Sci-fi világa
- Téma inditó setni
- Kezdés dátuma
Le lehet-e zárni teljesen egy hat (vagy még több) köteten át húzódó mitológiát?
A Birodalom korával Michael J. Sullivan befejezte a Ryria-krónikák előzménysorozatát, Az Első Birodalom Legendáit. De vajon sikerült-e a Mítoszok korában elindított, és a Ryriában gyakran felbukkanó mitológiai és cselekményszálakat rendben lezárni? Vigyázat, spoileres tartalom!Egy korszak lezárul
A Mítoszok korában megismerhettünk egy, a bronzkorszak előtti társadalmat, és annak tagjait, a rhunákat, akik fából épített kerekházakban élnek, aprócska közösségekben, nem ismerik a kereket, a hordót vagy a fűrészt, és a fegyvereik is igen kezdetlegesek. Ami még fontosabb: az írást sem ismerik, és úgy hiszik, a Nidwalden folyó túlpartján halhatalan istenek élnek: a fhreyek. És Raithe (a későbbi Istenölő) és az általa bosszúból elkövetett gyilkosság kell ahhoz, hogy kiderüljön, az „istenek” nem halhatatlanok, még csak nem is istenek, és a rhunák/emberek – majd emiatt a fhreyek/elfek, sőt a dhergek/törpök – világa is teljesen felforduljon, majd gyökeresen átalakuljon. És ezzel váljon többé, érthetőbbé – és sokkal érdekesebbé – a Ryria-kötetekben ábrázolt világ, valamint a sorozatok eseményei és mitológiája.Sullivan megteremtett számtalan fontos, érdekes és szerethető karaktert, akiknek a sorsát hat köteten át követte – kivéve azokét, akiket szinte George R. R. Martini elszántsággal iktatott ki a történet során.
A Birodalom korában azonban a szereplők egy igen fontos része még visszatérhet a halálból, hogy megmentsen más szereplőket, valamint a teljes rhuna (és ezáltal a fhrey és a dherg) népességet is – és a szerző itt vágta el az előző kötet, A halál kora cselekményét. Így szinte a teljes záró részben azon izgulhatunk, kijut-e mindenki a túlvilág különböző birodalmaiból, és ha igen, még időben ahhoz, hogy megakadályozza az események rosszra fordulását. Ha meg nem, akkor mi a fenéért nem?
És aztán kapunk egy lezárást – amivel nem biztos, hogy mindenki elégedett lesz.
Sullivan, a zsonglőr
Az Első Birodalom legendái-sorozat köteteit olvasva sokszor támadt az az érzésem, hogy Sullivan olyan, mint egy zsonglőr, aki tányérokat pörget meg, vékony rudakra helyezi őket, sorban, egymás után, és mikor a legelsőnek csillapul a pörgése, és már épp leesne, a zsonglőr odarohan, és ismét megpörgeti, ahogyan aztán a többit is.Számomra ugyanezt művelte Sullivan ezzel a sorozattal – csak nem tányérokkal, hanem karakterekkel és eseményekkel. „Feldobott” jó pár sorsot: Nefronét, Perszephonéét, Suriét, Raitheét, Malcolmét, Mawynduléét, és még lehetne sorolni a rengeteg, a teljes történet szempontjából nagyon fontos szereplőt (csak ez kitenne egy oldalt a cikkben). És elkezdett – vagyis a karakterei által elindított – jó pár eseményszálat, amelyeket aztán úgy összegabalyított, hogy valódi tehetség kellett hozzá, hogy mindet kibogozza.
De míg a zsonglőr tányérjai általában nem potyognak le – maximum a gyakorlási idő alatt –, addig Sullivan megoldásai nem mindig tűnnek hasonlóan sikeresnek. Így A Birodalom kora befejezése után bőven maradhat hiányérzet az olvasóban, és érezhet elégedetlenséget is.
Mert vannak csodálatos történetszál-lezárások, és ezek közül az egyik legszerethetőbb Surié. Emellett annak, aki olvasta a Ryria-krónikákat, és emlékszik a legvégén egy bizonyos „tollas” jelenetre, valóban meghatóan zárul A Birodalom kora utolsó fejezete. És a túlvilágok megalkotásával jó néhány, az életben nyitva hagyott sorsot/történetet is nagyon szépen zárt le a szerző.
Azonban ezek mellett van olyan szál is, amit Sullivan hat köteten át vitt, ráadásul kiemelt helyen, hogy aztán az utolsó regény végén totál blődli módon elvágja.
És ez Brin, no meg Brin Könyvének a sorsa. Aki olvasta a Ryria-köteteket, tudja, hogyan alakult a történelem, hogyan forgatott ki az egyház az évszázadok során minden eseményszálat – ahogyan azt is, hogy a Ryriában soha, egyetlen oldalon sem esik szó Brin Könyvéről, amely elmondja az igazságot Nefronról és az ő félisten voltáról. Miközben többször is elhangzik az egyik legfontosabb szereplő, Malcolm (sokszor a szerző szócsöve) szájából, hogy ez lesz az emberiség történelmének legfontosabb dokumentuma.
Én úgy éreztem, Sullivan itt a saját csapdájába esett. Ahogyan több utószóban is elhangzik, az író eredetileg egyetlen, vaskos kötetben akarta elmesélni a Legendák kora, A halál kora és A Birodalom kora sztoriját, csakhogy a felesége, Robin megvétózta ezt, mert így rengeteg esemény össze lett volna csapva. Innen nézve talán érthető, hogy Brin sorsa logikailag teljesen értelmetlenül alakult, mintha az író sem tudta volna, hogyan oldja fel Az Első Birodalom Legendái és a Ryria közti ellentmondást. (Bár a regény utolsó fejezetében – és az utószóban is – szóba kerül egy bizonyos Farilane hercegnő, aki egy későbbi korban ősi szövegeket kutat, és Sullivan így talán, remélhetőleg, mégsem engedi el teljesen ezt a szálat.)
Ráadásul Brin sorsának lehetett volna egy (mindezek ellenére) szép lezárása, ami valószínűleg sok olvasót tett volna boldoggá – csakhogy Sullivan ezt nem írta meg.
Ahogyan a felesége, majd az ő utószavából is kiderül, úgy érezték, nem szükséges, mert az olvasók úgyis el tudják képzelni a lány sorsával kapcsolatos utolsó jelenetet. Miközben – és megint csak az utószóra hivatkoznék – a szerző és neje szerint számtalan béta-olvasó jelezte, hogy nagyon is hiányolja ezt a megoldást (és több könyvértékelésben is olvastam ugyanerről).
Innen nézve több szerzői megoldás és lezárás totálisan értelmetlennek vagy hiányosnak tűnik, mintha Sullivan már annyira belefáradt volna a saját sorozatába, hogy minél gyorsabban le akarta zárni, akár ilyen áron is.
És nem Brin sorsának alakulása az egyetlen abból a szempontból, hogy igencsak hagy hiányérzetet az olvasóban, és bőven vet fel kérdéseket. Perszephoné, Gifford, Moya, Roan, Tekchin, Tesh – lehetne még sorolni a karaktereket, akik hat köteten át uralták és alakították az eseményeket, és most egyetlen szűk kis fejezetben jelennek meg a végén, és kapnak valamiféle lezárást – ha egyáltalán. Sullivan a befejezésnél majdnem a teljes hangsúlyt áttette arra a szereplőre, akit – ahogyan az a saját utószavából kiderül – eredetileg főhősnek szánt, aztán rájött, hogy egy egyáltalán nem kedvelhető mellékfigura. És ez Nefron – akinek a további uralkodásáról szintén alig tudunk meg valamit. Mindezek miatt az olvasó az utolsó kötet befejezése után kissé elképedve és csalódottan nézhet, azzal a kérdéssel a fejében: ez meg mi volt?
A visszafelé olvasás élvezete
Aki ismeri Sullivan teljes sorozatát, az tudja, hogy a szerző több kötetben is említi a Riyriát, meg annak előzményköteteit, és az olvasóra bízza, melyik sorozattal veti bele magát Elan világába. Azonban a saját tapasztalatom az, hogy sokkal érdekesebb nem „időrendi”, hanem a megírás sorrendjében olvasni a történeteket.Ha az olvasó így dönt, jóval nagyobb élvezetet és aha-élményeket kínál az, ahogyan Sullivan bemutatja, hogyan tud az egyház a maga érdekében a valós történelmi eseményekből olyan saját mitológiát kialakítani, amely az ő célját szolgálja.
A Ryria idejében a Nefronita Egyház uralja Avrynt és üldözi az eretnekséget. Arra az egyszerű hittételre alapozva, hogy Novron volt az emberiség megváltója, egy félisten, Maribor isten fia, aki a Nagy Elf Háborúkban legyőzte az elfeket. És persze ő volt a Novroni Birodalom megalapítója, no meg a Percepliquis nevű város építtetője. És Sullivan ebben a sorozatban szépen – és, azt gondolom, nem kevés élvezettel – bemutatja, ki is volt igazából a szarkeverő, manipulatív Nefron, az emberi birodalom későbbi félistene, sőt, az egyházának legfontosabb tagja. És ha az ember a Ryriával kezd, a Legendákat olvasva rájöhet arra is, mennyire szórakoztató az a helyzet, hogy az emberiség félistene még csak nem is volt ember… hanem egy fhrey (a későbbi megvetett és rettegett elf nép tagja).
És láthatja azt is, milyen okból változik Perszephoné – az emberiség valódi megmentője – az egyház által cseppet „átszerkesztett” mitológiában egyszerű, szerelmetes parasztleánnyá, aki csak arra volt jó, hogy kihordja a félisten gyermekét. Ha párhuzamokat vélünk felfedezni egyes, valóban létező egyházi eljárásokkal, az nyilván nem véletlen.
És azt is végigélvezhetjük, hogyan záródik önmagába (ér vissza a legelejéhez/legvégéhez, attól függően, ki melyik sorozattal kezdte az olvasást) a teljes, a Ryriával kezdődő és A Birodalom korával végződő történetszál. És ehhez elég csak Mawynduléra vagy Malcolmra gondolni. De akár a Művészet/varázslat megítélésnek alakulására, vagy a fhreyek és az elfek nagyon izgalmas kérdésére is.
És ha innen nézzük, akkor ki kell mondani, hogy Sullivan — a hiányos lezárások ellenére is — végtelenül tehetséges író, aki egy nagyon érdekes és alaposan kidolgozott világot teremtett meg. Végtelenül szerethető és mérhetetlenül utálható – bár sokszor inkább szánalomra méltó – karakterekkel, akiket az ember sokáig akkor sem felejt el, ha már más történetekbe és mitológiákba vetette bele magát.
Ez is Sullivan erőssége, a nagyon nem fekete-fehér karakterek megteremtése, és annak a bemutatása, hogyan hatnak egymásra, valamint a világ és a történelem alakulására. (Még akkor is, ha ezt a történelmet a győztesek később szépen átírják.)
A világ alakulására ható női karakterek
Sullivan szinte minden utószavában megemlíti a feleségét, ahogyan azt is, nem írt volna ilyen csodás női karaktereket, ha nem találkozik Robinnal. És azt a szeretetet és tiszteletet, amit a felesége iránt érez, valóban tetten lehet érni erős és nagyon szerethető női figuráiban.Ilyen Perszephoné, a főnök árnyékából tanácsokat adó feleség, akiből nagyrészt a világ megmentője lesz. De említhetnénk Brint, az írás feltalálóját és az emlékek Őrzőjét, vagy Roant, az egyik legjobban megírt szereplőt. A nőt, aki rabszolgának született, de végül a rhunák legcsodásabb feltalálója lett. És Moyát, a legbátrabb harcost, de akár Tressát is, Sullivan legérdekesebb negatív karakterét.
Ráadásul Sullivan hősei sosem statikusak, mind hatalmas fejlődési ívet rajzolnak meg a hat kötet során. Erre a legjobb példa Suri, az erdei vadóc, aki az emberiség egyik legtehetségesebb mágusává/Művészévé válik, vagy Arion, aki kezdetben lenézte és félte a rhunákat, majd az egyik legelkötelezettebb támogatójuk lett.
Sullivan erőssége az is, hogy mind a történetbe szőve, mind a szereplők szájába adva olyan gondolatokat tud a felszínre hozni és megmutatni, amelyeken nemcsak a szereplőknek, hanem az olvasóknak is érdemes lehet elgondolkodni.
Ilyen például a Suri sorsán keresztül kibontott, csodálatos pillangó-hasonlat, vagy a lány végső felismerése, hogy nem szabad elfutni a nehézségek elől.
És említhetnénk a túlvilágon játszódó (és három köteten át végigvitt) jeleneteket, amelyekben kiforrhat a gondolat arról, mire képes az embert mérgező gyűlölet. Turin sorsán át bemutatja, hogy akár világokat is képes elpusztítani, de azt is – még ha esetleg túl misztikusnak, vagy túl „gagyinak” is tűnhet –, hogy a megbocsátás arra is képes lehet, hogy kiemelje az embert a túlvilág legsötétebb poklából. És Sullivan például Tressa, Roan vagy Tesh sorsán át megmutatja, hogy nemcsak a mások elleni gyűlöletre gondolt, hanem arra is, amikor önmagunkkal állunk hadilábon.
Ráadásul Sullivan minden könyvének van egy nagyon szerethető plusz része, és ezek a könyvek elején és végén található szerzői narrációk, valamint a felesége, Robin utószava. Ezekből megtudhatjuk, hogy a való világ eseményei, de főképp Robin véleménye milyen módon befolyásolta és alakította a teljes történetet, a szereplők sorsának alakulását, ahogyan azt is, hogyan lett a „Tolkieni trilógiának” szánt sorozatból végül hat kötet.
És szerencsére Sullivannek még mindig van mesélni valója Elan világáról, egy újabb – elméletileg – trilógiával, amelynek eseményei időben a Legendák- és a Ryria-sorozat közé esnek. Én várom.
(roboraptor , Vitkolczi Ildikó)
Következzen egy Perry Rhodan film.
Perry Rhodan őrnagy, Mike Bull kapitány, Flipper és dr. Manoli a Stardust nevű űrhajó fedélzetén indulnak a Holdra. Noha a rakétakilövést megelőző sajtótájékoztatón rutinszerűnek mondható galaktikus kirándulásról esik szó, a valóság sokkal izgalmasabb: Rhodanék egy titkos megbízatás keretében azért mennek égi kísérőnk felszínére, hogy ott olyan, a világgazdaságot fellendítő szuperanyagot gyűjtsenek be, amelyhez képest a lítium és a kobalt kismiska.
A Holdra érve földi küldöttségünk ideiglenesen elveszti a kapcsolatot az irányítóközponttal, egy kráterben pedig idegen űrhajóra bukkan: Rhodan és Bull behatol az UFO-ba, ahol egy nagybeteg földönkívüli tudós, Crest, és egy szőke bombanő, a kéjlakra emlékeztető űrkabint birtokló Thora kapitány fogadja őket – valamint megannyi támolygó, ócskavas külsejű robot. Thora igen büszke arra, hogy civilizációja jóval fejlettebb a földinél, ám a nagyon is földi dr. Manoli kell ahhoz, hogy kiderüljön: Crest leukémiában szenved, amelyet csak a mi lenézett fajunk orvosai tudnak gyógyítani. A lenézett fajra egyébként Thoráéknak azért is szükségük van, hogy ne haljanak ki, ezért aztán a távoli bolygóról jött kapitánynő igen hamar elkezdni az összemelegedést Rhodan őrnaggyal. Ám a Földön megannyi veszély leselkedik hőseinkre: Arkin, a gonosz mágnás meg akarja kaparintani az UFO-t és a holdi szuperanyagot, úgyhogy kezdetét veszi az országhatárokon átívelő küzdelem…
A Perry Rhodan kisregény-széria 1961-ben indult hódító útjára Nyugat-Németországból, és minden idők legsikeresebb sci-fi könyvsorozatává vált. Egészen hihetetlen mennyiséget, több mint 2 milliárd példányt adtak el napjainkig a James Bondba oltott űrhajós kalandjait taglaló ponyvaművekből, és a sci-fi „napszámosok” által futószalagon írt több mint 2900 eddigi kötetből 126 angolul is megjelent. A fiktív Rhodan úr elképesztő népszerűsége ellenére játékfilm csupán egy alkalommal készült a hőstetteiről, ráadásul olyan, amely nem valamelyik közismert kisregényen, hanem külön ez alkalomból összeeszkábált forgatókönyvön alapult: a német nézők számára SOS aus dem Weltall (Vészjelzés az univerzumból), angol nyelvterületen Mission Stardust (Csillagpor misszió), az olasz mozikban pedig a lélegzetelállítóan bugyuta ...4 ...3 ...2 ...1 ...morte (...4 ...3 ...2 ...1 ...halál) címmel forgalmazott 1967-es sci-fi igazi koprodukciós kavalkád: a számos Rhodan-rajongóval rendelkező olaszok készítették nyugatnémet, spanyol, monacói és persze hazai pénzből.
Perry Rhodan őrnagy, Mike Bull kapitány, Flipper és dr. Manoli a Stardust nevű űrhajó fedélzetén indulnak a Holdra. Noha a rakétakilövést megelőző sajtótájékoztatón rutinszerűnek mondható galaktikus kirándulásról esik szó, a valóság sokkal izgalmasabb: Rhodanék egy titkos megbízatás keretében azért mennek égi kísérőnk felszínére, hogy ott olyan, a világgazdaságot fellendítő szuperanyagot gyűjtsenek be, amelyhez képest a lítium és a kobalt kismiska.
A Holdra érve földi küldöttségünk ideiglenesen elveszti a kapcsolatot az irányítóközponttal, egy kráterben pedig idegen űrhajóra bukkan: Rhodan és Bull behatol az UFO-ba, ahol egy nagybeteg földönkívüli tudós, Crest, és egy szőke bombanő, a kéjlakra emlékeztető űrkabint birtokló Thora kapitány fogadja őket – valamint megannyi támolygó, ócskavas külsejű robot. Thora igen büszke arra, hogy civilizációja jóval fejlettebb a földinél, ám a nagyon is földi dr. Manoli kell ahhoz, hogy kiderüljön: Crest leukémiában szenved, amelyet csak a mi lenézett fajunk orvosai tudnak gyógyítani. A lenézett fajra egyébként Thoráéknak azért is szükségük van, hogy ne haljanak ki, ezért aztán a távoli bolygóról jött kapitánynő igen hamar elkezdni az összemelegedést Rhodan őrnaggyal. Ám a Földön megannyi veszély leselkedik hőseinkre: Arkin, a gonosz mágnás meg akarja kaparintani az UFO-t és a holdi szuperanyagot, úgyhogy kezdetét veszi az országhatárokon átívelő küzdelem…
A Perry Rhodan kisregény-széria 1961-ben indult hódító útjára Nyugat-Németországból, és minden idők legsikeresebb sci-fi könyvsorozatává vált. Egészen hihetetlen mennyiséget, több mint 2 milliárd példányt adtak el napjainkig a James Bondba oltott űrhajós kalandjait taglaló ponyvaművekből, és a sci-fi „napszámosok” által futószalagon írt több mint 2900 eddigi kötetből 126 angolul is megjelent. A fiktív Rhodan úr elképesztő népszerűsége ellenére játékfilm csupán egy alkalommal készült a hőstetteiről, ráadásul olyan, amely nem valamelyik közismert kisregényen, hanem külön ez alkalomból összeeszkábált forgatókönyvön alapult: a német nézők számára SOS aus dem Weltall (Vészjelzés az univerzumból), angol nyelvterületen Mission Stardust (Csillagpor misszió), az olasz mozikban pedig a lélegzetelállítóan bugyuta ...4 ...3 ...2 ...1 ...morte (...4 ...3 ...2 ...1 ...halál) címmel forgalmazott 1967-es sci-fi igazi koprodukciós kavalkád: a számos Rhodan-rajongóval rendelkező olaszok készítették nyugatnémet, spanyol, monacói és persze hazai pénzből.
tag voltam
Szintén!!tag voltam
Amikor nem Star Wars volt hanem Csillagok háborúja.
Akkor képregény is született....nem épp jogtisztán...
A MOKÉP a Star Wars 1979 augusztus 16-i bemutatója után elégedetlen volt a film nézőszámával, mivel nagyobb jegyeladásokat vártak, a nemzetközi trendeket figyelembe véve. A 5,4 milliós nézőszám úgy alakult, hogy a mozik kettébontották a filmet, és dupla helyárat kértek. A 1982-es Birodalom visszavág premierjére ( 1982. január 28. ) már alaposabb előkészületek történtek: a MOKÉP nemcsak Fazekas Attila képregényváltozatát rendelte meg, hanem promóciós anyagokat, például Luke Skywalker-képeslapokat is készíttettek. Az őrület egész évben kitartott, és a mozik újra vetítették a feliratos Csillagok háborúját ( a MOKÉP öt évre megszerezte a film forgalmazási jogait. ). A feketepiac is gyorsan reagált, és silány minőségű, illegálisan gyártott termékek, mint Jedi-bábuk és Luke Skywalker-relikviák jelentek meg. A Birodalom visszavág regényváltozatát a Galaktika szerkesztőségében fordították, a képregényeket pedig Fazekas Attila és Cs. Horváth Tibor készítették, de Lucasfilm engedélye nélkül, így nem hivatalos adaptációnak számítottak.
A Birodalom visszavág magyar képregényadaptációja egyedi és szórakoztató megoldásokat hozott, különösen Fazekas Attila brilliáns és vicces újításainak köszönhetően, amihez hozzájárult az is, hogy ekkor még Fazekas Attila csupán a film forgatókönyvére és az illegálisan behozott külföldi magazinokban megjelent színes Star Wars-fotókra támaszkodhatott. A képregényben a Jedik híres fegyverét, a fénykardot “lángpallosnak” nevezik, és Lando Calrissian is más néven, Lendó Kelvisszián”-ként ( 14. oldal ) szerepel. Fazekas egyik legszórakoztatóbb húzása, hogy a Dagobah bolygó mocsarába óriási légyölő galóca-telepeket rajzolt, így a mocsaras környezet és Yoda “hippi” stílusa is érthetőbbé válik. A történet dramaturgiája azonban kissé zűrzavaros, mivel a felhővárosi harcok részletesebbek, míg a hősök menekülése, Luke és Vader telepatikus párbeszéde, valamint a hiperhajtómű meghibásodása elmarad. A képregény záróoldala sem egyértelmű, mivel nem derül ki, hogy a jelenet a felkelők kórházhajóján játszódik, és Lando helyén a droid fejével a mellkasán szerepel.
A Jedi visszatér is megjelent de, az már engedéllyel csak 500 példányra kaptak jogot.
Akkor képregény is született....nem épp jogtisztán...
A MOKÉP a Star Wars 1979 augusztus 16-i bemutatója után elégedetlen volt a film nézőszámával, mivel nagyobb jegyeladásokat vártak, a nemzetközi trendeket figyelembe véve. A 5,4 milliós nézőszám úgy alakult, hogy a mozik kettébontották a filmet, és dupla helyárat kértek. A 1982-es Birodalom visszavág premierjére ( 1982. január 28. ) már alaposabb előkészületek történtek: a MOKÉP nemcsak Fazekas Attila képregényváltozatát rendelte meg, hanem promóciós anyagokat, például Luke Skywalker-képeslapokat is készíttettek. Az őrület egész évben kitartott, és a mozik újra vetítették a feliratos Csillagok háborúját ( a MOKÉP öt évre megszerezte a film forgalmazási jogait. ). A feketepiac is gyorsan reagált, és silány minőségű, illegálisan gyártott termékek, mint Jedi-bábuk és Luke Skywalker-relikviák jelentek meg. A Birodalom visszavág regényváltozatát a Galaktika szerkesztőségében fordították, a képregényeket pedig Fazekas Attila és Cs. Horváth Tibor készítették, de Lucasfilm engedélye nélkül, így nem hivatalos adaptációnak számítottak.
A Birodalom visszavág magyar képregényadaptációja egyedi és szórakoztató megoldásokat hozott, különösen Fazekas Attila brilliáns és vicces újításainak köszönhetően, amihez hozzájárult az is, hogy ekkor még Fazekas Attila csupán a film forgatókönyvére és az illegálisan behozott külföldi magazinokban megjelent színes Star Wars-fotókra támaszkodhatott. A képregényben a Jedik híres fegyverét, a fénykardot “lángpallosnak” nevezik, és Lando Calrissian is más néven, Lendó Kelvisszián”-ként ( 14. oldal ) szerepel. Fazekas egyik legszórakoztatóbb húzása, hogy a Dagobah bolygó mocsarába óriási légyölő galóca-telepeket rajzolt, így a mocsaras környezet és Yoda “hippi” stílusa is érthetőbbé válik. A történet dramaturgiája azonban kissé zűrzavaros, mivel a felhővárosi harcok részletesebbek, míg a hősök menekülése, Luke és Vader telepatikus párbeszéde, valamint a hiperhajtómű meghibásodása elmarad. A képregény záróoldala sem egyértelmű, mivel nem derül ki, hogy a jelenet a felkelők kórházhajóján játszódik, és Lando helyén a droid fejével a mellkasán szerepel.
A Jedi visszatér is megjelent de, az már engedéllyel csak 500 példányra kaptak jogot.
Lassan 11 éve hogy meghalt Helényi Tibor grafikus.
68 éves korában elhunyt Helényi Tibor grafikus, a magyar plakátgrafika egyik kiemelkedő alakja - Ő festette a Star Wars-trilógia, a Harmadik típusú találkozások és a Nyolcadik utas: a Halál magyar plakátjait.
Több mint egy évtizedig felelt az IPM címlapjaiért, illetve vizuális megjelenéséért. Ő készítette a Nyolcadik utas: a Halál, a Hegylakó és a Harmadik típusú találkozások plakátjait is.
Helényi Tibor 1946-ban született, 1971-ben végzett az Iparművészeti Főiskolán, mesterei Ernyei Sándor és Baska József voltak. Helényi 1966 óta fest, 1974-ben az újgenerációs plaktárgrafikusok elitjének számító Papp-csoport meghívta, hogy állítson ki velük, illetve készítse el kiállításuk plakátját. Helényi a hetvenes évek közepén a Perspektíva-csoport tagja. Első önálló kiállítása 1978-ban Barbár geometria címmel nyílik meg, a második 1982-ben Testmás címmel.
Helényi 1977 és 1992 között az Interpress Magazin (IPM) grafikusa és vizuális szerkesztője Kemény Györggyel. Az ő nevéhez köthető számos, azóta ikonikus magazinborító és belső grafika. Helényi ekkoriban, a hetvenes évek végén tér át véglegesen a festészetre, magazinborítóit és filmplaktjai kortársai között egyedülálló módon szinte mind festette. Az IPM megszűnése után leginkább festett, illetve könyvborítókat készített (Stephen King: Cujo; Clive Barker: Korbács; Robin Cook: Agy).
Helényi esztétikájában és tematikjában is vonzódott a sci-fi műfajához: ő készítette a Nyolcadik utas: a Halál, a Harmadik típusú találkozások plakátjait, legutolsó filmes munkája az egyéni magyar filmgrafikák alkonyán készült Robotzsaru-plakát volt, 1988-ban.
(kunszt blog)
68 éves korában elhunyt Helényi Tibor grafikus, a magyar plakátgrafika egyik kiemelkedő alakja - Ő festette a Star Wars-trilógia, a Harmadik típusú találkozások és a Nyolcadik utas: a Halál magyar plakátjait.
Több mint egy évtizedig felelt az IPM címlapjaiért, illetve vizuális megjelenéséért. Ő készítette a Nyolcadik utas: a Halál, a Hegylakó és a Harmadik típusú találkozások plakátjait is.
Helényi Tibor 1946-ban született, 1971-ben végzett az Iparművészeti Főiskolán, mesterei Ernyei Sándor és Baska József voltak. Helényi 1966 óta fest, 1974-ben az újgenerációs plaktárgrafikusok elitjének számító Papp-csoport meghívta, hogy állítson ki velük, illetve készítse el kiállításuk plakátját. Helényi a hetvenes évek közepén a Perspektíva-csoport tagja. Első önálló kiállítása 1978-ban Barbár geometria címmel nyílik meg, a második 1982-ben Testmás címmel.
Helényi 1977 és 1992 között az Interpress Magazin (IPM) grafikusa és vizuális szerkesztője Kemény Györggyel. Az ő nevéhez köthető számos, azóta ikonikus magazinborító és belső grafika. Helényi ekkoriban, a hetvenes évek végén tér át véglegesen a festészetre, magazinborítóit és filmplaktjai kortársai között egyedülálló módon szinte mind festette. Az IPM megszűnése után leginkább festett, illetve könyvborítókat készített (Stephen King: Cujo; Clive Barker: Korbács; Robin Cook: Agy).
Helényi esztétikájában és tematikjában is vonzódott a sci-fi műfajához: ő készítette a Nyolcadik utas: a Halál, a Harmadik típusú találkozások plakátjait, legutolsó filmes munkája az egyéni magyar filmgrafikák alkonyán készült Robotzsaru-plakát volt, 1988-ban.
(kunszt blog)
Erről hallottatok?
Francis Ford Coppola rendező, a főszereplő; Michael Jackson, valamint George Lucas forgatókönyvíró a 23,7 millió dollárból megvalósult, 17 perc hosszú EO kapitány című 1986-ban készült amerikai 3D-s sci-fi rövidfilm forgatásán, amelyet kizárólag a Disney parkokban vetítettek.
Francis Ford Coppola rendező, a főszereplő; Michael Jackson, valamint George Lucas forgatókönyvíró a 23,7 millió dollárból megvalósult, 17 perc hosszú EO kapitány című 1986-ban készült amerikai 3D-s sci-fi rövidfilm forgatásán, amelyet kizárólag a Disney parkokban vetítettek.
Terry Farrell - Star Trek Deep Space Nine
Terry Farrell 1963. november 19-én született Cedar Rapidsban, Iowában. 15 évesen külföldi cserediák lett Mexikóba, és ebből a tapasztalatból úgy döntött, hogy szeretne kalandosabb életet élni a nagyvárosban. Több képet is küldött egy modellügynökségnek, majd 17 évesen otthagyta a középiskolát és modell lett New Yorkban.
Leghíresebb Jadzia Dax szerepéről ismert a Star Trek: Deep Space Nine (1993) című televíziós sorozatban, de előtte volt némi színészi tapasztalata. 1992-ben főszerepet kapott a Hellraiser III: Pokol a Földön című horrorfilmben (1992). Számos televíziós és egyenesen videós filmben szerepelt, és Michael Dorn és Mickey Rourke színészekkel is randizott a Star Trek: Deep Space Nine (1993).
Terry Farrell 1963. november 19-én született Cedar Rapidsban, Iowában. 15 évesen külföldi cserediák lett Mexikóba, és ebből a tapasztalatból úgy döntött, hogy szeretne kalandosabb életet élni a nagyvárosban. Több képet is küldött egy modellügynökségnek, majd 17 évesen otthagyta a középiskolát és modell lett New Yorkban.
Leghíresebb Jadzia Dax szerepéről ismert a Star Trek: Deep Space Nine (1993) című televíziós sorozatban, de előtte volt némi színészi tapasztalata. 1992-ben főszerepet kapott a Hellraiser III: Pokol a Földön című horrorfilmben (1992). Számos televíziós és egyenesen videós filmben szerepelt, és Michael Dorn és Mickey Rourke színészekkel is randizott a Star Trek: Deep Space Nine (1993).
Részletek Markovics Botond hírleveléből!
Mit gondoltak a sci-fi írók 2025-ről?
A mainál szerintem jóval egyszerűbb világot képzeltek el, persze, ettől még számos esetben sokkal rosszabbat.
Stephen King 1982-ben ide helyezte A menekülő ember című disztópikus regényét, amiben a nyomort és a brutális bűnözési rátát valóságshowkkal ellensúlyozzák, amelyekben emberekre vadásznak élő műsor keretében. (Arnold Schwarzenegger főszereplésével kapott is hajdanán egy filmadaptációt.)
1994-es Octavia Butler: A magvető példázata regénye, szintén disztópia, amelyben Amerika és a világ 2024-ben és 2025-be átnyúlva már a végét járja. A gazdaság összeomlott, egyre elviselhetetlenebb a klíma, a lakosság falakkal veszi körbe magát, és csak fegyveres kísérettel merik elhagyni kertvárosi erődjeiket. A fosztogatások, gyújtogatások mindennaposak, munka, élelem egyre kevesebb, a biztonság illúzióját csak a szomszédok összefogása teremti meg.
Vernor Vinge 2006-os, Hugo-díjat nyert A szivárvány tövében című közeljövős, a gyorsuló technológiai fejlődéssel foglalkozó, a változatosság kedvéért inkább utópisztikus regénye is 2025-ben játszódik, van itt minden, ipari mértékű könyvdigitalizálás, az Alzheimer-kór gyógymódja, virtuális valóságok és mindennek ellenére egy a jelenleginél egy határozottan élhetőbb jövő. (Magyarul 2010-ben került kiadásra).
John Varley 1979-es Titán című sci-fi regényében (magyar 1998-ban a Galaxis SF sorozatban jelent meg) szintén 2025-ben járunk, itt a Szaturnusz holdjainak tanulmányozására indult űrexpedíció egy ismeretlen holddal és még ismeretlenebb entitással találkozik. Na, igen, akkor még egy jóval progresszívabb űrfelfedezési korban hihettek az emberek. Azóta a Holdra is nehézkesen jutunk vissza, a pár éve 2024-re tervezett új Holdraszállást jelenleg 2027-re tolták el.
David Mitchell, a Felhőatlasz írójának Csontórák című, hasonlóan több idősíkban játszódó, kisregény-szerkezetű könyvének egyik fejezete szintén 2025-be nyúlik át. (Sajnos még nem olvastam, így nem tudom, mennyire érdekes a dátum szempontjából.)
És mi a helyzet a mozifilmekkel?
2025-ben játszódik például a Her (2013) című közeljövős sci-fi, amelyben Joaquin Phoenix beleszeret egy női hangú AI-beszélgető programba. Látva, hova fejlődnek villámgyorsan a beszélgető algoritmusok, ez egy reális jövőkép is lehet.
Nem úgy, mint az 1983-ban készült olasz poszt-apokaliptikus trash mozi, az Endgame: Bronx Final Battle, amelyben a New Yorkot elpusztító nukleáris holokauszt után egy kietlen világban élnek a túlélők, köztük telepata mutánsok is, az uralkodó elit pedig az Endgame nevű valóságshowval próbálja megőrizni a hatalmát, ahol vadászok, gladiátorok küzdenek egymással pénzjutalomért. Egészen olyan, mintha olvasták volna Kingtől A menekülő embert.
2025-ben játszódik a Pacific Rim is, amelyben emberek által irányított óriás mechák harcolnak a Földet elárasztó kaiju szörnyekkel, valamint a M3gan (2023) című robotos/AI-os sci-fi és a Futuresport című, 1998-ban készült, hamisítatlan ‘90-es évekbeli hangulatú, disztópikus sci-fi Wesley Snipesszal és Dean Cainnel, ez utóbbiban lebegő deszkás és görkorcsolyás, erőszakos sport a bandaháborúk helyszínévé válik.
Végezetül egy gondolat erejéig visszatérve a The Running Manre, idén novemberben jön belőle egy újabb mozis feldolgozás Edgar Wrighttól, többek közt Glenn Powellel, Josh Brolinnal, Michael Cerával a főbb szerepekben.
#Év végi személyes összegzőm:
1. Olvasás:
18 ezer oldal/41 könyv, 440 átlag könyvoldalszám. Ez azért van, mert belevágtam néhány vaskos gyűjteményes manga sorozatba (Berserk, Vinland saga), amelyek a kötetenkénti 700 oldal feletti terjedelemmel eltorzították az arányt. Egész sokat olvastam annak ellenére, hogy a szabadidő egy jelentős része ugye az írásra megy.
Idei kedvencek:
Naomi Alderman: A jövő (sci-fi)
David Gemmell: Kard a viharban (Rigante ciklus 1.) (fantasy) - idén folytatom!
Kentaro Miura: Berserk (manga) - még van belőle 4 vaskos kötet
Robert Kirkman: Invincible (képregény)
2024-ben egyetlen novella jelent meg tőlem, a Kortárs szépirodalmi magazinba írtam felkérésre, Játékkészítők címmel egy szatirikus, az oktatás jövőjével és politikával foglalkozó történetet.
És ennyi. Mondhatni nem túl sok.
Persze, azért ennél több minden történt, mert befejeztem egy regénykéziratot is.
Amit aztán ezzel a lendülettel ki is dobtam, mert nem lett még elég jó. Nyár folyamán alapjaiban újragondoltam a regényt, majd elkezdtem elölről az egész sztorit, és most valahol a közepén járok éppen.
Az eredeti történetnek nagyjából a harmada vagy még kevesebb maradt csak meg. Történt már ilyen párszor (pl. Az időutazás napjánál, de írtam nemrég a Felfalt kozmosz születéséről, ahol ez többször is előfordult), teljesen normális része az alkotói folyamatnak, még ha nem is annyira kellemes ráébredni, hogy dehogy van még kész.
Rájöttem, hogy a fókuszt nem egészen oda helyeztem, ahova kellett volna, ráadásul jóval több minden van ebben a világban, szereplőkben, történetben annál, mint amit elsőre gondoltam. Emiatt az egyik főszereplőt összevontam egy másik fontos karakterrel, és ebből egy jóval izgalmasabb, ellentmondásosabb figurává nőtte ki magát, plusz ahová az első verzió 2/3-ánál jutottak el, oda most kb. 25-30%-nál ér el a történet, és onnan sokkal merészebb irányba fog kanyarodni. (Elnézést a rébuszokért, konkrétumokról egyelőre még korai beszélni, a részleteknek a regény megjelenése után majd több értelme lesz.)
Ez azt jelenti, hogy van még velem munka bőven, viszont még jobban imádom a koncepciót, és úgyis addig dolgozom rajta, amíg a lehető legjobb könyv nem születik meg belőle.
Mit gondoltak a sci-fi írók 2025-ről?
A mainál szerintem jóval egyszerűbb világot képzeltek el, persze, ettől még számos esetben sokkal rosszabbat.
Stephen King 1982-ben ide helyezte A menekülő ember című disztópikus regényét, amiben a nyomort és a brutális bűnözési rátát valóságshowkkal ellensúlyozzák, amelyekben emberekre vadásznak élő műsor keretében. (Arnold Schwarzenegger főszereplésével kapott is hajdanán egy filmadaptációt.)
1994-es Octavia Butler: A magvető példázata regénye, szintén disztópia, amelyben Amerika és a világ 2024-ben és 2025-be átnyúlva már a végét járja. A gazdaság összeomlott, egyre elviselhetetlenebb a klíma, a lakosság falakkal veszi körbe magát, és csak fegyveres kísérettel merik elhagyni kertvárosi erődjeiket. A fosztogatások, gyújtogatások mindennaposak, munka, élelem egyre kevesebb, a biztonság illúzióját csak a szomszédok összefogása teremti meg.
Vernor Vinge 2006-os, Hugo-díjat nyert A szivárvány tövében című közeljövős, a gyorsuló technológiai fejlődéssel foglalkozó, a változatosság kedvéért inkább utópisztikus regénye is 2025-ben játszódik, van itt minden, ipari mértékű könyvdigitalizálás, az Alzheimer-kór gyógymódja, virtuális valóságok és mindennek ellenére egy a jelenleginél egy határozottan élhetőbb jövő. (Magyarul 2010-ben került kiadásra).
John Varley 1979-es Titán című sci-fi regényében (magyar 1998-ban a Galaxis SF sorozatban jelent meg) szintén 2025-ben járunk, itt a Szaturnusz holdjainak tanulmányozására indult űrexpedíció egy ismeretlen holddal és még ismeretlenebb entitással találkozik. Na, igen, akkor még egy jóval progresszívabb űrfelfedezési korban hihettek az emberek. Azóta a Holdra is nehézkesen jutunk vissza, a pár éve 2024-re tervezett új Holdraszállást jelenleg 2027-re tolták el.
David Mitchell, a Felhőatlasz írójának Csontórák című, hasonlóan több idősíkban játszódó, kisregény-szerkezetű könyvének egyik fejezete szintén 2025-be nyúlik át. (Sajnos még nem olvastam, így nem tudom, mennyire érdekes a dátum szempontjából.)
És mi a helyzet a mozifilmekkel?
2025-ben játszódik például a Her (2013) című közeljövős sci-fi, amelyben Joaquin Phoenix beleszeret egy női hangú AI-beszélgető programba. Látva, hova fejlődnek villámgyorsan a beszélgető algoritmusok, ez egy reális jövőkép is lehet.
Nem úgy, mint az 1983-ban készült olasz poszt-apokaliptikus trash mozi, az Endgame: Bronx Final Battle, amelyben a New Yorkot elpusztító nukleáris holokauszt után egy kietlen világban élnek a túlélők, köztük telepata mutánsok is, az uralkodó elit pedig az Endgame nevű valóságshowval próbálja megőrizni a hatalmát, ahol vadászok, gladiátorok küzdenek egymással pénzjutalomért. Egészen olyan, mintha olvasták volna Kingtől A menekülő embert.
2025-ben játszódik a Pacific Rim is, amelyben emberek által irányított óriás mechák harcolnak a Földet elárasztó kaiju szörnyekkel, valamint a M3gan (2023) című robotos/AI-os sci-fi és a Futuresport című, 1998-ban készült, hamisítatlan ‘90-es évekbeli hangulatú, disztópikus sci-fi Wesley Snipesszal és Dean Cainnel, ez utóbbiban lebegő deszkás és görkorcsolyás, erőszakos sport a bandaháborúk helyszínévé válik.
Végezetül egy gondolat erejéig visszatérve a The Running Manre, idén novemberben jön belőle egy újabb mozis feldolgozás Edgar Wrighttól, többek közt Glenn Powellel, Josh Brolinnal, Michael Cerával a főbb szerepekben.
#Év végi személyes összegzőm:
1. Olvasás:
18 ezer oldal/41 könyv, 440 átlag könyvoldalszám. Ez azért van, mert belevágtam néhány vaskos gyűjteményes manga sorozatba (Berserk, Vinland saga), amelyek a kötetenkénti 700 oldal feletti terjedelemmel eltorzították az arányt. Egész sokat olvastam annak ellenére, hogy a szabadidő egy jelentős része ugye az írásra megy.Idei kedvencek:
Naomi Alderman: A jövő (sci-fi)
David Gemmell: Kard a viharban (Rigante ciklus 1.) (fantasy) - idén folytatom!
Kentaro Miura: Berserk (manga) - még van belőle 4 vaskos kötet
Robert Kirkman: Invincible (képregény)
2024-ben egyetlen novella jelent meg tőlem, a Kortárs szépirodalmi magazinba írtam felkérésre, Játékkészítők címmel egy szatirikus, az oktatás jövőjével és politikával foglalkozó történetet.
És ennyi. Mondhatni nem túl sok.
Persze, azért ennél több minden történt, mert befejeztem egy regénykéziratot is.
Amit aztán ezzel a lendülettel ki is dobtam, mert nem lett még elég jó. Nyár folyamán alapjaiban újragondoltam a regényt, majd elkezdtem elölről az egész sztorit, és most valahol a közepén járok éppen.
Az eredeti történetnek nagyjából a harmada vagy még kevesebb maradt csak meg. Történt már ilyen párszor (pl. Az időutazás napjánál, de írtam nemrég a Felfalt kozmosz születéséről, ahol ez többször is előfordult), teljesen normális része az alkotói folyamatnak, még ha nem is annyira kellemes ráébredni, hogy dehogy van még kész.
Rájöttem, hogy a fókuszt nem egészen oda helyeztem, ahova kellett volna, ráadásul jóval több minden van ebben a világban, szereplőkben, történetben annál, mint amit elsőre gondoltam. Emiatt az egyik főszereplőt összevontam egy másik fontos karakterrel, és ebből egy jóval izgalmasabb, ellentmondásosabb figurává nőtte ki magát, plusz ahová az első verzió 2/3-ánál jutottak el, oda most kb. 25-30%-nál ér el a történet, és onnan sokkal merészebb irányba fog kanyarodni. (Elnézést a rébuszokért, konkrétumokról egyelőre még korai beszélni, a részleteknek a regény megjelenése után majd több értelme lesz.)
Ez azt jelenti, hogy van még velem munka bőven, viszont még jobban imádom a koncepciót, és úgyis addig dolgozom rajta, amíg a lehető legjobb könyv nem születik meg belőle.
Fantasy-nak írják hogy az-e?
Hubert Boulard bár nem érhette meg Zanzimmal közös képregényük megjelenését, gondolatai pozitív fogadtatásban részesülnek a nemzetközi megjelenés óta. A francia megjelenés után hamar jött a megfilmesítés, miközben számos más országban is kiadták, köztük Magyarországon is. Itthon plusz pikantéria, hogy a 2021-ben bevezetett, gyermekvédelminek hazudott, ám inkább logisztikai és jogi kálváriát okoz a könyvfóliázás köszönhetően a Férfibőrben is műanyagba csomagolva kapható csak. A törvény általános értelmezésében ez érthető is, hiszen vannak szexualitásra utaló vagy azt nyíltan ábrázoló részek (nem csak hetero felek között),
ám az ilyen felszínességeken leragadva pont a mű lényeg felett siklanánk el.
Azaz azon, amit Hubert és Zanzim az egésszel mondani szeretne. És egyáltalán nincs szó öncéluskodásról.
A Férfibőrben a reneszánsz kori Itáliába visz, ahol a fiatal Bianca számára gazdag családja megtalálta a tökéletes házassági üzletet – akarom mondani, férjet: a jól menő üzletembert, Giovannit. A lány azonban nem annyira örül ennek, mert semmit sem tud a férfiről, és más nőtársaival ellentétben ebbe nem tud belenyugodni. Míg környezete értetlenül áll a lány problémája előtt, keresztanyja segítségére siet egy eltitkolt családi hagyatékkal: történetesen egy felhúzható férfibőrrel. Bianca családjának nőtagjai ugyanis generációról generációra magukra öltik a Lorenzónak elnevezett férfibőrt, hogy házasságuk előtt megtudják, hogyan él a másik nem. Bianca kihasználja a bőr adta lehetőségeket, és szó szerint egy új dimenzió nyílik meg előtte.
Ahogyan előttünk, olvasók előtt is. A történet végig egy, a mienknél sokkal szigorúbb patriarchális korszakban játszódik, ám bizonyos ismerős mintázatokat így is felfedezhetünk (a lényeg sosem változik, ugye). A kiindulás miatt elkerülhetetlenül felszínre kerülnek a férfi és női kiváltságok, ám ezzel a múltba helyezés miatt kissé nehéz azonosulni. Ahogyan írtam korábban, a Férfibőrben története a reneszánsz kori Itáliában játszódik, ahol a házasság inkább volt családok közötti üzlet, mint szabad választáson alapuló partnerválasztás. Ennek mentén a nők áruként vannak kezelve, amiért cserébe olyan feladatokat is el kell látniuk, mint hogy őrizzék a családjuk és férjük jó hírnevét, míg a férfi komoly dolgokkal (üzlet, harc, vezetés) foglalkozik és anyagilag fenn tartja a családját. Ma már persze egy nőnek is lehet saját keresete, és a férfiaknak is engedünk femininnek tartott hobbikat, mint például a horgolás, ám a képregényben látható merev társadalmi szerepek azért inkább erősen tartják magukat, mint hogy teljesen eltűnnének.
Hubert inkább ezekre a nüansznyi, ám lényegesebb berögződésekre fókuszál kalandvágyó és a rendszeren túllátó hősnőjével. Megvannak az olyan felszínes, ám így is teljesen szórakoztató poénok, mint hogy egy férfi enyhén szólva furának tűnik, ha csípőjét rázva megy, vagy hogy egy nőnek milyen dolog széttárt lábbal járni. Zanzim rajzolót dicséri viszont, hogy a Férfibőrben lapjain a kimondott szokások ellenére nem tűnnek természetellenesnek ezek a mozgások, különbségek egészen addig, amíg ki nem mondódik, hogy az illetlen. A cselekmény előrehaladtával ezeknél sokkal őszintébb, intimebb pillanatokba is betekintést enged a történet, ami Zanzim színes, játékos stílusa nélkül nem működne.
Illusztrátorként nem szégyelli az erotikát, a szexet és magát az aktust ábrázolni, viszont ettől – minden fóliázás ellenére – nem válik öncélúvá, sőt sokkal inkább természetesnek és játékosnak érződik az egész, mint illetlennek.
Mert egymásnak sosem mesélt, ám mégis ismerős és magától értetődő pillanatokat sorakoztat fel Bianca és Giovanni kapcsolatán keresztül – mint például a lány saját testének feltérképezése Hubert tolmácsolásában, vagy a vágy, hogy ne csak letudnivaló kötelesség legyen a testi érintkezés, hanem lélekben is megéljük azt azzal, akivel szeretnénk. Hubert és Zanzim ezzel pedig nem is kérnek többre, mint hogy ne idegenkedjünk testünktől, hiszen ha elkezdünk természetesen, valami teljesen hétköznapi dologként tekinteni rá, akkor azzal csak saját létünket tehetjük könnyebbé.
A hol szatirikus hangvételű, hol pedig az önazonosságot ünneplő oldalak között az is felfedezhető, ami Hubertet a történet megírására ihlette: alkotótársát homoszexuálisként annyira feldühítették a franciaországi tüntetések a melegházasságok ellen, hogy először egy igazán mérges és nyers írást hozott Zanzim elé, ám ő óva intette a publikálástól. Az újbóli alkotás eredménye lett a Férfibőrben, amelyben Hubert kedvelt témái, mint a jelmezek, a szerepek mögé bújás és a különböző korok megfestése elevenednek meg. Mindezt azonban humorosan, szórakoztatóan tárja elénk, hogy a később előkerülő szomorú tényeket ezen a módon fel tudjuk dolgozni. A már említett humoros szituációkon túl Bianca Lorenzóként olyan világot tapasztal meg, amely addig nőként zárva volt előtte, sőt minél több időt tölt férfibőrben, annál inkább felhatalmazva érzi magát arra, hogy önmaga legyen, és ne úgy cselekedjen, ahogyan azt elvárják tőle. Azaz megtalálja a bátorságot az önazonos élethez, miközben képes megtanulni belehelyezkedni a másik fél (itt a férfiak) helyzetébe is.
Hubert azonban nem egy női emancipációról szóló történetet mesél el, hanem inkább a női és férfi fél közel engedésére fókuszál, miközben rámutat arra, kik is azok, akik abban érdekeltek, hogy elválasszák a két nemet egymástól. A képregény visszatérő antagonistája Bianca bátyja, Angelo papként először karikatúrának tűnik, aki nevetséges ügyek mellett kezd kiállni: tiltsanak be egy Michaelangelót idéző meztelen férfiszobrot, ne hordjanak a nők kivágott ruhát, sőt fátyolozzák el magukat. Míg a főszálon Bianca/Lorenzo és jövendőbelije évődését nézzük, és Bianca kifacsartan szomorú szerelmi háromszögén érzékenyelünk, a háttérben teret nyer a szélsőség. Hubert íróként nagyon jól ráérez ezzel a jelentéktelennek tűnő ábrázolással az ilyen jellegű folyamatok veszélyére. A képregénybeli itáliai városban egyik napról a másikra áll minden a feje tetejére, csak mert valaki meggyőzően tudja előadni a saját túlzó nézeteit. Hubert dühének ez lehet az egyik nyilvánvaló megjelenítése, ám azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek nem találnának táptalajra társadalmi beágyazottság nélkül. A Férfibőrben-beli városban szigorúan tartják magukat a nők és férfiak közti szabályok, szokások, ami alól kevés kibúvó van. Bianca keresztanyja foglalja össze legfrappánsabban, amikor unokahúga az első férfitestben töltött éjszaka után csalódottan meséli, hogy jövendőbelije és annak barátai milyen közönségesek és undorítóak, amikor az új asszonyról (azaz róla) beszélnek.
Ahogyan Bianca egyre több időt tölt Lorenzo bőrében, úgy ismeri meg a közösséget keretező szabályok alatt rejlő igazi, színes és amúgy sokkal izgalmasabb mélységet. Azt, amiben nők és férfiak bátran osztozhatnak és közös hangot találhatnak ahelyett, hogy holmi társadalmi szerepeket játszva elidegenedjenek, és saját buborékot alkossanak. A nappal és éjszaka világában is lassan egymást kiegészítő Bianca/Lorenzo és Giovanni kivételesnek tűnik ilyen szempontból, miközben pont követendő példának kellene lenniük – sugallja Hubert.
Ahhoz a férfi-nő egyensúlyhoz, amit ketten elérnek, nem is kell sokat tenni, mint megvallani gyengeségeiket, vágyaikat, amivel már képesek arra, hogy megteremtsék a közös életet – egymásért.
Az üzenetet némileg a történelmi korszak árnyékolja be, ami a saját megmaradt kötöttségei miatt pont nem a szabadságot, hanem a megalkuvást tűnik hirdetni. Egy olyan megoldást, ahol a külvilág felé mutatott szerepben maradásért cserébe lehet jutalmul megélni önmagad. A reneszánsz Itáliájában ennél jobb megoldás nem létezhetne, így ebben Hubert hű a korhoz, amelybe helyezte történetét. Viszont a 21. századi embernek nem biztos, hogy hordoz pozitív üzenetet (sőt, biztosan nem), hiszen inkább azt közvetíti, hogy a tényleges szabadság nem valósulhat meg, amíg társadalomban élünk. Elkerülhetetlen lesz, hogy alkalmazkodjunk az aktuális rendhez, akármilyen szabályt vagy szerepet is hárítson az ránk. Már ha egyáltalán az ember mint közösség szeretne ezektől a béklyóktól szabadulni.
A képregénybeli szereplőkben az események után mintha semmi nem változna, csak helyre áll a korábbi rend, és ez egyszerre kelthet dühítő és szomorú érzést. Azonban a sötétebb üzenet ellenére is egy kis reménysugárt meghagy Hubert Bianca happy endjével, miszerint lassan, de biztosan azért haladunk előre, még ha csigalépésben és számtalan feltétellel is.
A történet párhuzamával élve: már ennyiért megéri belebújni a fiúk bőrébe.
(Scheirich Zsófia)
Férfibőrben kritika – Bújjanak a fiúk bőrébe a lányok!
Ha először vesszük kezünkbe a Férfibőrben c. képregényt, nem hinnénk, hogy dühből született. Hiszen Zanzim és Hubert alkotását kinyitva egy színes és humoros világ tárul elénk. Ám ha igazán a mélyére megyünk, ott lesz az a düh, csak nem úgy, ahogyan azt gondolnánk. Képregénykritika.Hubert Boulard bár nem érhette meg Zanzimmal közös képregényük megjelenését, gondolatai pozitív fogadtatásban részesülnek a nemzetközi megjelenés óta. A francia megjelenés után hamar jött a megfilmesítés, miközben számos más országban is kiadták, köztük Magyarországon is. Itthon plusz pikantéria, hogy a 2021-ben bevezetett, gyermekvédelminek hazudott, ám inkább logisztikai és jogi kálváriát okoz a könyvfóliázás köszönhetően a Férfibőrben is műanyagba csomagolva kapható csak. A törvény általános értelmezésében ez érthető is, hiszen vannak szexualitásra utaló vagy azt nyíltan ábrázoló részek (nem csak hetero felek között),
ám az ilyen felszínességeken leragadva pont a mű lényeg felett siklanánk el.
Azaz azon, amit Hubert és Zanzim az egésszel mondani szeretne. És egyáltalán nincs szó öncéluskodásról.
A Férfibőrben a reneszánsz kori Itáliába visz, ahol a fiatal Bianca számára gazdag családja megtalálta a tökéletes házassági üzletet – akarom mondani, férjet: a jól menő üzletembert, Giovannit. A lány azonban nem annyira örül ennek, mert semmit sem tud a férfiről, és más nőtársaival ellentétben ebbe nem tud belenyugodni. Míg környezete értetlenül áll a lány problémája előtt, keresztanyja segítségére siet egy eltitkolt családi hagyatékkal: történetesen egy felhúzható férfibőrrel. Bianca családjának nőtagjai ugyanis generációról generációra magukra öltik a Lorenzónak elnevezett férfibőrt, hogy házasságuk előtt megtudják, hogyan él a másik nem. Bianca kihasználja a bőr adta lehetőségeket, és szó szerint egy új dimenzió nyílik meg előtte.
Ahogyan előttünk, olvasók előtt is. A történet végig egy, a mienknél sokkal szigorúbb patriarchális korszakban játszódik, ám bizonyos ismerős mintázatokat így is felfedezhetünk (a lényeg sosem változik, ugye). A kiindulás miatt elkerülhetetlenül felszínre kerülnek a férfi és női kiváltságok, ám ezzel a múltba helyezés miatt kissé nehéz azonosulni. Ahogyan írtam korábban, a Férfibőrben története a reneszánsz kori Itáliában játszódik, ahol a házasság inkább volt családok közötti üzlet, mint szabad választáson alapuló partnerválasztás. Ennek mentén a nők áruként vannak kezelve, amiért cserébe olyan feladatokat is el kell látniuk, mint hogy őrizzék a családjuk és férjük jó hírnevét, míg a férfi komoly dolgokkal (üzlet, harc, vezetés) foglalkozik és anyagilag fenn tartja a családját. Ma már persze egy nőnek is lehet saját keresete, és a férfiaknak is engedünk femininnek tartott hobbikat, mint például a horgolás, ám a képregényben látható merev társadalmi szerepek azért inkább erősen tartják magukat, mint hogy teljesen eltűnnének.
Hubert inkább ezekre a nüansznyi, ám lényegesebb berögződésekre fókuszál kalandvágyó és a rendszeren túllátó hősnőjével. Megvannak az olyan felszínes, ám így is teljesen szórakoztató poénok, mint hogy egy férfi enyhén szólva furának tűnik, ha csípőjét rázva megy, vagy hogy egy nőnek milyen dolog széttárt lábbal járni. Zanzim rajzolót dicséri viszont, hogy a Férfibőrben lapjain a kimondott szokások ellenére nem tűnnek természetellenesnek ezek a mozgások, különbségek egészen addig, amíg ki nem mondódik, hogy az illetlen. A cselekmény előrehaladtával ezeknél sokkal őszintébb, intimebb pillanatokba is betekintést enged a történet, ami Zanzim színes, játékos stílusa nélkül nem működne.
Illusztrátorként nem szégyelli az erotikát, a szexet és magát az aktust ábrázolni, viszont ettől – minden fóliázás ellenére – nem válik öncélúvá, sőt sokkal inkább természetesnek és játékosnak érződik az egész, mint illetlennek.
Mert egymásnak sosem mesélt, ám mégis ismerős és magától értetődő pillanatokat sorakoztat fel Bianca és Giovanni kapcsolatán keresztül – mint például a lány saját testének feltérképezése Hubert tolmácsolásában, vagy a vágy, hogy ne csak letudnivaló kötelesség legyen a testi érintkezés, hanem lélekben is megéljük azt azzal, akivel szeretnénk. Hubert és Zanzim ezzel pedig nem is kérnek többre, mint hogy ne idegenkedjünk testünktől, hiszen ha elkezdünk természetesen, valami teljesen hétköznapi dologként tekinteni rá, akkor azzal csak saját létünket tehetjük könnyebbé.
A hol szatirikus hangvételű, hol pedig az önazonosságot ünneplő oldalak között az is felfedezhető, ami Hubertet a történet megírására ihlette: alkotótársát homoszexuálisként annyira feldühítették a franciaországi tüntetések a melegházasságok ellen, hogy először egy igazán mérges és nyers írást hozott Zanzim elé, ám ő óva intette a publikálástól. Az újbóli alkotás eredménye lett a Férfibőrben, amelyben Hubert kedvelt témái, mint a jelmezek, a szerepek mögé bújás és a különböző korok megfestése elevenednek meg. Mindezt azonban humorosan, szórakoztatóan tárja elénk, hogy a később előkerülő szomorú tényeket ezen a módon fel tudjuk dolgozni. A már említett humoros szituációkon túl Bianca Lorenzóként olyan világot tapasztal meg, amely addig nőként zárva volt előtte, sőt minél több időt tölt férfibőrben, annál inkább felhatalmazva érzi magát arra, hogy önmaga legyen, és ne úgy cselekedjen, ahogyan azt elvárják tőle. Azaz megtalálja a bátorságot az önazonos élethez, miközben képes megtanulni belehelyezkedni a másik fél (itt a férfiak) helyzetébe is.
Hubert azonban nem egy női emancipációról szóló történetet mesél el, hanem inkább a női és férfi fél közel engedésére fókuszál, miközben rámutat arra, kik is azok, akik abban érdekeltek, hogy elválasszák a két nemet egymástól. A képregény visszatérő antagonistája Bianca bátyja, Angelo papként először karikatúrának tűnik, aki nevetséges ügyek mellett kezd kiállni: tiltsanak be egy Michaelangelót idéző meztelen férfiszobrot, ne hordjanak a nők kivágott ruhát, sőt fátyolozzák el magukat. Míg a főszálon Bianca/Lorenzo és jövendőbelije évődését nézzük, és Bianca kifacsartan szomorú szerelmi háromszögén érzékenyelünk, a háttérben teret nyer a szélsőség. Hubert íróként nagyon jól ráérez ezzel a jelentéktelennek tűnő ábrázolással az ilyen jellegű folyamatok veszélyére. A képregénybeli itáliai városban egyik napról a másikra áll minden a feje tetejére, csak mert valaki meggyőzően tudja előadni a saját túlzó nézeteit. Hubert dühének ez lehet az egyik nyilvánvaló megjelenítése, ám azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek nem találnának táptalajra társadalmi beágyazottság nélkül. A Férfibőrben-beli városban szigorúan tartják magukat a nők és férfiak közti szabályok, szokások, ami alól kevés kibúvó van. Bianca keresztanyja foglalja össze legfrappánsabban, amikor unokahúga az első férfitestben töltött éjszaka után csalódottan meséli, hogy jövendőbelije és annak barátai milyen közönségesek és undorítóak, amikor az új asszonyról (azaz róla) beszélnek.
A közösség köré szoruló egyre túlzóbb szerepek viszont pont belső feszültségekhez és folyamatos kiskapuzáshoz vezetnek. Felmerül a kérdés, hogy akkor miért is nem reformáljuk át a meglévő rendszert, és erre a Férfibőrben nem is ad választ (leszámítva egy röpke forradalmat). Főhősén keresztül inkább csak rávilágít a jelenségre, viszont rajta keresztül kínál egy köztes megoldást.
Ahogyan Bianca egyre több időt tölt Lorenzo bőrében, úgy ismeri meg a közösséget keretező szabályok alatt rejlő igazi, színes és amúgy sokkal izgalmasabb mélységet. Azt, amiben nők és férfiak bátran osztozhatnak és közös hangot találhatnak ahelyett, hogy holmi társadalmi szerepeket játszva elidegenedjenek, és saját buborékot alkossanak. A nappal és éjszaka világában is lassan egymást kiegészítő Bianca/Lorenzo és Giovanni kivételesnek tűnik ilyen szempontból, miközben pont követendő példának kellene lenniük – sugallja Hubert.
Ahhoz a férfi-nő egyensúlyhoz, amit ketten elérnek, nem is kell sokat tenni, mint megvallani gyengeségeiket, vágyaikat, amivel már képesek arra, hogy megteremtsék a közös életet – egymásért.
Az üzenetet némileg a történelmi korszak árnyékolja be, ami a saját megmaradt kötöttségei miatt pont nem a szabadságot, hanem a megalkuvást tűnik hirdetni. Egy olyan megoldást, ahol a külvilág felé mutatott szerepben maradásért cserébe lehet jutalmul megélni önmagad. A reneszánsz Itáliájában ennél jobb megoldás nem létezhetne, így ebben Hubert hű a korhoz, amelybe helyezte történetét. Viszont a 21. századi embernek nem biztos, hogy hordoz pozitív üzenetet (sőt, biztosan nem), hiszen inkább azt közvetíti, hogy a tényleges szabadság nem valósulhat meg, amíg társadalomban élünk. Elkerülhetetlen lesz, hogy alkalmazkodjunk az aktuális rendhez, akármilyen szabályt vagy szerepet is hárítson az ránk. Már ha egyáltalán az ember mint közösség szeretne ezektől a béklyóktól szabadulni.
A képregénybeli szereplőkben az események után mintha semmi nem változna, csak helyre áll a korábbi rend, és ez egyszerre kelthet dühítő és szomorú érzést. Azonban a sötétebb üzenet ellenére is egy kis reménysugárt meghagy Hubert Bianca happy endjével, miszerint lassan, de biztosan azért haladunk előre, még ha csigalépésben és számtalan feltétellel is.
A történet párhuzamával élve: már ennyiért megéri belebújni a fiúk bőrébe.
(Scheirich Zsófia)
Hasonló témák
