Kányádi Sándor meséiről
Kanyadi Sandortol barmelyik mese kidolgozva nincs meg valakinek ha feltenne nagyon megkoszonnem.
Kányadi Sándor meséi
Kányádi Sándor a mai magyar költészet egyik legnagyobb alakja - Magyar Örökség és Kossuth díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének birtokosa, számtalan verseskötettel, meséskönyvvel és műfordítással a háta mögött.
Az 1960-ban induló Napsugár gyermeklap szerkesztője volt nyugdíjazásáig, egy életre elkötelezte magát a gyermekirodalom mellett.
Gyermeklap munkatársaként nem csupán szerkesztette a lapot, de rendszeres írt
gyermekverseket, rövidebb meséket, alkalmi költeményeket, például ünnepségekhez,
évszakokhoz kapcsolódó etűdöket. 1961-ben jelenik meg első gyermekverskötete, a Kicsi
legény nagy tarisznya. Mintegy harminc kötet jelzi Kányádi Sándor gyermekkönyveit.
Verseinek, meséinek emlékezetesebb kiadásai, a teljesség igénye nélkül: A bánatos királylány kútja (1972, 2001); Farkasűző furulya (1979); Kenyérmadár (1980); Tavaszi tarisznya (1982, 1992); Virágon vett vitéz (1983, 2001); Madármarasztaló (1986); Küküllő-kalendárium (1989) Néma tulipán (1992); Billeg-ballag (1993); illetve meseregényei, a Világlátott egérke (1985, 1997, 1998) és a Talpas történetek és a kíváncsi Hold (1997, 2001), ez utóbbiak angol, orosz és német nyelven is(2006).
Kányádi Sándor kifejezetten a gyermekolvasókra (vers- és mesehallgatókra)
számító gyerekversei, meséi, mesei történetei inkább az óvodás, kisiskolás korúakat célozzák meg. Terjedelmük általában rövid, gyakoriak a költő szóhasználatával
a „mesemorzsák” vagy etűdök. Hosszabb meséi (Talpas történetek, Világlátott egérke)
is olyan mesefüzérek, amelyek önálló egységként is értelmezhető kisebb epizódokból
szerveződnek egyetlen történetlánccá (így például az esti olvasáshoz is beoszthatók).
Meséit nem a cselekmény meghökkentő volta, fantasztikumba vesző megképezett tere, a főhősök különlegessége, extrémitása, hanem éppen élet közelisége, természetessége, a történetnek a mindennapi életbe való beilleszthetősége jellemzi.
Meséinek elegyes, reprezentatív gyűjteménye az A bánatos királylány kútja című (célzottan gyermekolvasóknak szánt) kötet. Alcíme: „Versek, mesék, történetek kicsiknek és nagyoknak”.
A mesékbe beleszőtt versek leggyakrabban népdalok, lehet József Attila, Arany János- vagy saját vers is. A vendégszövegek egyik funkciójáról a költő a címadó (A bánatos királylány kútja) mesében beszél érzékletesen. A keretes szerkezetű történetben egy gyermekkori élményére emlékezik vissza a mesélő: aratáskor, vízhordó fiúként a felnőttekkel együtt örömmel hallgatott ebédidőben mesét, igaz történetet. Ebben a mesében az egyik arató asszony meséjét idézi fel az író, aki a helyi monda eredetének titkát mondja el. S amikor az a királyleány panaszához ér, el is énekli annak keserves énekét: „»Édesanyám, édesanyám, / ahelyett, hogy engem szültél, / mért nem inkább fát ültettél, / vagy egy kutat ástál volna, / aki szomjas, ivott volna.« Lélegzet- visszafojtva hallgattuk a mesét s a szomorú éneket, amit az asszony oly gyönyörűen énekelt, hogy még a felnőttek is megkönnyezték” –, teszi hozzá az emlékező. A látszólag egyszerű emlékezés, a keret ürügy lesz arra, hogy a mesélő (az író) valamennyire megismertesse a gyermekeket a régi paraszti életformával, munkarenddel, a mesélés történetének, rítusának az elmesélése pedig pontosan betájolja a mese helyét a közösség életében. A mese, a mesélés a mindennapi közösségi élet része volt, a közösség ünnepi és ihletett pillanata, amikor a mese szépsége (a költészet) megszüntette a távolságot a felnőtt és a gyermek között (nem lehajolt hozzá, hanem fölemelte).
De a mese meséje például szolgál arra is, hogy ugyan egészen más körülmények
között, de ma is így érdemes (ahol népdal, ott énekelve) olvasni a mesét.
Ezeknek a népdal-vendégszövegeknek azonban más funkciójuk is van, s talán elsődleges funkciójuk éppen a nyelvőrzés és a hagyományőrzés.
Kányádi Sándor számtalan módon őrzi és örökíti át a nyelvet és a hagyományt. Nemcsak meséinek lírai szépségű nyelvi megformáltságával, de azzal is, hogy szelíd, rejtett tanító célzattal a magyar népdalkincset is élővé varázsolja – prózai meséibe szőve a népdalok ismeretére, szeretetére tanít, s érzelmileg is megerősíti a kötést.
Kányádi Sándor meséinek másik legjellemzőbb vonása a személyesség és az
életszerűség. Rendszerint már a mese felütései, az első mondatok meghitt viszonyt teremtenek mesélő és olvasó (mesehallgató) között. Nem egy személytelen narrátor meséli el a mesét, a történetet, hanem egy olyan idősebb férfi, aki maga is emlékezik saját gyermekkorára, gyermekkorának világára, aki gyakran hivatkozik mindennapi tapasztalataira is.
Az író gyakran kezdi úgy történeteit, hogy: „Élt a mi falunkban annak idején….”, „Az én gyermekkoromban, amikor még…”, illetve él olyan fordulatokkal, mint: „a mi vidékünkön”, vagy „akkor hallottam ezt a történetet” stb. Ez a személyessé tett viszony azonnal otthonos teret képez: a történet, a mese nem külön világ, hanem az élet része, a meseolvasó/hallgató nem fikcióval fog találkozni, hanem megtörtént vagy megtörténhető eseményekkel, „igaz” dolgokkal.
A történetek helyszíne – különösen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években írt versekben, mesékben – többnyire az író szülőföldje, Székelyföld, megnevezve is gyakorta a székelyek „szent hegye”, a Hargita, illetve olyan földrajzi nevek fordulnak elő rendre (keresztúri vásár, Küküllő folyó), amelyek a honismeretet, s ezzel együtt az önértéktudatot erősítik. A kisebbekhez szóló állatmesék hősei szintén az erdélyi táj honos állatai: a háziállatok, mezei állatok, a sokféle madár, növényei, virágai mind-mind a teremtett mesei világban való otthonosságot, a létbiztonságot sugallják. A mesei tér megképezése és benépesítése – világképteremtés. Amikor Kányádi Sándor a szülőföld régiójának helyszíneit, növényeit, állatait idézi meg a szülőföld szeretetéhez vezeti el olvasóját. Hiszen ez a teremtett, állatokkal, növényekkel benépesített gyönyörű mesei világ nagyon hasonlít arra, amivel a gyermek nap mint nap maga is találkozik.
Az író azonban nemcsak a régió, a táj jellegadó természeti csodáit és elemeit teremti újra írásaiban, hanem a romániai magyarság sajátos helyzetét is. Szintén mesélve tanít arra, hogy Erdély többnemzetiségű országrész, ahol székelyek, magyarok mellett szászok és románok is élnek.
A Kenyérmadár című emlékezetes meséjében egy meghatározó gyermekkori élményét meséli el a költő: édesapjával az erdőre mennek, s míg a szekeret megrakják, kicsapják a lovakat legelni, melyeket a kisfiúnak kellene utóbb befogni.
A kisfiú azonban lovait keresve eltéved az erdőben, félelmében hol sír, hol meg énekel, szólítja, hívja a lovakat, retteg a farkasoktól, majd egy szénaboglyában talál menedéket – késő éjjel édesanyja itt talál rá. A felnőtt mese(föl)olvasó bizonnyal ráismer
A Néma tulipán eredetmesében például a kertész arra akarja kényszeríteni virágait, hogy egyformán illatozzanak.
Meséinek egy másik jelentős vonulata például erősebben illeszkedik a klasszikus mesékhez, elsősorban a magyar népmesékhez (szegény ember – gazdag ember, a legkisebb fiú jutalma, a királylány és a mostoha, az állatok, növények eredettörténete), a magyar mondavilághoz (Lehel vezér lova; A békási báránypörkölt),
illetve az ezópusi állatmesékhez (városi és falusi egér, farkas és kutya) – az életmű ezek
földolgozásai, gazdag variációi révén is bekapcsolódik az egyetemes hagyományvilágba.
Mesébe a honos állatok, növények, virágok viselkedését, ismertet meg
jellemző vagy rejtett tulajdonságaikkal (Jámbor medve, Bivalyos vers, Az okos kos, A tücsök és a kaszálógép, Vadcseresznye). A szokásos felelgetős, mondókás, bátorítós versikék szókészlete, hangulata szintén abból a környezeti világból építkezik (madárkák, háziállatok, napocska, szél, eső, hold), amellyel nap mint nap találkozik a gyermek.
A mese úgy avat be, hogy az ismeretközlő, a didaktikai szándék észrevétlen marad. Ezeknél a lírai etűdöknél is igaznak vélem, hogy az életszerűség, valósághűség és a játékosság, fantázia, képzelet tartománya könnyedén átjár egymásba. A mesélő nem megszünteti a mese teremtett valósága és a mindennapok valósága közt a határt, hanem folyamatosan átjár egyikből a másikba. Lényeges azonban, hogy a bivaly, a halacska, a medve, az őz, az egérke, a tulipán, a mogyoróbokor, a babszem – mindig valóságos bivaly, hargitai medve (és sohasem játékmaci), paszulyka stb. marad, bármennyire antropomorfizálódnak is a mese folyamán.
Kányádi Sándor meséiben a – jó gyermekirodalmat mindenkor jellemző – egyetemes létbizalom elsősorban a világban való otthonosság élményében formálódik meg. Otthonosság a nyelvben, a hagyományban, a természetben, az emberi környezetben –, pontosabban: otthonosság a mi anyanyelvünkben, a minket konkrétan körülvevő emberi és természeti környezetben. Arra az élményre vezetnek rá játékosan, humorral, derűvel, szép szóval, hogy saját szülőföldünk olyan mikrokozmosz a világ egészben, amelyben élni jó, és amelyben felnőni érdemes.