Olvasom a kritikát.
Kovács Gellért filmszerésztől.
Szívesen kihagytam volna az élményt, de most már ez is megvan: életemben először csalódtam Edgar Wrightban. Ha ezt egy középszerű arc rendezte volna, mondjuk Louis Leterrier, de mondhatnék még sok hasonló nevet, most rágyújtanék az „ahhoz képest, hogy"-kezdetű nótára, de mivel Wright rendezte, ráadásul fontos is volt neki a projekt, egyszerűen csak szomorú vagyok, hogy az egyik kedvenc rendezőm gyarapította egy darab produkcióval a „filmek, amelyeket mi a faszért csináltak meg, ha nem volt semmi ötletük"-listát.
Rossznak nem rossz, nyilván pörög az egész, jók a zenék, időnként klassz a humor, de semmit nem tesz hozzá az előző, Schwarzenegger-féle adaptációhoz. Azzal sem, hogy kinyitotta a hajszát. Powell jobb színész a Tölgynél, aki viszont nagyobb sztár nála, szóval, Arnoldnál az előny, amit nála is marad a film végéig. Wright játszik kicsikét a sztorival, de igazából nem csinál vele érdekeset, sőt, az 1987-es film drámai hatását egy pillanatra sem tudja elérni, hiába emelte a téteket: a régi, magányos Ben Richards-szal ellentétben itt családos emberről beszélünk, mégse lehet érte igazán izgulni. Amiről egyértelműen Wright tehet, aki kedélyesen végigvezet minket ezen a valamennyire riasztó, de nem eléggé kényelmetlen, sokkal inkább parodisztikus jövőképen, s egy pillanatig sem titkolja, hogy esze ágában se volt súlyos filmet készíteni, pusztán csak elszórakozgatott azzal a 110 millióval, amit rábíztak. Ezt az egészet szerintem csak ő élvezte igazán.
Kár.
Kurvára sajnálom.
Holnap majd sírok még kicsit a rádióműsorban is.
(hm)
Még egy kritika!!
Az egyik legnagyobb probléma azzal, amikor a ’80-as és ’90-es évek hatalmas, nyers sci-fi akciófilmjeit próbálják újraforgatni, hogy ezek az új változatok rendszerint elveszítik azt az egyediséget és mocskos humort, ami eredetileg megkülönböztette őket a többitől. Vegyük csak a Robotzsarut és a Total Recallt: Paul Verhoeven két vitathatatlan klasszikusát, amelyekből a modern, műanyag és biztonságos remake-ek teljesen kifogták a szelet — eltűnt belőlük az a szikra és karizma, ami miatt felejthetetlenek voltak.
Egy rendező azonban biztosan nem szenved hiányt ezekben a tulajdonságokban: Edgar Wright. Ő vállalkozott arra, hogy új életet leheljen Schwarzenegger jövőbeli szatírájába, A menekülő emberbe. Az eredeti film ugyan szerethető klasszikus, Wright azonban egy titkos fegyvert is bevetett — magát Stephen Kinget.
Köztudott, hogy King eredetileg álnevet használva írta az alapul szolgáló kisregényt, Schwarzenegger filmje viszont alig tartotta magát a sötét, disztópikus thrillerhez. Wright viszont sokkal hűségesebben ragaszkodik az eredeti történethez, miközben igyekszik megtartani az eredeti film vagány lendületét is. A kérdés tehát: sikerült-e neki újabb ékkövet tennie a 2025-ös Stephen King-adaptációk koronájába?
A történet ezúttal is egy disztópikus jövőben játszódik, ahol az óriásvállalatok szinte teljesen megfojtották Amerikát. Itt él Ben Richards, a forrófejű, munkásosztálybeli férfi, aki állást keres, miután lázadó természete miatt mindenhol feketelistára került. Richards dühkitörései ellenére alapvetően rendes ember, aki csupán pénzt akar szerezni beteg lánya gyógykezelésére. Mivel felesége kénytelen egy kétes hírű éjszakai klubban dolgozni, Ben úgy dönt, hogy a családja megmentése érdekében belép a televízió világába.
Ebben a jövőben ez könnyebben megy, mint gondolnánk, hiszen az emberek figyelmét egy gonosz cég teljesen elterelte különböző üres és kegyetlen vetélkedőkkel, amelyekben a pénzt fájdalomért és megaláztatásért adják. A legnézettebb műsor az NRI csatornáján a The Running Man, egy brutális túlélő show, amelyben a versenyzőknek harminc napon át kell életben maradniuk, miközben az egész nemzet vadászik rájuk. Minél tovább bírják, annál több pénzt kap a családjuk — de eddig még senki sem élte túl a teljes időt, hiszen öt profi „Vadász” is lohol a nyomukban.
Ben végül egy kisebb műsor meghallgatására jelentkezik, ám lázadó, „lesz*rom” stílusa megragadja a tévéhálózat elnökének, Dan Killiannek a figyelmét, aki meglátja benne a tökéletes showműsor-szereplőt. Nem telik sok időbe, és Ben arca az egész ország képernyőin feltűnik — miközben menekül, rejtőzik, és próbál életben maradni. A hatalom vérdíjat tűz ki a fejére, a maszkos fővadász, McCone pedig forró nyomon van. Vajon sikerül Bennek kijátszania a rendszert, és visszajutnia a családjához?
2025 igazi aranyév Stephen King számára – talán az eddigi legerősebb. Az idei adaptációk, mint A majom (The Monkey), A hosszú menetelés (The Long Walk), a tavalyi The Life of Chuck, valamint Az – Welcome To Derry sorozat mind azt bizonyítják, mennyire sokoldalú szerzőről van szó. Bár idén már kaptunk egy kiváló King-adaptációt a halálos játék témájában (a sötéten feszült The Long Walk), Wright A menekülő ember-verziója talán a legszórakoztatóbb mind közül.
A film a nagy költségvetésű akciót dühös, szarkasztikus társadalomkritikával ötvözi: Wright sikeresen tartotta életben a ’80-as évek túlzó, lendületes szellemét, miközben egyszerre képes meghatni, megnevettetni és felpörgetni a nézőt.
Bár Wright korábban is rendezett akciódús filmeket (Hot Fuzz, Scott Pilgrim a világ ellen, Baby Driver), ez talán a legklasszikusabb, leginkább „egyenes vonalú” munkája. A kameramozgásai kevésbé hivalkodók, mint például a Last Night in Soho-ban, de a rendező most az energiát és lendületet helyezte előtérbe – így a film minden percében érezni lehet a sodrást, ami az év egyik legizgalmasabb mozijává teszi.
A ’80-as évek filmjeinek rajongói talán hiányolni fogják a láncfűrészes pankrátorokat, a lángszórókat vagy a robbanó hokikorongokat, de helyettük kapunk egy karizmatikus, verejtékes, „kisember kontra rendszer” hangulatot, ami a Drágán add az életed! fénykorát idézi.
A film egyik legnagyobb erőssége a főszereplő Glen Powell, aki magabiztosan formálja meg a szabályszegő, mégis szerethető antihőst. Powell egyszerre hozza a Hit Man sebezhetőségét és a Top Gun: Maverick „Hangman” karakterének filmsztár-karizmáját. Az eredmény egy olyan figura, akinek hirtelen haragja veszélyes, de akit mégis könnyű megszeretni – még akkor is, amikor egy szál törölközőben lóg egy toronyház oldalán.
A mellékszereplők is remekelnek: Josh Brolin intrikus, ördögi mosolyú tévémogulként tündököl, Lee Pace pedig hideg eleganciával alakítja a maszkos vadászt, McCone-t. A show legnagyobb energiáját azonban talán Coleman Domino hozza, mint túlpörgött műsorvezető, aki egyszerre hype-man és narrátor, és úgy élvezi a szerepét, mintha maga is a film része lenne.
De Wright filmje nemcsak a szórakoztatásban erős: kényelmetlenül ismerős tükröt tart elénk. Az, ahogyan a közönséget egy kegyetlen reality show köti le, vagy ahogyan a média manipulálja Richards videóit, hátborzongatóan valóságosnak hat.
Merész, hangos és végtelenül lázadó – Wright filmje egyszerre dicsőíti és kifigurázza a ’80-as éveket. A Sly and the Family Stone – Underdog betétdal pedig igazi telitalálat. Edgar Wright tehát megcsinálta a lehetetlent: újraforgatta a kultikus, giccses akciófilmet úgy, hogy közben megőrizte annak vagány lelkét és kíméletlen humorát.
Glen Powell kiváló, Wright formában van, és a hasonlóan izgalmas Predator: Badlands-szel együtt ez a hónap a Schwarzenegger-klasszikusok újjászületésének ideje lett.
Ne habozz – ha igazán ütős akciófilmet akarsz látni, fuss, ember, fuss!
Ben voltam, sziasztok!
(Relic Hunter)
starship 2.png
Elég ütős kombó, nem?
