!-szóltam magamnak.Utazó vagyok gondolataim földjén.
- Játék az élet,s mindenki játszik velem.
- Mint hegyek,melynek csúcsai visszafelé nőnek,olyanok a mai emberek,kiknek célja pusztán az anyagi élet többszörözése,a pénzből váltott jólétek élvezése,az élvezetből váló haszon fölözése.Nem vagyok én sem más,mint sablonra gyártott egyed.
- Hol itt az értelem?
- Ott,hogy még mindig mozog a föld!És születnek új és jó és még jobb gondolatok!-felelem magamnak félszegen.
- Csalóka szemfényvesztés,káprázat!
- Mindenekfelett ítélkező értelem!Mit tudok magamból?
Itt szenvedek.Itt vagyok magányos! Várakozok!
-Miért?
Tudod,az élet már csak ilyen,egy hullámvasút.Nem tudod,miért szálltál fel rá,csak a szüleid tudják.És ezen utazom.Utam során hegyek,völgyek,dombok váltakoznak,s bár félek a lejtőtől,beleszédül minden porcikám,sajog lelkem,de nem lehet erről a hullámvasútról leszállni,csupán egyszer,a végén!
-És tudod,furcsán hangzik,de mikor látjuk az emelkedőt,akkor boldogok leszünk,megkönnyebülünk,szívünk ilyenkor dalol és rájövünk,akármilyen zord és hűvös is tud lenni ez a hullámvasút,nem akarunk leszállni róla,mert és most figyelj:a változatosságba,abba borzongunk bele...
-Ha így van,akkor miért nem élvezed?-jön a kérdés.
Jó kérdés!!!
-Mert mindig és mindig csak keresem az értelmet,hogy megtaláljam a helyes szavakat,melyekkel kifejezhetem magam,hogy mások is megértsék,elfogadják azokat.
-Fázom,hideg van,s remegni kezdett testem.
Borús fellegek,mik cirógatják.Magammal harcolok,az érzéseimmel.
-Te vagy ellenségem,értelmem értelmetlensége! Hullámvasutad ellenkező iránya!Szeress!
-Pillanatnyi megnyugvás csupán.
-De szeretni kell!
-Tudom!Tessék,itt van:az élet értelme nem más,mint hogy éppen azt szeressük,aki mellettünk van!
Ilyenek vagyunk mi,emberek.Még jó,hogy van nekünk lelkiismeretünk!
Önarcképem rút lett.Igen,a festő sem attól művész,hogy megérti,mi az,amit a vásznára pingál,hanem attól,hogy a három szín keverékéből egy olyan művet alkot,melyet reményei szerint legalább egy valaki megért.
Jelez a telefon,ébresztő!!!
4óra30perc.Már megint fel kell kelni.Hmm.Mi lenne,ha ma csak úgy,mondjuk,nem kelnék fel.De fel kell.Na még 10perc és felkelek.Becsszó.
Ó,hogy a franc essen bele,5óra10.Istenem,miért?Vajon milyen idő van odakint?Biztos hideg,hiszen már egy hete szakad az eső.
Akkor kezdjük a szokásossal:Mit vegyek fel?Könyörgöm,csak van egy ruhám,amit magamra húzhatnék ma.Nincs.Hol az a hülye farmer,meg a fehér ing?10perc őrült rohangászás után lokalizálom az ing helyét,a szennyes tartóban van.Jó.Lássuk,mi van még:mondjuk a fekete pulcsi.Megvan.Előcibálom a vasalatlan ruhák káoszából a felsőt és beizzítom a vasalót,remek,2perc és a felső kivasalva hever az ágyon.
Sikerült belenéznem a tükörbe és magamra ismernem.Már 5 perce magamat bámulom.Hogy nézhetek így ki?! Duzzogásból csinálok egy kávét és rágyújtok az első cigimre.Ok.Mehet a az arcom renoválása.A kezemben egy bugyival,a másikban a fogkefével keresem a szemceruzámat,úgy rémlik tegnap behajítottam a kis táskámba.Remek,elnyelte a fekete lyuk,ha szabad így neveznem.De hol a táska?Az lehetséges,hogy egy fekete lyuk önmagát nyelje el?Hmm,úgy emlékszem tegnap ledobtam a szobában.Remek,táska ágy mellet,szemceruza kézben,nadrág rajtam.5óra50.Már csak pár dolog van hátra,úgymint felvenni a felsőt,belőni a hajat,belebújni a cipőbe és felébreszteni a kisrácomat.Először is a felső rajtam.
A hajamnak élete van.És nem tudom befolyásolni.A jobb oldalon a kis szöszszerű izék megőrültek és az ég felé állnak,míg a másik oldalon kicsi kunkorokba rendeződtek.Remek.Hagyom,már úgyis mindegy.Már megint hova mászott az a rohadt cigis doboz?!Eszembe jut,hogy a szemceruza keresésénél a kezemben volt,onnan hova mentem?Fürdőszoba.Nincs meg.Miért?Megtaláltam,valahogy bemászott a pizsifelső alá.
Megbüntetem a reggelt.Leülök bagózni.Igen,jól esik.Közben végig stírölöm magam.Kész is vagyok.
HOL A KAPUKULCSOM??10perccel később a kulcs után felforgatott lakás marad.Ja a kulcs a rádió mellett volt.
6óra10.Ébresztem a fiacskám,szokás szerint késésben.
Megint hová raktam le este az iskolai ruháját??
Megvan,persze a kanapé szélére.Sipirc,mosdatás,öltöztetés..
6óra40.Végre elindulunk.Ma is majdnem sikerült lekésnünk a buszt..
Aki eddig nem értette,hogy a nők mit képesek pepecselni reggel,az a szerencse fia.Mert ugyebár a lánya nem lehet.
"Az ember sosem szűnik meg álmodni...
Előfordul, hogy álmaink viharosak és vágyaink beteljesületlenek,
de szükségünk van rá, hogy tovább álmodjunk, különben meghal a lelkünk...
Az egyetlen módja, hogy megmentsük az álmainkat,
ha nagylelkűek vagyunk önmagunkhoz..." (Paulo Coelho)
Nagy István Attila - Szép volt,igen
Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még
örökké beváltatlanul -
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt,igen,mégis szép.
Remény:Jobb időket remélek.
Ész:Minden idő jó,mivel az idő alkotója mindenkor egyformán jó.Csakhogy ti a jó időt mindig rosszul használjátok fel.Hass oda,hogy az emberek jók legyenek és jók lesznek az idők is.
Remény:A boldogtalanság,hiszem,hogy véget ér és hiszem,hogy boldogabb idők következnek.
Ész:Minden idő elmúlik és vissza sohasem tér,de erénnyel,iparkodással,nemes dolgok művelésével féken tartható.Nem úgy,hogy megragadod és belekapaszkodsz,hanem emlékedbe vésed:hisz nincs édesebb,mint emlékezni a jól eltöltött évekre.De akik az életet alvással,henyéléssel,magányban töltik el,akik komisz szokások rabjai,a nyomorult időt és a természetet vádolják,hogy napjaik boldogtalanok,miközben hibáikat rejtegetik.Nem új dolog ez!...
Remény:Boldogabb időkben reménykedem.
Ész:Ennek egy útja van:sose várj a boldogságra,hanem élj boldogan.Tedd a magad lelkét boldogabbá,s ezt erény nélkül nem teheted meg.Ha azonban megteheted—mert erényes vagy—,minden boldog lesz és a szomorúság immár semmi.
Remény:Jobb időkre várok.
Ész:Bárcsak bekövetkeznének!De lehet,hogy amire vársz,egyszer eljön de te már nem leszel.Mennyivel jobb helyesen élni azzal,amid van,semmint szorongva vámi arra,ami talán soha el nem jő,s ha mégis eljönne,nem te leszel az,aki megpillanthatod.
Tájékoztatunk, hogy oldalunk a jobb felhasználói élmény érdekében sütiket használ.
A CanadaHun.com további használatával ezt elfogadod. Az adatvédelmi (GDPR) törvény értelmében, valamit kötelező megjelenítenünk. Valószínű, hogy már 100+ másik ilyet elfogadtál...rajta hát.
